Budapest, 1985. (23. évfolyam)

1-2. szám január - Székely András: A leglátványosabb művészet

1 Iustitia-kút a Szabó Ervin Könyvtár előtt 2 Danubius-kút, Engels tér 3 Az egyik parlamenti oroszlán 4 Kodály Zoltán szobra a Vár oldalában 5 Hermes-kút, Váci utca szobrok köztereinkről, amelyeknek modelljei egy régi rend hősei voltak — Habsburgok, labancok, jobbágytipró jogászunk szobra elszállíttatott a Hősök teréről, a Köröndről, a Klotild-paloták környékéről; még szegény Pázmány Péter is nem-haladó hagyománynak ítéltetett, pedig ma a magyar klasszikusok közé sorolják ... Ahogy tűntek a régi rend szimbólumai az 1945 utáni évtizedben, úgy sokasodtak az új világ jelei. A Parlament előtt megújították a sérült oroszlánt (Somogyi József korai munkája), kijavították Pásztor János nemes Rákócziemlékművét, ellenben a „pesszimista" Kossuth-szoborcsoportnak nem kegyelmeztek: Kisfaludi Stróbl Zsigmond és mások keze alól egy „jövőbe mutató" Kossuth került ki, búslakodó miniszterek helyett a néprétegeket jelképező mellékalakokkal. Ott álltak a parasztság erőteljes-mosolygós képviselői a közeli Mezőgazdasági Minisztérium előtt is (ifjú Somogyi Árpád korstílust és őszinte lelkesedést tükröző figurái), és a Gellérthegy tetején valósággal belerögződött a város sziluettjébe a Felszabadulási Emlékmű, Kisfaludi Stróbl Zsigmond munkája. Ahol pedig ma a május elsejei felvonulások tribünje áll, valaha Mikus Sándor hatalmas Sztálin-szobra emelkedett, a felszabadulást mintegy elmesélő mellékalakok kőfrízétől övezve. Talán nem véletlen, hogy A százéves Budapest szobraiból című jubileumi album csupán a Felszabadulási Emlékművet és a Parlament előtti Kossuth-szobrot idézi fel az 1956-ot megelőző évtizedből, míg az azt követő másfél évtizedet negyvennél is több szobor képviseli. S tegyük hozzá: mióta e jubileumi kiadvány megjelent, ismét több mint egy évtized telt el, szobrok, falképek, mozaikok, díszítőplasztikák tucatjaival gazdagítva Budapest művészetét. Sőt, ha a hivatalos számítást vesszük alapul, amely (lásd a Művészet című folyóiratban időről időre közölt felsorolásokat) minden önállóan tervezett játszótéri mászóka-plasztikát és fémből formázott faldísz-forgót egyedi műalkotásnak tekint, éppenséggel százakra is rúghat a közösség mecénási tőkéjéből finanszírozott alkotások száma. A szocialista állam, már amennyire telik újabban erre a célra, átvette a reneszánsz pápák hagyományát, sőt, ezt a régimódi bőkezűséget kibővítette a teljes foglalkoztatottság elvének elemével: a főiskolai diploma, különösképp, ha az illető elvégezte a művészképzőnek nevezett plusz-tanévet, és tagja lett a Fiatal Művészek Stúdiójának, a Művészeti Alapnak, majd a Képzőművészek Szövetségének, bizonyos ki nem mondott eltartási szerződést jelenthet a művész és az állam között. Az állam egy időben formálisan is megszabta, mennyit kell műalkotásokra költeni — ez volt a híres 2 ezrelékes törvény —, és bár létezett egy illemszabályféle, még az 50-es évek örökségeként, hogy a műalkotás tartalmában bizonyos mértékig propagálja a szocialista állam eszmerendszerét, ezt ma talán ha egy-egy kisvárosi tanácselnök veszi szigorúan. A támogatás-tűréstiltás eredeti elképzeléseiből az utóbbi évtized művészeti mozgását követve az a helyzet alakult ki, hogy művészetpolitika helyi képviselői 51