Budapest, 1985. (23. évfolyam)

11. szám október - Müller Tibor: Szepesi György

— Fájt? — Biztosan. De nem ártott meg. Mint ahogy az sem, amikor az újpesti gimnáziumban, a legelső tornaórán, Szűcs tanár úr, mert elfelejtettem tornacipőt magammal hozni, mezítláb állítottam be, és a felelősségre vonásra megrándítottam a vállam, akkora pofont adott, hogy míg élek, nem felejtem el. Igaz, többet nem is vonogattam a vállam a tanáraim előtt. És nem is haragudtam a pofonért. Jogosnak és igazságosnak éreztem. — Tartottam tőle, hogy beszélgetésünk valamiféle grundsiratóba fullad. Mert annyiszor elkönnyezték. A grund apoteózisát Molnár Ferenc nemzedéke számára megfogalmazta. De azért szögezzük le: nem utolsósorban a pesti grundoknak volt köszönhető, hogy nem galerik, hanem csapatok voltak. — Bizony. A Copacabana megvolt nekünk is. Ha nem is a tengerparton. Űjpesten. A Papgrundon. A Pamutgyár háta mögött. De mi, újpesti gimnazisták az iskolánk udvarán is rugdoshattuk a labdát, akkora volt, hogy nem kellett ablakbetöréstől tartanunk. Pedig volt ám Nem minden a foci csak majdnem... bennünk lendület. Sose felejtem el, az első fejelőbajnokságot hatalmas csatában mi nyertük Rózner Győzővel, az UTE későbbi remek középhátvédjével, majd Vasas-vezető vei. De volt ott, mert elfért, egy kosárlabdapálya is. Régimódi, palánk nélküli kosárral. Ezt ma már nem is ismerik. Nem volt hozzá mandiner. Sokkal nehezebb volt beletalálni. Viszont, aki megtanulta, jobb játékos lett, mint a többi. Például idejárt Randé Jenő, a Rádió első New York-i tudósítója, későbbi nagykövet is. Nagyszerűen megtanult kosarazni. — Újpesti gimnázium. Szeretettel beszélsz róla. — Fiatal voltam, és ennek az iskolának sok hátránya mellett volt egy nagy előnye: itt vezették be először, 1934-35-ben a mindennapos testnevelést. Szenzációnak számított ez akkor. De talán ma is az lenne. Testnevelésórával kezdtük vagy zártuk a napot. Még egyszer mondom a dátumot: 1935. Fél évszázada! Nem köteleztek bennünket semmire ezeken a tornaórákon. Kinek mihez, focizni, kosarazni, futni, ugrani volt kedve, azt csinálhatta. Akinek úgy tetszett, bement a tornaterembe, és a szereken tette próbára a képességeit. Ez a kettő, a nagy udvar és a tornaterem gyakorlatilag egész évben lehetővé tette a sportot, a mozgást. Említettem már Szűcs tanár urat, de feledhetetlen számomra Szeszlay Pista bácsi, Kuliczy Jenő is. Nagyrészt nekik köszönhetem sportszeret etemet. Arra törekedtek, hogy játszva szerettessék meg a gyerekekkel a sportot. — Hogy milyen jól sikerült nekik, arra itt vagy példának te. — így voltak vele a többiek is. Ez hiányzik nekem ma. A szakemberek izzadnak, kínlódnak, hogy sportolókat neveljenek, a többiek pedig ellustulnak, elhíznak, vagy kehes, beesett mellű kamasszá nőnek. Olykor csaknem kétméteresre. — No, jó. Ebbe ne menjünk bele. Tudom, ez az egyik vesszőparipád, s ha elkezdjük, estig sem fejezzük be. — Rendben. De volt ennek az iskolának egy másik nagy erénye is. Legalábbis ma, utólag, feltétlenül annak tartom, mivel ha akkor nem is mindig esett jól. Nevezetesen a fegyelem, a csaknem katonás drill, hogy rendkívül