Budapest, 1985. (23. évfolyam)

11. szám október - Dr. Merényi László: Károlyi Mihály és a NOBUD

Bakos úr meséli — Vannak nekem még akkori képeim. Látja? A hatvani kastély udvara... Itt dolgozott az édesapám negyven esztendeig. Ő gondozta a parkot. Egyéves voltam, amikor Pusztamonostorról ideköltöztünk. Úgyszólván itt nőttem fel a kastélyban. A Hatvanyéknál. Ez a városi kastély eredetileg Hatvany Sándoré volt, a cukorgyári meg a testvéréé, Józsefé. Sándornak három gyereke volt: Lajos, Ferenc és Irén. Itt azokban az időkben már Irén bárónő volt a gazda, dr. Hirsch Albertné. Hirsch Albert a magyarországi cukorgyárak vezérigazgatójaként ténykedett. Nagy koponya volt, négy nyelven beszélt, ő igazgatta az üzleti dolgokat. Szóval ott nőttem föl közöttük. Később, hogy a polgáriból kimaradtam — ez 27-ben volt —, elmentem lakatostanoncnak, akkor is följárogattam a kastélyba eztazt javítani, valami munka mindig akadt. Azt pedig meg kellett becsülni abban az időben, nem volt kereset. Kérdezte egyszer a bárónő az anyámat, mi van a fiával? Hát, bizony nehéz sora van, nincs munka. Akkor behívott a bárónő, és kérdezte, van-e kedvem beállni. Hát hogyne lett volna! így aztán 33-ban a nagygombosi uradalomba kerültem. Az uradalomnak komplett lakatosműhelye volt, ott csináltam a dolgokat. Aztán, hogy szóba került, ajánlkoztam a gépkocsivezetésre. A bárónő fizette a tanfolyamot, a Technológiábajártam Pesten, a Népszínház utca elején volt, s a Nádor utca háromban laktam akkor. Ott volt a Hatvanyak irodaközpontja. 1935-ben kezdtem a gépkocsivezetősködést — meg is nősültem, a szakácsnőt vettem el, a Rózsit. A Ritzből hozták Hatvanba valamikor 34 körül. Jött a háború, nehezebb lett az élet, s én voltam a négy sofőr közül a legfiatalabb, hát engem küldtek el legelőször. De nem az utcára. Felajánlották a cukorgyári lakatosságot, s volt egy pesti bérházuk, a Margit rakpart 38-39. alatt, oda is mehetnék házmesternek. Hát én ezt választottam. 1940 április 4-én fel is költöztünk. Ez egy csoda ház volt, tetőterasszal, lent az alagsorban garázzsal. Megmondom őszintén, az vonzott engem a legjobban, hogy ott majd bütykölöm a kocsikat. Olyanok laktak a házban, mint báró Groedel Bernátné, dr. Barát Béla műépítész, Tarján Vilmos valamikori rendőri riporter. Persze, korábban is jártam föl Pestre, sokszor fuvaroztam Lajos bárót meg Ferencet is, meg azokat, akiket rám bíztak. Hatvany Lajos a háború előtt a Bécsi kapu tér hétben lakott, Lamotta polgármestertől vette azt a szép régi házat, ahogy felmegyünk a Várnegyedbe, mindjárt jobb kéz felé esik, most is megvan. Hatvany Lajos nem tartott autót, ilyen praktikus dolgokkal ő nem foglalkozott. Majd az Irén fölküldi Hatvanból a kocsit. így is volt. Telefonált, ha kellettem. Nagyon aranyos, kedves ember volt. „Mesterem" — mindig így szólított. És rettenetesen szórakozott volt. Ugye, van egy olyan házi recept, hogyha kidől a vörösbor, sót kell ráhinteni, hogy ne maradjon folt. Egyszer föllökte véletlenül a sótartót, és gyorsan ráöntött egy pohárka vörösbort. Aztán csak fogta a fejét, hogy mit csinált. Jó barátjuk volt Vámbéry