Budapest, 1985. (23. évfolyam)

12. szám november - P. Szabó Ernő: Kapu a Bazilikára

Egyre több könyv, kiállítás foglalkozik ilyen értékekkel. Nemrégiben például az első világháborús emlékműveket szociológiai szempontból bemutató tárlat nyílt a fővárosban, s a városvédő mozgalom résztvevői szisztematikusan feltérképezik a múlt emlékeit. Azokat elsősorban, amelyek a legjobban rászorulnak erre, amelyekre eddig kevesebb törődő figyelem jutott. A többi között, a város minden részében fellelhető kovácsoltvas tárgyakat, amelyeknek gyakran oly mostoha sors jutott. Persze, nem elsősorban az időjárás tett bennük kárt, hanem inkább az értelmetlen rombolás. Elhajlított, kitört kerítéspálcák, lefeszegetett kopogtatók, ajtóveretek beszélnek erről a „munkáról", vagy ha nem erről, legalább a nemtörődömségről, az „állagmegóvás" sok évtizedes hiányáról. Sajnos, erről panaszkodik a Bazilika főbejárata előtti vasrács s a Bajcsy-Zsilinszky út felé eső, veretekkel díszített két kapu is. De, persze, arról is beszél, hogy miért fontos számunkra, mit ér egy-egy ilyen kovácsoltvas munka? Egyrészt az ember és az anyag ősi, bensőséges kapcsolatát idézi fel bennünk, a tűz, a fizikai erő és a találékonyság győzelmét a fém felett, mondjuk: a logikusan végbemenő, mégis titokzatos átalakulási folyamatot, amelynek során a tömbökben heverő fémből legkülönbözőbb alakú, funkciójú tárgyak jönnek létre. Másrészt idézi elmúlt idők emberi környezetét, hiszen a kovácsolt vasnak a legutóbbi időkig az élet minden területén igen fontos szerepe volt, s az sem kevésbé fontos az előbbieknél, hogy a zárak, cégérek, ajtóvasalások, rácsok ugyanazt az alkotói szándékot, esztétikai hatást közvetítik felénk, mint az az épület, amelyben helyet kaptak, mint az a díszesen faragott kapu, amelyre vagy amely fölé elhelyezték őket, mint az a berendezés, amellyel a belső térben találkozunk. Nézegetem Pereházy Károly kitűnő könyvének (A magyarországi kovácsoltvas-művesség) képanyagát, s miközben a vasból formált remekek sorsát követem, mintha a magyarországi művészet egészének történetével szembesülnék. Kopogtatók kassai, lőcsei, bártfai gótikus templomokból, reneszánsz vasajtók a pozsonyi múzeumból, Fazola Henrik gazdagon díszített címeres és szőlőfürtös kapui, a szentendrei Kalmárkereszt, kőszegi cégér, a fertődi Eszterházy-kastély kapujának címeres oromzata — a magyarországi barokk művészet kitűnő alkotásai. Formálóik, igaz, többnyire német vagy cseh területről érkeztek hazánkba — Fazola például Würzburgból jött Egerbe, Erdélyben is főként a szász vidékek lakatoscéhei voltak jelentősek —, tanítványaik azonban nagyobb részt már magyar származásúak, s talán kismesterként, de részt vettek a kovácsoltvas munkák elterjesztésében. A barokk korszakának lezárulása után, a klasszicizmus korában a kovácsolt vas helyett inkább az öntött vas dominált, hogy néhány évtized múltán, a XIX. század második felében újra előtérbe kerüljön a kovácsoltvas-művesség. Az intenzív városépítés ugrásszerűen növelte a megrendelések számát, a történelmi stílusok megjelenése változatos formavilág kialakítását tette szükségessé a vasmunkáknál is. A legnagyobb magyar mester e korban — mint Pereházy Károly írja —, az „igazi lakatosművész" Jungfer Gyula. Mellette Alpár