Budapest, 1985. (23. évfolyam)

1-2. szám január - Pomogáts Béla: Gyönyörűségem s gyötrelmem...

Gyönyörűségem s gyötrelmem... Az 1840-es években Pest már nemcsak új eszméket, hanem új irodalmi kultúrát is sugárzott az ország távoli vidékeire, s a negyvennyolcas forradalomnak nemcsak politikai, hanem szellemi központja is volt. Vezető szerepét csak időlegesen szorította háttérbe az önkényuralom, s noha a korszak legnagyobb írói, például Arany János, nosztalgikus érzéssel gondoltak vissza a vidéki élet patriarchális békéjére, igazi otthonukat ők is a lassan világvárossá alakuló Budapesten találták meg. Vajda János, Reviczky Gyula, majd Heltai Jenő verseiben, Ambrus Zoltán, Molnár Ferenc és Bródy Sándor műveiben kialakult a jellegzetesen pesti irodalom is. A Nyugat írói pedig, jóllehet szinte mind vidékről érkeztek a fővárosba, valójában Budapestnek lettek szerelmesei, ostorozói, krónikásai. A pesti éjszakákat megörökítő Ady Endre, a külváros mozgalmas világát életre keltő Babits Mihály, a „bús pesti népről" daloló Kosztolányi Dezső, a „körúti hajnal" szépségét versben kifejező Tóth Árpád és a budapesti elégiákat író Juhász Gyula már a főváros költői értékeiről, a pesti ember gondjairól és reményeiről adott képet. Budapestnek valódi „mítoszteremtője" is akadt Krúdy Gyula személyében, aki például Asszonyságok díja vagy Boldogult úrfikoromban című regényében, ezernyi novellájában és költői tárcájában alakította ki a pesti-budai élet álmokból és emlékekből szőtt mítoszát. A századelő irodalma szociális felelősségtudattal számolt be a főváros dolgozó népének gyakran nyomorúságos sorsáról. Ez a hang felerősödött a két világháború közötti időszakban, midőn József Attila, Szabó Lőrinc, Szép Ernő, Fenyő László, Zelk Zoltán és Vas István versei, Kassák Lajos Angyalföld, Déry Tibor A befejezetlen mondat, Németh László Bűn, Zsolt Béla Kínos ügy című regénye, Nagy Lajos és Gelléri Andor Endre elbeszélései a pesti élet árnyékosabb oldaláról is hírt hoztak, egyszersmind költői erővel, személyes együttérzéssel jelenítették meg a szegények örömeit is. Budapest köznapi élete, társadalmi rétegei számtalan irodalmi műben kaptak nyersen valószerű vagy tündéri módon költői ábrázolást. Valójában a felszabadulás után születő új magyar irodalomnak is először Budapest sorsáról, háborús megpróbáltatásairól és újjászületéséről volt szava. Leghamarabb természetesen a költészet olvasztotta magába a felszabadulás művekbe kínálkozó élményét; még dörögtek a fegyverek, midőn a költők már számot vetettek a fasizmus végnapjainak szörnyű tapasztalataival s a történelmi átalakulás bontakozó reményeivel. Illyés Gyula versei, a Hidak vagy a Buda, 1945 január a főváros ostromának szörnyűségeiről adtak képet, egyszersmind a felderengő jövendőt köszöntötték, ahogy az Iszonyat című költemény nevezetes zárószakaszai is: „Láttam holt anya karja / közt még vak kisdedet / véresen vért akarva / nyalni a tej helyett. / Emelte véres arcát, / fölsírt a csecsemő. / Anyja volt: ez az ország, / ő maga: a jövő." Hasonló tapasztalatok és érzelmek öltöttek formát Kassák Lajos Meditáció, Szabó Lőrinc Kísértetszonáta, Áprily Lajos Buda, 1945 február, Vas István Februári jegyzetek, Kálnoky László Baka utca és Jánosy István Közös temetés című versében. A fiatal Jcöltőnemzedék egyik legkiválóbb tehetsége, Lakatos István pedig A pokol tornácán címmel klasszikus hagyományokra támaszkodó hexameteres eposzban számolt be a budapesti ostrom borzalmairól, számolt le a fasizmus vérengző uralmának végső napjaival. A költészethez hasonlóan az elbeszélő irodalomban is igen korán megjelent a felszabadulás ábrázolása: még égtek a budapesti ostrom tüzei, mikor a pincékbe szorult írók már azon gondolkodtak, miként fogják megörökíteni történelmi élményeiket. Jegyzeteket készítettek, naplókon dolgoztak, hogy beszámolójuk minél hitelesebb legyen. Az újjászülető magyar irodalom először a főváros háborús szenvedéseiről beszélt, nemcsak panaszkodott, a történtek felkeltették a vizsgálat, a számvetés igényét is: íróink a nemzeti lelkiismerethez fellebbeztek a háborús vétkek", mulasztások miatt. A gyorsan kialakuló „ostromirodalom" egyszerre szólaltatta meg a panaszt és a számvetést, egyszerre adott képet a lezárult múltról és mérte fel a megnyíló jövő lehetőségeit. Nagy Lajos Pincenapló, Déry Tibor Alvilági játékok, Kassák Lajos Kis könyv haldoklásunk emlékére, Szép Ernő Emberszag és Darvas József Város az ingoványon című műve a pesti ostromról, a pincékbe szorult város szenvedéseiről számolt be, de hasonló élményekről tanúskodik Tersánszky J. Jenő Egy kézikocsi története és Márai Sándor Napló 1943-44 című