Rusztem, amikor kórházba került, gyakran meglátogatták. Néha engem is elküldtek egy-egy láboska levessel, mert a kórházi koszt nem ízlett neki. Igen ám, csakhogy oda tilos volt kívülről bevinni ételneműt. Hát én karomhoz fogtam a sofőrsapkát, és az alatt bevittem a kis patentlábast. Egyszer azt mondja a bárónő, hogy ,,a Laci öcsém (Hatvany Lajos) is elmegy magával." Jól van. Megyünk. Kikászálódik a kocsiból a Szabolcs utcában, kezében a lábas. Hát — mondom —, báró úr, ezt így nem engedik bevinni. Csak kalap alatt. Erre látom teszi fel a lábast a fejére, és húzná rá a kalapját: „Jancsi, az istenit, ez nem megy!" Nála mindig nagy társaság volt, főleg művészek. Amikor megérkezett Pestre, Thomas Mannt is én vittem ki Hatvanba, a kastélyba, persze, nem tudtam akkor még, hogy kit viszek, nem is hallottam addig a nevét. Valaki volt még vele, egész úton németül beszélgettek. Szapora beszédű ember volt. Ott lakott akkor a kastélyban két napig. Magas derék férfi, nagy ovációval fogadták, különösen Lajos báró. De Pestre nem én hoztam vissza. Czóbel nyaranta 3-4 hónapig is dolgozott Ferenc báró műtermében meg Hatvanban is. Nem nagyon tetszett nekünk, amit festett. Felültette a lovászt a lóra, aztán csak kente, kente, napokig. De még azt sem lehetett látni, hol a lónak a feje. Szólt a feleségemnek, csináljon egy gyümölcscsendéletet, hozza le a műterembe. Azt is sokáig festette. Közben megette az egészet, a végére csak három szilva maradt, de rendületlenül húzogatta tovább az ecsetet. Járt hozzájuk Márffy Ödön. Akkor már Hatvany Viola volt a felesége. Aztán Berény Róbert, Ódry Árpád, Bajor Gizi. S a legtöbbször Lesznai Anna. Sokszor kijött Hatvanba is, a fiait, a Jászi Gyurit meg az Andrist többször elhozta. Az apjuk, Jászi Oszkár akkor nem jöhetett Magyarországra, Körtvélyesen élt, a Lesznai-kúrián, vagyis a Zempléni-Moskovitz házban, ez volt ugyanis Lesznai Anna igazi családi neve. Ő egyébként akkor már Gergely Tiborral, a festővel élt együtt. Csodálatosan kedves nő volt. Úgy fáj a szívem azokért a rajzaiért, amiket nálam hagyott. Mind elpusztultak. Sőt, még több is, mert egy részüket elraktároztuk a Mérleg utca 9-11-ben. Ott volt a Hatvanyéknak egy nagy raktáruk. Én szerveztem a holmik szállítását. Azt a házat is találat érte, minden megsemmisült. „Jancsikám, úgy szeretem azt a derűs képét látni!" — mindig ezt mondta. Csak egy színes, szép falvédőm maradt azokból a holmikból, amiket nekem adott. Bánt, hogy amikor néhány éve hazajött, ott lakott a Gellértben, nem mentem el hozzá... Mire rászántam magamat, kiderült, hogy épp egy napja utazott vissza Amerikába. Többé sose jött, meghalt. Az a szegény József Attila is sokszor megfordult Lajos bárónál! Órákig beszélgettek, de nem volt mulatós ember, csak úgy szárazon diskuráltak. Legalábbis én sohasem vettem észre, hogy kapatos lenne. Néhány alkalommal én hoztam le a Várból, amikor későig maradt. A Szimplonba vagy a Japánba — ezek voltak a törzshelyei. Nem volt valami beszédes ember, inkább zárkózott, hallgatag. És rendkívül udvarias. Mikor leértünk a kávéházhoz, azt kérdezte: mivel tartozik? A