szigorúan megkövetelték tőlünk az iskolai tananyag elsajátítását. Ezzel, persze, az is együtt járt, hogy nagyon sok mindent megtanultunk — az iskolának. Viszont a szellem szabadsága kevésbé érvényesült a falak között. Ez volt a kemény kéz, a sarkos nevelés hátránya. Mikor aztán hatodikban a Berzsenyi Gimnáziumba kerültem, remekül tudtam a memoritereket, de nem voltam olyan tájékozott, nyitott, nehezen ismertem föl az összefüggéseket, kevésbé voltam alkalmas önálló gondolkodásra, mint az osztálytársaim. Legalábbis eleinte. — Elköltöztetek? — Méghozzá mindjárt a Belvárosba. A Sas — ma Guszev — utcába. A Budapesti Kenderfonógyár tönkrement, édesapámat átvette a Budakalászi Textil Művek, amelynek a Wekerle Sándor utcában volt a székháza. A Sas utca 23. alatt felszámolási iroda működött. Két évre. Apámat bízták meg ezzel a munkával, s így a két hivatali szoba, egyben a mi szolgálati lakásunk lett. — Milyennek találtad? — Fájt a szívem Angyalföldért, a fiúkért, a grundért. Addig is szolgálati lakásban éltünk a gyártelepen belül, s, persze, jóval szerényebben. Mégis — nem szégyenlem — sírva búcsúztam. — Amennyire én tudom, a Berzsenyi igen jó iskola volt, ahová elsősorban a középosztály és a tehetős polgárság gyermekei jártak. Hogy fogadtak be a többiek? — Nehezen. Talán már nem haragszik meg érte, ha elmondom, én már nem haragszom, de az volt a fogadtatás, hogy az első órán, épp hogy leültem, padszomszédom, Mikó András, az Operaház mai főrendezője jól bokán rúgott: „Hát te, újpesti krakéler, mit keresel itt?" Ő biztosan nem emlékszik erre az esetre, hiszen gyerekek voltunk. Később, persze, összebarátkoztunk. Nagyon jó osztály volt ez. Sok neves, kitűnő embert adott az országnak. Mikón kívül Szita Jánost, aki ma római nagykövet. Antal Gábor volt az önképzőkör elnöke (később én lettem az alelnök), aztán Fuchs Jenő kétszeres olimpiai vívóbajnokunk fia, aki 1947-ben a bécsi követség attaséjaként autóbaleset áldozata lett. Képzett, okos fiú volt. De velünk járt Freud Géza, a későbbi Kossuthdíjas matematikus. Ötvenöt évesen elhagyta az országot, Londonban telepedett le, nagyon hamar meghalt. Geszti P. Ottó, a Műegyetem rektora. Ő sincs már az élők sorában. Sorolhatnám a neveket. Igen díszes érettségi tabló készült a Berzsenyiben 1940-ben. — Nem lehetett könnyű dolgod. — Nem. Itt is a sport segített. Mert akadt ugyan pótolnivaló a tanulmányok terén, de focizni, kosarazni én tudtam a legjobban. Elkezdtem szervezni az iskolacsapatot, és elég jó eredményeket értünk el a középiskolai bajnokságon. A siker pedig — tudod — vonzó. De ez sem ilyen egyszerű. Mert a tanulmányi követelményrendszer, hogy ezt a mai kifejezést használjam, keményebb volt az újpesti gimnáziumban, mint a nagy hírű Berzsenyiben. Tehát ami a szorosan vett tananyagot illeti, legalább annyit tudtam, mint a belvárosi diákok. Ám a szellemi élet a Berzsenyiben szinte habzott. Egy önképzőköri ülés olyan volt a régi iskolámhoz képest, mintha a PEN Club tartotta volna irodalmi vitáját. — És hát, gondolom, a családi körből is többet hoztak magukkal az iskolába a belvárosi gyerekek. — Nem tudom. Nagy könyvtárunk