Budapest, 1985. (23. évfolyam)

1-2. szám január - Székely András: A leglátványosabb művészet

A Kossuth-szobor két mellékalakja CSIGÓ LÁSZLÓ felvételei mindent támogatnak, ha van rá módjuk, és lényegében mindent el is tűrnek. A szó szoros értelmében trágyát kell kiállítani ahhoz, hogy egy tárlatot idő előtt bezárjanak, a tiltás eszközét alkalmazva. (Ez Kőbányán fordult elő néhány éve.) E sorok írója a maga részéről kedvvel figyeli a mai gyakorlatot; úgy látja ugyanis, hogy a közönség rugalmasabb, mint a zsűrik — a szokatlant könnyebb megszokni, mint a szokványosat nem múló érdeklődéssel figyelni. Bizonyára elfogadták volna az újpestiek Varga Imre partizánemlékművét az eredeti „pop artos" változatban is;'a „megfésült", betontömbös emlékmű nemigen hívja fel magára a figyelmet. A köztéri plasztika legnagyobb hagyományú, leglátványosabb része a város művészetének — de csupán egyik része. Még akkor is, ha olyan jelentős újabb munkák akadnak e műfajban, mint Varga Imre korszakos fontosságú Károlyi Mihály-emlékmúve, Somogyi József, Makrisz Agamemnon, Borsos Miklós — élő klasszikusaink — több munkája, Medgyessy Ferenc, Ferenczy Béni, Pátzay Pál művei vagy a fiatalabb generáció másfajta fogalmazású alkotásai. A város művészete ma is az épületekhez kötődik, még ha a modern építészet sokáig szűkmarkúan bánt is a lehetőségekkel, elődjéhez, a szecesszióhoz képest. A posztmodernnek nevezett irányzat, bár nálunk még főként kiáltványharsányságú kiállításokban és a régebbi iskola képviselőinek elutasító morgásában nyilvánul meg, érezteti hatását Budapesten is. Az olyan vállalkozások, mint a budapesti szállodák rekonstrukciója, alapos lökést adtak az építőművészethez kötődő társművészeteknek. Helyükre találtak, ha szerencséjük és energiájuk volt ehhez, azok a művészek is, akik valamiképp „kívülről", a hivatalos képzés útjait megkerülve közeledtek a pálya felé. S ha munkáik még nem kaptak teret jelentőségükhöz képest a város művészetében — a mobil-szobrász Haraszty István esetében például —, ez végső fokon csak idő kérdése. A köztéri plasztikán, a díszítőfestészet műfajain az épülethez kötődő alkotócsoportokon túl meghatározó pontjai a város artisztikumának az új, a kereskedelmi jellegűeknél többet jelentő kiállítótermek és modern múzeumok, mint a Varga-ház, a Kassák Múzeum, a Budapest Kiállítóterem a maga igényes programjaival .. . Érdemes belelapozni az 1972-re kiadott, említett jubileumi kiadványba! Alig egy évtizede, hogy mint a könyv szerkesztője büszke voltam frisseségére — ma mosolyt fakasztóan elavult. SZÉKELY ANDRÁS öltőink, íróink korán észrevették a két Duna-parti város szépségét: a budai Vár történelmi méltóságát, a pesti polgárváros mozgalmas életét. Antonio Bonfini, Mátyás király udvari történetírója büszke disztichonokban ünnepelte a Várhegyen emelkedő reneszánsz palotát: „Nagy termek s ércből öntött szobrok, magas ajtók, / hirdeti mind Corvin büszke királyi nevét ..." A magasztaló ódákat mindazonáltal keserves elégiák váltották fel alig fél évszázad leforgása alatt: Buda a nemzeti felemelkedés büszke jelképéből az ország hanyatlásának és bukásának szomorú szimbóluma lett. Bornemisza Péter panaszos siralma már a reményvesztésnek adott hangot: „Vájjon s mikor lészön jó Budában lakásom!" Több mint kétszáz esztendőnek kellett eltelnie, hogy irodalmunk ismét a két testvérvárosban érezze dobogni az ország szívét, és megtalálja a maga otthonát. A 18. század végének költészete még a főváros magyarosodását sürgette, s például Gvadányi József, aki Egy falusi nótárius budai utazása című verses elbeszélésében oly ízes realizmussal mutatta be a korabeli Pest életét, nem kevés ingerültséggel beszélt arról, hogy a városban a német szó, a német öltözet uralkodik. Virág Benedek otthonosabban érezte magát a Tabán régi házacskái között, s a királyi Várban, a Gellérthegy szikláiban vagy Rákos mezejében régi nagy idők tanúit látta. A budai Várból széttekintő Berzsenyi Dániel pedig, mint Vitkovics Mihályhoz című ódájában kifejezésre juttatta, már az újjászülető magyar főváros gazdagságát és büszke jövőjét ismerte fel: Midőn Budának roppant bércfokáról Szédülve Pestnek tornyait tekintem S a száz hajókat rengető Dunát, A nagy Dunának tündér kértéit És a habokkal küzdő szép hidat, Melyen zsibongva egy világ tolong; Midőn körültem minden él s örül, S újabb meg újabb érzelemre gyújt; Itt a tanult kéz nagy remekjei, Ott a dicső ész alkotásai Az élet édes bájait mutatják, S mindazt előttem testesülve látom, Amit magamban csak képzelhetek: Kívánhat-é még többeket szemem? A reformkorban azután végérvényesen Buda és Pest lett az ország politikai, gazdasági és szellemi központja, s az addig szétszórtan élő magyar irodalmi élet is a fejlődő fővárosba költözött. Itt születtek meg vagy születtek újjá az irodalmi kultúra intézményei: az egyetem, az akadémia, az irodalmi társaságok, folyóiratok, könyvkiadók, s ide kötődött a legtöbb neves író — Kisfaludy Károly, Vörösmarty Mihály, Petőfi Sándor, Jókai Mór, Kemény Zsigmond — munkássága is. Létrejött a „pesti regény", amely a város mozgalmas vagy éppen titokzatos életét mutatta be; ennek Jósika Miklós, Nagy Ignác, Kuthy Lajos voltak a mesterei. Petőfi verseiben, például a sokat idézett Pest címűben észlelhető már az irónia, amellyel a pesti ember szemléli szeretett városát: Hiába, Pest csak Pest, tagadhatatlan! S én Pestnek mindig jó barátja voltam, És ahol csak kell, hát pártját fogom. Volt itt nekem sok kellemes napom. Kivált h' az utcán kóborolhatok: Az angyaloknál boldogabb vagyok. Egy óriáskígyó bámészkodásom. Végighúzódik a népsokaságon. S aztán itt minden olyan érdekes, A sziv örömében csak ugy repes. A vargainasok pofozkodása, A bérkocsiknak embergázolása, A zsebmetszők, a pörölő kofák Az embert mind igen mulattatják. 52