világért se! Hogy gondolja, ezért fizetni, én a báró úr szolgálatában hoztam! Pedig szegénynek nem sok pénze lehetett. Amúgy rendesen öltözködött, olyan hivatalnokszerűen, tiszta, szolid öltönye, kabátja volt, nem hordott hivalkodó göncöket, mint néhány művészféle, de nem is volt rongyos, szakadt, mint, mondjuk, Sértő Kálmán. Mert az is sokszor járt Lajos bárónál. Istenem, hányszor felöltöztette újra meg újra! József Attila szerény, sovány, középmagas emberke volt. Hatvanban őt sose láttam. Megdöbbentem, amikor olvastam az újságban, hogy öngyilkos lett. Kár érte — gondoltam. De azt nem mondom, hogy tudtam, milyen fontos ember. Míg az ember fiatal, könnyen veszi a dolgokat... Hatvany Lajos — biztos tudja — a háború alatt Oxfordban volt. Idejében elmenekült. Ferenc báró Czóbel Bélánál bujkált. Hirschék pedig azt remélték: kimenti őket a Gestapo Svájcba. A lányuk, vejük, két unokájuk ott volt már Genfben. 44 kora őszén a bárónő fölkeresett. Most utólag tudom, elköszönni jött. Azt mondják, másfél milliót fizettek a németeknek. Pozsonyig el is jutottak. Ott aztán belökték őket a többiek közé. Az asszony Auschwitzban meghalt, a férje Dachauban megérte a tábor felszabadítását, de már nem tudtak rajta segíteni. A Margit rakparti házat 1945. január másodikán telitalálat érte. Pontosan úgy történt, hogy a németek vagy a nyilasok a ház elé toltak vagy három vagon lőszert — előttünk futottak a kilences villamos sínjei — és az kapta a bombát. Én nem voltam lent a többiekkkel a pincében, egyszer csak iszonyatos robaj, repülök, aztán hullanak rám a téglák, védem a fejem, s csak arra gondolok: mikor lesz vége! Valahogy lejutottam aztán a pincébe. Mindenkinek hófehér volt a haja, a légnyomás ledobta a meszet a falról, mindent belepett, én meg azt hittem a rémülettől őszültek meg! Akik lent voltunk, mind megmaradtunk. De a ház elpusztult. A pincét elöntötte a víz, mindenünk odaveszett. Ötven ládában voltak ott Hatvany Lajos könyvei, kéziratok, óriási értékek, azok is tönkrementek. Utolszor akkor találkoztam a Hatvany család egyik tagjával, amikor nyugdíjba készülődtem. Lajos báró harmadik feleségéhez, Somogyi Jolánhoz mentem el, hogy igazolja azokat az éveket, amelyeket a családnál töltöttem. Nagyon kedves sorokat írt. Gondoltam, jó lesz ez, mégiscsak nagy név: Hatvany Lajosné... De hiába. Nem vették figyelembe. Még egy dolgot: gondolja meg, nem lenne jobb, ha ezt az egészet név nélkül írná? Tudja, a Rákosi-időben egyszer már megjártam. Itt, a Petőfi Színházban folyt a duma, díszítők, műszakiak, mindenki mesélgetett a régi dolgokról. Mondták mindig: A Jancsi bácsi sose szól? Hát, mit mondjak? Hogy én a Hatvany báróéknál voltam a háború előtt? Hát ha tudnám, a tíz körmömmel kikaparnám a földből a gazdámat, mert olyan rendes asszony volt! Akkor már párttag voltam, bizony, elkaptak, hogy milyen kapitalista sugallat ez! Nem várták volna tőlem. Ez úgy mellbe vágott: nem szabad elmondanom, amit gondolok? — Szóval, gondolja meg! Nem mintha félnék, csak minek kihívni a sorsot. Bár talán nincs is igazam. Megváltozott a világ. Hála istennek. DR. BUZA PÉTER 29