ugyan nem volt otthon, de már nyolcéves koromban rendszeresen újságot olvastam. Legalábbis a főcímeket. A Pesti Napló és a Népszava járt apámnak, tehát elég széles körű tájékozottsággal rendelkeztem. Á Pesti Napló nagyon magas színvonalon szerkesztett lap volt, a liberális polgári újságírás vezető orgánuma Magyarországon. A Népszava pedig azt hozta el, amit képviselt: a baloldaliságot, a haladó szellemet. Na és ott volt a rádió... — Amely ekkor még csak nagy varázslat... — Detektoros készülékünk volt, s ha apa letette a fülhallgatót, fölvehettem. Amikor pedig megvette az első hatlámpás készüléket, Moszkvát és Londont is hallgathattuk. — Édesapád beszélt idegen nyelveket? — Németül beszélt. Ő tanított meg engem is. Szepesváralján született, és ott a háromnyelvűség természetesnek számított. Szlovákul is anyanyelvi szinten beszélt. Ha együtt sétáltunk a pesti utcákon, és ez gyakran előfordult, csak németül folyt a szó. — Mindig csak Pestet említed? — Nekem Budából csak a Római-part létezett, látszott, hogy a Duna túlpartján is házak állnak, utcák kanyarognak, s ott is emberek élhetnek, de ez engem nem érdekelt. A térképnek hagytam a folyó másik oldalát. A hatvanas évekig nekem Pest jelentett mindent: Angyalföld, a Vasas-, a Juta-pálya, Újpest, a favázas UTE-uszoda az összekötő híd tövében, a grundok, a belváros. A szüleim szívesen jártak kirándulni a helyekbe. Én utáltam. Ha csak lehetett, otthon maradtam, és kiültem az Erzsébet téri kioszk teraszára. Az épületben, amelyet ostoba módon lebontottak, kiállítási terem meg étterem is volt, ingyen el lehetett olvasni az újságokat, egy kapucíner mellett órákig figyelhettem a korzózókat. Remekül szórakoztam. — Ma mégis Budán laksz. — 1959-ben költöztünk a Mese utcába. — Életformaváltás? — Csak annyiban, hogy ennek a hurcolkodásnak, a környezetnek köszönhetem a teniszt. A nagy szenvedélyt. Késve, de ott, a Skvarek-pályán kezdtem el ezt a szenzációs szórakozást. A Skvarek fivérek kitűnő futballisták voltak, később egyikük, a Pipaj, profi tenisztréner lett, s a Szép Ilona remízzel szemben bérelt egy telket. Nagyszerű környezetben lehetett püfölni a labdát, és én az ablakomból lenézve láttam, hogy ott vannak-e már a partnerek. Az sem volt mindegy, hogy a fiam pazar környezetet, jó levegőt kapott az akkor már eltűnt grundok helyett. Ezeket köszönhetem Budának. Ott a pasaréti Vasas-pálya, ahol a fiam 11 éves korától az érettségiig nevelkedett. Mint ahogy most az unokám is. — Hiába siratjuk ma már a grundok világát Grund nem lesz többé. Minden talpalattnyi helyet beépítenek. Lakásra nagyobb szükség van. De valamit ki kéne találni. Talán a sportkluboknak kellene átvenni a grundok szerepét, és otthont, mozgáslehetőséget adni a srácoknak. — Egyszerű lenne. Meggyőződésem. A tehetséges gyerekeket klubkeretek között, a legjobb edzőknek kell tovább nevelniök. Akikről pedig kiderül, hogy csak annyi a képességük, amennyi egy átlagemberé, de imádják az egészséges életmódot, életelemük a mozgás, megfelelő díjazás ellenében meg kellene tartani egyesületi keretek között. Mindenki jól járna. — Átugrottuk a háborús éveket. 23