Budapest, 1986. (24. évfolyam)

11. szám november - TÉKA

téka A főváros irodalmából ajánljuk Kószálunk a régi Pesten „Hát itt állunk most, s ha a Kossuth tér bármely pontjáról megpróbáljuk becserkészni tekintetünkkel a múltat, azt, amit nem látunk magunk előtt..." Logikusan következik a folytatásban a kérdés: hová tűnt? S ahogy belemélyedünk a sorokba, egyre telhetetlenebbek leszünk, egyre kíváncsibbak: milyen volt, kik voltak, mi lett velük? Thomas Mann nyomán már régóta emlegetjük a múlt „mélységes mély kútját", de hogy nálunk mi mindent rejt ez a mélység, még ma sem tudjuk, látjuk teljes bizonyossággal. Szerencsére már megvan bennünk az igény múltunk megismerésére. Ez kortünet, és önismeretigényünkkel függ össze. Buza Péter és Sajdik Ferenc könyve segít az eligazodásban. „1787 tavaszán a hajóhidat nem a szokásos helyén rögzítették a két parthoz. Északabbra, a városfalon kívülre került. Akkortól kezdve nevezték a pestiek Nagyhíd utcának a mai Deák Ferenc utcát: egyenesen a ringó csónak- s deszkaalkotmányhoz vezetett." Ezekkel a szabatos mondatokkal indul a könyv. Majd — szinte ihletet kapva a témától — kibomlik a szöveg, buján indáznak a mondatok, s mi Gvadányi világában, az ifjabb Kisfaludy nevettető pesti történetei s a legnagyobbak: Petőfi, Jókai, Mikszáth anekdotikus légkörében érezzük magunkat, kikhez még Krúdy is átinteget. Ismétlem: szó sincs átvételről, de a szemléletmód és a jelenségek leírása az említetteket idézi. Úgy vélem, ennél nagyobb elismerést nem lehet mondani a szerzőpáros művéről. Ahogy végiglátogatjuk a helyszíneket a Kossuth Lajos tértől a mai Belváros utcáin, terein át a Múzeum körútig, várostörténeti, építészeti, várospolitikai, társadalmi és történelmi ismereteink nemcsak hogy gyarapodnak, hanem egyre inkább magunkénak érezzük ezt a vidéket, hívták bár Fatérnek, Flotillen Platznak, avagy Gödör- vagy Tömőtérnek a mai Kossuth Lajos tér környékét. Nevetünk a felsült rendőrkapitányokon, korlátolt honatyákon, csodálkozunk, hogy a török elleni háború két neves hadvezére: Batthyány Ádám és a győri várparancsnok, Eszterházy János gróf az aranycsínálással is megpróbálkozott, levonjuk a tanulságot a Bem elleni merényletből, vagyis azt, hogy az emigrációnak, a karierizmusnak milyen veszélyes torzító hatása lehet; hallunk színházakról és színészekről, háziurakról és szállodákról, elolvashatjuk Czinke professzor klampanciáját (nem véletlen, hogy Vörösmarty oly kíméletlenül kigúnyolta), a Fővárosi Tanács épületének történetét, jóleső meglepetéssel vesszük tudomásul, hogy Savoyai Jenőnek is szerepe volt az építkezésben, Pest szépítésében. Olykor már úgy érezzük, nehezen kapunk levegőt a sok, ránk zúduló ismeretanyagtól, anekdotától, ilyenkor azonban ráesik tekintetünk Sajdik Ferenc rajzaira, s megpihenünk, felüdülünk. Nemcsak szellemesek, humorosak ezek az alkotások, hanem egységesek, karakteresek is, és kitűnően kiegészítik a szöveget, újra megfogalmazzák a csattanót, hangulatot teremtenek. Olvashatunk Széchenyi bérházáról, melyben nem volt ámbitus, beszélgetésre, pletykára invitáló gang. A lakók ezt hiányolták, s később körfolyosót kellett építeni — kívánságuknak megfelelően. Nos, a hangulatot említvén jutott eszembe a történet. Vagyis milyen a könyv hangulata? A legjobb szó rá: atyafiságos. Buza Péter és Sajdik Ferenc könyvét ajánlom minden értelmes olvasónak, aki szívesen veti össze a múltat a jelennel, ajánlom a lokálpatriótáknak, a kutatóknak, a pedagógusoknak, akik a fűrészporízű tankönyvek szövegét ellensúlyozhatják az innen vett érdekes történetekkel, ajánlom azoknak, akik saját vagy elődeik életének helyszíneire, atmoszférájára kíváncsiak, s azoknak is, akik a múlt ismeretével alapozzák meg a jövőt. A könyvben található írások nem kis része — ha bizonyos változtatásokkal is — az évek során megjelent lapunkban, a Budapestben. A szép kiállítás a Kner Nyomdának köszönhető. A lektorálás munkáját Pereházy Károly végezte. És még egy megjegyzés: örömmel fogadnánk, ha a szerzők legközelebb Budára kószálnának át. (Panoráma) JÁVOR OTTÓ A Szép Versek Budapestje A Magvető Könyvkiadó minden évben megjelenteti az előző év hazai verstermésének javát összegyűjtő kötetet. Az ilyen gyűjteményt sok szempont szerint lehet méltatni, értelmezni, elemezni. Azt hiszem, nem