Budapest, 1985. (23. évfolyam)

1-2. szám január - Kelecsényi László: Az új hullámtól az Oscar-díjig

Csillagosok, katonák Mephisto állóvizét. Nem a semmiből jött létre, megszületésében jelentős szerepet játszottak különböző hatások (a francia új hullám, majd a szocialista országok filmművészete), igazi életre keltője mégis a magyar valóság változása, örvendetes fejlődése volt, a kapukat nyitó, a társadalmi, gazdasági élet megújítására készülő közszellem. Nem véletlen, hogy a magyar irodalom, elsősorban a próza is ekkor kapott új lendületet. A magyar film ezért fordulhatott új szemléletmóddal .a múlt felé. Ezért készülhetett az addigiaktól eltérő nézőpontú, a megszokott sablonokat mellőző film a felszabadulásról (így jöttem). Ezért mertük nyilvánosan bevallani háborús bűneinket egy regény, majd egy belőle készült film keretében (Hideg napok). így vállaltuk a félmúlt kellemetlen igazságait nyilvánosan is (Húsz óra, Tízezer nap). Ezért születhetett a forradalmat teljes ellentmondásosságában ábrázoló, vitát kavaró, felrázó hatású mű (Csillagosok, katonák). Filmcímekkel kifejezve: megszállottak és nehéz emberek készítették akkor filmjeinket, elszántan harcolva a fejlődést akadályozó tényezők, a falak ellen. Küzdelmükkel az előremutató társadalmi változások menetébe igyekeztek sürgetően és hatásosan beleszólni. Ha az eddig említett filmek sorát áttekintjük, kiderül, hogy majdnem mindegyikük egy-egy regény nyomán készült. A magyar új hullám alkotói többnyire elszakadtak a bevált filmcsinálási módszerektől, az irodalom közvetlen segítsége nélkül is meg tudták fogalmazni gondolataikat. 1968—69 táján ért a csúcsra és torpant is meg ez az irányzat. Ennek jól ismert külső és belső okai voltak. Az európai eseményeken túl a honi változások sem kedveztek az olyan közvetlenül politizáló, a filmet cselekvő erőnek tekintő művészi mentalitásnak, mint a magyar új hullámé volt. Nem véletlen, hogy az évtizedforduló két legjelentősebb és egy rövid áttekintésben feltétlenül helyet követelő filmje (Szerelem, Szindbád) a bensőséges emberi kapcsolatokért emel szót. A történelem — egyébként teljesen hitelesen — csak mint a személyiség sorsába durván belegázoló külső hatalom vagy az egyént a magánélet szférájába szorító erő jelenik meg. A magyar film e két remeke már az értékek megőrzéséért küzd, s nem új értékek kivívására szólít, mint korábban. Nagyjából innentől fogva szokás a magyar film válságáról beszélni. A kritika által támasztott és a közönség által átvett kifogások csak annyiban jogosultak, amennyiben a hatvanas évek nagy periódusa után valóban nem készültek egyidőben és nagy számban olyan filmek, melyek a világot megváltoztathatónak és megváltoztatandónak mutatták, és az erre készülő emberi erőre is hivatkoztak. Értékes filmek, persze, ezután, a hetvenes években is születtek. Sokat sejtető jelenség, hogy megnőtt a dokumentum ázsiója a fikció rovására. Ahogy az irodalomban emelkedett a tényregények árfolyama, a filmgyártásban is az ilyen alkotások lettek maradandóbbak és emlékezetesebbek. A Fotográfia kezdte a sort, folytatódott a Jutalomutazás sikerével, majd az apránként irányzattá váló dokumentarizmus babérjainak gyarapodásával. Ebből az időszakból más értékre szinte nem is lehet emlékezni. Kudarcokra, alkotói görcsre, önismétlésre, szépelgésre és sok más rosszra annál inkább. Folytatva a játékot a címekkel — anélkül, hogy az említendő filmek értékére következtetnék — a hetvenes évek második felének történetét így lehetne összegezni: rendezőink mintha eltévedtek volna békeidőnk labirintusában. Vitathatatlan tehetségüket arra használták, hogy családi tűzfészkeket mutassanak be, vagy budapesti mesékkel traktáljanak, s tétova ígéretekkel biztassanak, hogy holnap lesz fácán. Ámbár nem egészen ők tehettek róla, hogy riasztólövés leadása lett a feladatuk. Az ínséges évek után felüdülés számba ment a Mephisto Oscardíja. Megérdemelten jutott a rendező kezébe a világhírnevet adó szobrocska. Ám egy csöppet keserű szájízzel vettük tudmásul az idők szavát. Az Álmodozások kora hangulatos nemzedéki korrajza, az Apa mítoszromboló önelemzése nem volt elég erős ahhoz, hogy úgy nem volt elég erős ahhoz, hogy úgy az emlékezetünkben maradjon, litikai és gazdasági okok miatt új életre pofozott alkotómódszer, a közönségcsalogató hollywoodi minta sikeres hazai változata. A magyar film negyven évének kétségkívül a címben is említett két csúcsa a legjellemzőbb. Ebben az egyetemes filmművészet nagy pálfordulása is tetten érhető. Filmalkotóink a mozi válságával, pénzhiánnyal, a mindenáron való szórakoztatás követelményeivel szembesülve készülnek soros feladataikra. A gondokat majd talán megoldják a munkás hétköznapokon, ha az ünnepi harangzúgás alábbhagy. KELECSÉNYILÁSZLÓ 55