könyve is. A felszabadulás utáni négy évtized elbeszélő irodalma epikus alkotásokban tárta fel a közelmúlt történetét: Lengyel József Prenn Ferenc hányatott élete című műve az 1919-es proletárforradalom eseményeit idézte fel, Németh László Irgalom című regénye a húszas évek nehéz politikai atmoszféráját keltette életre, Nagy Lajosi lázadó ember, illetve A menekülő ember című önéletrajza a budapesti írótársadalom történetéről is képet adott, Déry Tibor Felelet című nagyregénye pedig összefoglaló tablóban mutatta be a harmincas évek budapesti társadalmát és osztályküzdelmeit. Karinthy Ferenc Budapesti tavasza a felszabadulás élménykörét rajzolta meg, Sőtér István két regénye, Az elveszett bárány és a Budai oroszlán vagy Örkény István számos elbeszélése, színdarabja a háborús esztendők, illetve az „ötvenes évek" nehéz tapasztalatainak írói tükre. De említhetnénk azokat a regényeket is, amelyek a főváros társadalmának különféle rétegeit ábrázolták, megint csak példa gyanánt: Rónay György Az alkony éve és Ottlik Géza Hajnali háztetők című regénye a pesti művészértelmiséget, Mándy Iván A pálya szélén című műve a társadalom peremén kallódó kisembereket, Fejes Endre Rozsdatemetője a külvárosok magára hagyott népét mutatja be. Ehhez hasonló szociográfiai tanulságok olvashatók ki Sarkadi Imre, Cseres Tibor, Vészi Endre, Moldova György, Csurka István vagy éppen a fiatalabb Lengyel Péter, Hajnóczy Péter és Nádas Péter műveiből. A távlatosabb történelmi számvetés igénye nyomán született Darvas József Részeg eső és Mesterházi Lajos Férfikor című munkája: mindkettő a baloldali értelmiség küzdelmes emberi útját világította meg. De a számvetés igénye hatja át azokat az írói memoárokat is — Déry Tibor ítélet nincs, Illyés Gyula Beatrice apródjai, Vas István Nehéz szeretem, A félbeszakadt nyomozás, Mért vijjog a saskeselyű?, Kolozsvári Grandpierre Emil Béklyók és barátok című emlékirataira gondolok —, amelyek az írói önéletrajz tükrében mutjatják be a közelmúlt Budapestjének életét. Nem volt olyan költője sem az elmúlt négy évtizednek, akinek munkásságában ne hagyott volna nyomot Budapest városképe, sajátos levegője, múltja és jelene. A városnak minden tája, mondhatnák azt is, minden intim szöglete megtalálta a maga költőjét: Vas István a régi Belvárosról, Zelk Zoltán Zuglóról, Vészi Endre Pestújhelyről, Berda József a Vizafogóról, Jékely Zoltán Zugligetről írt vallomásosan szép sorokat, de Weöres Sándornak, Rónay Györgynek, Károlyi Amynak, Képes Gézának, Devecseri Gábornak, Somlyó Györgynek, Nemes Nagy Ágnesnek, Nagy Lászlónak, Simon Istvánnak, Váci Mihálynak, Fodor Andrásnak, Csoóri Sándornak, Orbán Ottónak, Ladányi Mihálynak is vannak jellegzetesen „budapesti versei". Olyan áttekintő, a pesti tájat és életet közelről, mégis távlatosan szemlélő költemények is születtek, mint Vas István Budapesti körkép, Benjámin László A Vadaskerti úttól a Kálvin térig című költeménye vagy Juhász Ferenc nagy gondolati verse, a Babonák napja csütörtök: amikor a legnehezebb. Ezekben jelen vannak a budapesti ember súlyos történelmi tapasztalatai is, ugyanakkor átszövi őket a hűség, a ragaszkodás, a szeretet a város iránt. Ez a ragaszkodás nyilatkozik meg Garai Gábor ódájának, a Gyönyörűségem s gyötrelmem, Budapest-nek soraiban is: Szöknék tőled örökké, — csak innen, innen el! / S ha elhagylak — a mérged, a mézed máris visszaperel. / S mint csöndes szülőfalumba — mert az nekem nem adatott —, / sietek hozzád szorongva: mint változott arculatod?! / Akár egy kurta hét alatt is: nem lettél-e idegen? / 0, vissza-érkezések, zokogó zötyögések kelenföldi síneken ... / 0, Naphegy, gyerekkori bozótok, andalgók a Tabánban, Körúti beteg telefonfülkék a sietség őrült kábulatában —, / ez vagy te, és vibráló vonzásod el nem ereszt, / gyönyörűségem s gyötrelmem, Budapest. Budapest a költők városa, abban az értelemben, ahogy a költészet városa Párizs, Róma vagy Leningrád is: természeti környezetének és történelmi épületeinek szép harmóniája, múltjának küzdelmes emlékei, életének élénk mozgalmassága, nos, mindez eleve lírai tárgy, egyszersmind a magyar költészet évszázadok óta ható ihlető ereje. Ahová a költők mindig visszatérnek, amelynek sorsát féltő gonddal figyelik, ahol otthon érzik magukat. Kosztolányi 193l-es útinaplójának zárósorai egy nagyobb európai utazás végeztével a hazaérkezés felzaklató, ugyanakkor megnyugtató élményét rögzítik: „Bizony, most bevallom alázatosan, hogy mindennek értelme ez a föld, mely nélkül a világ nem is volna világ. Ott künn is csak azért szép, ami szép, mert annak ez a háttere. Azért utazunk el, hogy visszatérhessünk ide." POMOGÁTS BÉLA 53