erőltetett, ha arra leszünk kíváncsiak, milyen emléket hagy líránkban 1985-ben a Város. Ahol költőink nagy többsége él. Hadd kerüljem el a legnagyobb közhelyre csábító választ: mivel költőink nagy része Budapesten lakik, a versek többsége természetesen kötődik keletkezési helyéhez. Mert így, bizony, hosszú, részletes tanulmányokat írhatnának a versekben kifejezésre jutó életérzésről, hangulatról, korképről, emberi viszony-rajzokról. Tulajdonképpen joggal. Inkább kis jegyzetben hadd hívjam fel a figyelmet arra a néhány versre, mely témájában konkrétan kapcsolódik a városhoz, annak tájaihoz, hangulataihoz. Nem formális ez a jelenlét. Nem lehet az. Kitűnő költők létezésük, életük fontos mozzanatairól beszélnek. És ennek a számvetésnek, meditációnak természetes szimbóluma vagy környezete a jól ismert városi táj. A legközvetlenebb környezet. A múltból Kosztolányi Budája üzen Mátyás Ferenc és Vészi Endre verseiben. Talán mert születésének centenáriuma is ihlette az emlékezéseket? Többről lehet szó. Az évforduló kimutatta, Kosztolányi szeretett költő. A játszó, a hangulatainak élő művész álarcában olyan emberi igényeket fogalmazott meg, amelyek máig értékes ihletet adhatnak a költői eszmélkedésnek. Angyalföld idézése mindig is társadalmi elkötelezettséggel kapcsolódott. Ha ma költő szájára veszi a nevét: a múlt nevében kéri számon a munkáserkölcs nagy hagyományát. A költőként új erőre kapó Bárányi Ferenc ironikus szonettje ezt a szembesítést végzi. A most hetvenedik születésnapját ünneplő Vészi Endre Pest és Buda között című verse jelentős életösszegezés. Egyetlen jelenetben átéli az egész életet: az életrajzi utalásokat úgy illeszti egymásba, hogy éreztesse a „lebegés eufóriáját", láttassa a „félúton látomásait", bemutatva a hídon hazatérő ember alakját. Ágh István Napló]& Zuglót idézi, Csukás István verse (Ablakok hunyorognak a homályba) Óbudát emlegeti. Mindketten életük menetét összegezik fontos, jó versekben. Természetesen szövődnek verseikbe a környezet elemei. A belső hangulat szikrázik össze a jól ismert, otthonos táj elemeivel, poétikus csillogást adva mind a költői sors rajzának, mind a költő sorsát keretező szűkebb környezetnek. Az emlékezés és a jelen nap jelenetei idézik hangulatos képekkel a Bartók Béla út vidékét Benkő Attila versében (Budai versenyek). Tandori Dezső és Csoóri Sándor egy-egy rapszódiát bont ki a csatangolás élményéből. Csoóri versének címe (Vallomás a városhoz) mindkettejük versének hangnemét pontosan jellemzi. Csoóri szenvedélyesen, szárnyaló költőiséggel a vonzás és taszítás vallomásos vershelyzetét éli át, Tandori egy kór-' házi látogatás nyomasztó élményét „sétálja ki" a János Kórháztól a Lánchíd utcáig veze- 1 tő hazabolyongásban (Az erőltetett útvonalak). Ha hozzávesszük Részletek a hazámból című versét is, láthatjuk: ez a zárkózott költő milyen nyitott, mennyire ismeri városunk „részleteit". Versében a figyelem vallomássá lényegül. Koronként változhat a kifejezési forma, a tematikai megközelítés. A költészet mégis minden korban megtalálja a hitvallás formáját. A kapcsolódást a szűkebb tájon keresztül a hazához. Mint 1985-ben is e versekkel költőink. Más-más hangnemben. De az otthonnak kijáró tisztelő szeretettel. KABDEBÓ LÓRÁNT Krúdy nagyvárosélménye A nosztalgia mindig valamiféle hiányról is árulkodik. A világégést nem ismerő és annak lehetőségét elgondolni sem képes századvégi, századeleji városi ember a „boldog békeidők" nyugalma mellett hétköznapi életében is rengeteg biztonságot nyújtó fogódzót talált. Szűkebb életterében tisztában lehetett a rá váró, a számára elérhető lehetőségekkel, célokkal és terveinek megvalósulási esélyeivel. Az átlagpolgár tudta helyét a világban, és büszke volt rá. Tudta, melyik kávéházba nyisson be, hogy otthon lehessen benne; tudta, hová utazzon, hogy jól érezze magát övéi közt; tudta, kinek milyen megszólítás jár; tudta, melyik lapot üsse fel, ha számára fontos híreket vár. A szigorú osztály kötöttségek határokat szabtak ugyan, de biztonságot és a közösségi lét támaszát is nyújtották. Valószínű, hogy a mai olvasók megnövekedett nosztalgiahullámának és Krúdy-szomjának oka a két kor közti analógiakeresés (és a nagybirodalmi lét elsiratása) mellett a társadalmi biztonságtudat csodálatában is keresendő.