Ede, Árkay Sándor, Hochmann József, Lepter János, Páder Nándor, Pick Ede, Sárváry János, Schwartz Antal, Vágó Ignác jónevű fővárosi lakatos. A vidékiek között az egyik legnagyobb tudású mester a pozsonyi Marton Lajos. Jungfer Gyula (1841 — 1908) készítette többek között a királyi palota több kapuját, a Várkertbazár és a mai Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár kapuját, a Parlament vasdíszeit, a volt Kereskedelmi Kamara és a Keleti pályaudvar kapuját. Marton Lajos, aki 1851-ben nyitotta meg műhelyét Pozsonyban, természetesen főleg a városban és környékén dolgozott. Az 1880-as évektől Marton Lajos és Fia lett a cég neve, ők készítették például a keszthelyi Festeticskastély hármas kapuzatát az 1883-87-es restaurálás során. És ahogyan a középső kilincsnél levő felirat — „Marton L és Fia Műlakatosok Pozsonyban" — jelzi, ők készítették a Bazilika főbejárati díszes rácsát is. Jungfer Gyula műhelyének munkája a Szent Jobb-kápolnához, illetve a sekrestyéhez vezető kapu vasalása. Monumentális hatású a főbejáratnál levő rács, annak ellenére az, hogy az előtér igen nagy belmagassága s a kétoldalt lévő oszlopok tömege éppen e hatás ellen játszik — ebben a térben, e tömeg között nagyobb távolságból nézve szinte elvész, csak kisebb távolságból érvényesül a mintegy nyolc méter széles, három és fél méter magas, három kapunyílással tagolt rács. Ráadásul egyegy részletét eltakarják az oszlopok, illetve csak keskeny szakasza bukkan újra elő az oszlop és a fal között, némileg ez is csökkenti a hatást. Ami azonban látszik belőle, arra nyugodtan mondhatjuk, hogy a kor egyik jelentős kovácsoltvas alkotása. Függőleges és vízszintes irányban egyaránt arányosan tagolt, fölső részén hatásos elemekkel zárul. Alul a négyzet alakú alapformákat átlós irányban futó, végükön behajlított csigaformák, középen rozettával díszített vaspálcák osztják, a középső részen csavart rudak vezetik felfelé a pillantást, középtájon medalionokkal; a fölső záró részén, a középpontba helyezett kereszt két oldalán 16 kisebb és négy nagyobb angyalfej kapott helyet. A leghatásosabb, leglátványosabb díszítést kétségtelenül a középrész lemezekből hajlított-préseit medalionjai jelentik. Ezeken többnyire növényi motívumok szerepelnek, hármon azonban szépen megmunkált angyal-, oroszlán-, illetve bikafej. Figyelemre méltóak a barokkos formavilágot idéző, levéldíszes kilincsek is. Kevésbé mondható látványosnak a két hátsó kapu — de nem a díszítések színvonala, inkább rongált állapotuk miatt. (Talán a két kapun lévő díszítések együttesen adnak ki egy egészet.) A kétszárnyú fakapuk kazettáiban virágmotívumos díszítéseket, illetve oroszlánfejes álkopogtatókat, közéjük pedig angyalfejeket helyeztek el szimmetrikusan. Ahogyan a kilincseket, a kopogtató fogórészét is tengeri szörnyet idéző motívum és különböző gyümölcsök díszítik. Sajnos, nemcsak itt, hanem a főbejárati rácsból is hiányzik néhány díszítmény, ezek pótlására jó lenne minél hamarabb sort keríteni, ahogyan meg lehetne fontolni: helyükön maradjanak-e a rács hatását rontó stílustalan lámpák s a fölötte kifeszített drótháló. Bizonyos, hogy a Bazilika helyreállítása során nem ezek a kérdések szerepelnek az első helyen, de kár lenne őket mellékesen kezelni. P. SZABÓ ERNŐ 13