Budapest, 1985. (23. évfolyam)

1-2. szám január - Kelecsényi László: Az új hullámtól az Oscar-díjig

Az új hullámtól az Oscar-díjig Ünnepi harangzúgás közben nem szoktuk meghallani, ha dől a torony, szakad a kötél, zuhan a harang. A szónokok csak a szépre emlékeztetnek. A sikerek kiemelésével, a kudarcok homályban hagyásával akarnak lelkesíteni. Pedig, ha mindent bevallunk, ha önelégültség helyett a balsikerek okán tanulunk meg alkotni, akkor élünk értelmesen. A magyar film elmúlt negyven esztendeje jó néhány remekművet és sok száz méltán feledhető darabot vallhat magáénak. A hétköznapok történelme, az adott kor látásmódja a legrosszabb filmekben is benne van, de efféle szemmel legfeljebb a filmtörténész vagy a szociológus néz mozit. Az első húsz év krónikája jószerivel egy pár kiugró műben ölt testet. Majdnem minden esemény, amely a magyar filmművészetben fontos, az utóbbi két évtizedben történt, s keltett nagy visszhangot. Régi művészettörténeti igazság, hogy akkor születnek nagy számban kiváló művek, ha valamilyen irányzat keretében jönnek létre. A magyar új hullám kezdetéig, a hatvanas évek első feléig csak egy-egy magányos határkő jelezte, a tehetség nem tűnt el, az alkotó gondolkodás nem foszlott a semmibe a nehéz, olykor lehetetlen körülmények között sem. Előbb a Valahol Európában, aztán a Talpalatnyi föld mutatta meg, mire képes a nemzetközi tapasztalat, a fiatalos összefogás. Mikor azonban a jelen felé fordult volna az alkotói készség, filmgyártásunkban — és egész művészeti életünkben — eluralkodtak a sematizmus követelményei. Történelmi léptékkel mérve csupán közjátéknak tűnik az a pár esztendő, amikor a filmvásznon papírmasé alakok ágáltak brosúra-igazságokat szajkózva. Ám sem a nézőktől, sem a sokkal érzékenyebb művészektől nem várható el, hogy történelmi léptékkel mérjenek, amikor nemhogy egy művészpályának, de még egy emberöltőnek sincs oly hossza, tartama, hogy ilyen kitérőt nyom nélkül viseljen el. Ezért ment nehezen a kilábalás a hullámvölgyből. Az ötvenes évek közepén a Körhinta, a Hannibál tanár úr, a Bakaruhában megmutatta, hogy a filmművészet akkor juthat igazi lehetőségeinek közelébe, ha emberi sorsok mélyébe száll le, nem pedig aktuális téziseket illusztrál. Ennek az elmélyülő alkotói folyamatnak vetett véget az ellenforradalom, és az azt követő konszolidációs időszak, mikor ismét a film közvetlen, ideologikus 54 Körhinta. Szerelem. feladatai kerültek előtérbe. A sematizmus nem tért vissza, legfeljebb maradványaival küszködtek a filmesek. Irodalmi hasonlattal élve: újságírói, nem pedig írói módszerekkel közelítettek témáikhoz. Kivételek ekkor is akadtak. A Ház a sziklák alatt magányos oromként hirdette az élet egyszerű igazságai iránti fogékonyság fontosságát. A filmtörténet máig sem rótta le adósságát e filmmel szemben. Ami ezután következett, arra szívesen, büszkén, már-már nosztalgikusán emlékezünk. Az 1963— 64 táján kialakuló új hullám radikálisan szakított a régi szemlélettel, alaposan fölkeverte a sematizmus