Budapest, 1985. (23. évfolyam)

11. szám október - Müller Tibor: Szepesi György

FŐVÁROSI EMBEREK Szepesi György Milliónyian csüngtünk a szaván. Odatapadtunk a hangszóróhoz, és ittuk a győzelmekről, lélegzetelállító, drámai pillanatokról szóló beszámolóit. Olimpiákról, világbajnokságokról, megannyi nagy, nemzetközi csatáról közvetített. Legendás idők voltak. Az ő eleven, plasztikus mondatain tanultunk meg látni több ezer kilométerre. Mert tűz volt a szavában, és magával ragadott távoli stadionokba, uszodákba, szorítókba. Iskolát teremtett. Neve összeforrott a magyar sport aranykorával. Ma kevésbé kényeztetik. Pedig sokkal több csillag ragyog a ,,váll-lapján". De hát a színészkirály sem lehet igazán jó, ha rossz az eló'adás. Ő a Magyar Labdarúgó Szövetség elnöke. Ez a rang egy ideig nem volt irigylésre méltó. Több öröm érte a Magyar Rádió szórakoztató és sport főosztályának vezetőjeként. Aztán eljött az 1984-es esztendő, és hozta a focisikereket. Az arca kisimult, szemébe derű költözött. Mert érzékeny ember. Erőteljesen éli át a sikert és a kudarcot. — Budapesten születtél? — Igen. A Váci út 97-ben, 1922 februárjában. Ott is éltem csaknem kilencéves koromig. Aztán elköltöztünk. Száz házzal kijjebb. A 197-be. Ez a ház az akkori Budapest és Újpest határán volt. Pontosabban, Angyalföld szélén. A grundok világában nőttem fel, és ez életem meghatározójává vált. A legnagyobb élménnyé. — Úgy képzeltem, hogy fociról nem kérdezlek. Életednek ez a része közismert. — Jó, de nem is a foci miatt alapélményem a grund. Egy Váci úti srácnak a szabadság kiteljesedését jelentette a grund. Mindent. Otthont, játszóteret, bandát, sikert, pofonokat, életet. Látóhatárt. Végtelent. Ahol minden megtörténhet. A ház, a 97-es is döntő volt a gyerekéveim szempontjából. Tudniillik, az első emeleten volt a szociáldemokrata párt 6/2-es szervezete. Mi, gyerekek, itt nőttünk föl. Ebben a házban és a grundon. Focizni lejártunk, de dominózni föl az első emeletre. Ott volt a játék, a szoba, a jószívvel fogadó házigazda. Sakkozni ott tanultunk meg. Olyan közösségi élet folyt ott, amely vonzotta a ház gyerekeit. Pénzünk nem volt, de ide nem is kellett. Anélkül is megtaláltuk egymást és a játékot. Ha szép volt az idő, lementünk a Tarnai rétre, a Vasas-pálya, a Wacker-pálya, az MTE-pálya környékére, ha rossz idő volt, a szervezetbe. Ez éppen szemben volt a Láng Gépgyárral. Munkásklubnak is nevezhetném. Olyan lakatosok, esztergályosok, szerszámkészítők jártak ide, akik igyekeztek lépést tartani a politikai eseményekkel. A ház első emeletén mindig találtunk könyvet, újságot, olvasnivalót. Öt-, hat-, hétéves koromra megtanultam cselezni, beadni, szöktetni és... olvasni. Újságot is. — Emlékszel az akkori srácok közül valakire? — Barna Pista neve maradt meg bennem. Talán azért, mert volt egy csinos húga. A többiek kiestek. De nem is egy-egy fiú, egyetlen haver volt a lényeges, hanem a csapat. — Amely nevelt? — Biztosan része volt benne. Hiszen a gyerekkor nagyon fogékony időszak. Apám is szocialista volt, de ő más körzetbe járt, a magántisztviselők szakszervezetének volt tagja. Keveset mesélt az ottani dolgokról. — Egyedüli gyerek voltál? — Nem. A húgom négy évvel fiatalabb. Ez nagyon soknak tűnt abban az időben. Meg különben is, lány. Pisis. Vigyázni kellett rá. — Szóval Váci úti vagány voltál? — Igen is, nem is. Nézd, furcsa helyzet volt ez. Angyalföldön laktunk, és én úgy verekedtem, éltem, balhéztam, mint a helyi srácok, de az apám nem volt munkásember. Főkönyvelő, később cégvezető lett. Nekem ez semmit nem jelentett, mégis egy más világnak számított. Engem szépen járattak. Olykor kiöltöztettek. Míg a többieknek általában csak egy lyukas talpú, felnőttcipő jutott. — Szégyellted? — Inkább csak kényelmetlen volt. Nem éreztem jól magam elegánsan. Életem talán egyetlen verését ezért kaptam. Évnyitóra vettek nekem egy nagyon szép ruhát. Öltönyt. Krémszínű nadrágot, hozzá való zakót. Édesanyám felöltöztetett, majd azt kérte, hogy várjam meg odalent, hamarosan utánam jön. Megyünk az iskolába. Na most, összeverődtek a srácok, és ott, a Váci út porában elkezdtünk focizni. Mire anyám lejött, nem ismert meg a többi között. Ember meg nem mondta volna, hogy a rajtam lévő ruhát nem harmadíziglen örököltem, mint ahogy ez természetes volt a többieknél. Na, akkor elfutotta a méreg, karon kapott, fölcipelt, és borzalmasan elvert. Aztán bezárt a vécébe. Úgyhogy az első iskolai évnyitóról igazoltan távol voltam. — Ez volt az egyetlen verés? — A szüleimtől. Apám csendes, szelíd ember volt. Soha nem emelt kezet ránk. Édesanyám is csak akkor, nagy elkeseredésében kapott kézre. — És mások? — Kétszer vertek meg úgy igazán. Egyszer a rákospalotai sorompónál, az Újpest, Angyalföld, Rákospalota háromszögben. Hogy pontosan miért kaptam az első pofont, már nem tudnám megmondani. A másodikat visszaütöttem. Na, akkor alaposan helybenhagytak. A grundon, a játék hevében, könnyen kiszakadt egy-egy füles. Enyém volt a labda, jobb volt a csapatom, győztünk. Nehezen viseli az ilyesmit az ellenfél. Mondom, a grund maga volt az élet. 22