Budapest, 1985. (23. évfolyam)

12. szám november - P. Szabó Ernő: Kapu a Bazilikára

KAPU A BAZIL IK A R A Próbáljuk meg úgy nézni hétköznapjaink városát, ahogyan máskor, máshol, mindenre nyitott idegenként nézzük az utcákat, tereket, házakat, udvarokat, ahogyan felfedezzük a rejtőzködő, kevésbé látványos értékeket. Ne csak azokat lássuk, amelyeknek oldalakat szentelnek az útikönyvekben. Gyűjtsük a részleteket, hogy ne csak a kővel, fémmel, festékkel ismerkedjünk, hanem az emberrel, a korral is, aki, illetve amely megalkotta, használta, szemlélte őket — nélkülük nem lenne teljes a világ. Új sorozatunkkal Budapest rejtett kincseire szeretnénk felhívni a figyelmüket. Sétáljunk végig a Nagykörúton vagy a Népköztársaság útján. Az épületsorok a századfordulót, a városépítés, a világvárossá válás nagy korszakát idézik; de mit idéznek a felelőtlenül végzett átalakítások, az oda nem illő reklámok, feliratok, a legkülönbözőbb ízlést — gyakran ízléstelenséget — tükröző új portálok, pavilonok, hirdetőtáblák, szemétgyűjtők és így tovább? Paradox dolog, de pontosan azt az egységet keresi a nézelődő, amelyet a művészettörténet sokáig az eklektikus épületekből hiányolt. A történelmi stílusok legkülönbözőbb elemeit ötvözi — gyakran csak keveri — az eklektika, szent igaz, de ha fellapozzuk a korabeli fotókból készült albumokat, böngészünk az akkori képes levelezőlapok között, végül is a sajátosan egységes kép ragad meg bennünket, amelyben az épületektől az utcabútorokig, a cégtábláktól az utca kövezetéig, a kávéházi asztaloktól az asztal mellett ülők viseletéig valamiképpen minden az egységes hatást szolgálja. A századforduló, persze, véglegesen elmúlt, s valószínűleg igen messze van az a kor, amely újra kialakítja a maga egységes vizuális környezetét. Reméljük, hogy ez az egység a múltat is magába foglalja, ötvözi majd, s a remény mellett az a szándék is egyre inkább erősödni látszik, hogy a valóságban s a bennünk formálódó értékrendszerben meg is őrződjenek sokáig mellékesen kezelt, figyelemre ritkán méltatott értékek. 12