Budapest, 1985. (23. évfolyam)

11. szám október - Enyhítő körülmény nincs

És ekkor „belép" a környezetvédelem. A felügyelőség szabálysértési feljelentést tesz a tanácsnál (a bírság tízezer forintig terjedhet), vagy határozatban a veszélyes hulladék gyűjtésére és tárolására kötelezi a kisiparost. Ha erről „elfeledkezik", akkor végrehajtási bírságot szabnak ki rá (összege tízezer forintig terjedhet), ami azonban vég nélkül ismételhető. Tehát állandóan büntethetnének csaknem minden autómosó kisiparost, mert elvétve van arra példa, hogy eleget tesznek a rendelet előírásainak. Kellene valamilyen szervezet, amelyik összegyűjtené a kisiparban keletkezett veszélyes hulladékokat. Tavaly a KIOSZ rendezett egy hulladékgazdálkodási értekezletet, amelyen a kisiparosok vállalták, hogy összegyűjtik a hulladékaikat, ha valaki térítés ellenében elszállítja. Ez megnyugtató és olcsó megoldás volna mindenki számára. Az üzemeknek is az a gondja, hogy miből változtassanak a technológián, miből vásárolják meg a tisztítóberendezéseket, miből fedezzék a veszélyes hulladékokkal kapcsolatos egyéb kiadásaikat. A veszélyes hulladék ártalmatlanításának többféle módja van. Járható út a hulladék egy részének hasznosítása is. Ehhez, persze, sokkal szélesebb együttműködésre volna szükség a vállalatok között. Sokszor személyes ismerettség kérdése, hogy a gyárak megtalálják-e azt a partnert, amelyik a szemétnek minősülő, elhelyezési gonddal járó hulladékot gazdaságosan tudná hasznosítani. Az építőipar például fogadóbázisa lehetne a meszes iszapoknak. Meg kellene próbálni például felhasználni a cementgyártásban, mint ahogy biztató kísérletek vannak az olajos iszap hasznosítására a téglagyártásban. Állati eredetű hulladékokból például takarmányt készít az ATEV, a gyógyszergyárak elhasznált oldószereiket például a festékgyártásban tudják értékesíteni. Nemcsak haszonnal, kétségkívül gonddal is jár az ilyen vállalkozás, de a nagyobb gond társadalmi szinten jelentkezik, mégpedig akkor, ha a veszélyes hulladék valami úton-módon környezetszennyezővé válik. Az első lépcső A hulladékok hasznosításának alapvető feltétele, hogy a különféle anyagokat egymástól szétválasztva, elkülönítve gyűjtsék és tárolják az üzemekben. Az ideiglenes tárolás a környezetvédelem első lépcsője. Hogy állnak e téren a vállalatok? Az 1982-ben megjelent rendelet óta jelentős változás történt. Sok hulladékot, amit korábban a csatornába engedtek vagy „eltüntettek", összegyűjtik a vállalatok. Azaz, csak gyűjtenék. A nagyfokú beépítettség folytán nincs hely a gyár területén, környezetében pedig lakóházak, lakónegyedek épültek. A Fővárosi Óra-és Ékszeripari Vállalat például egy bérház udvarán üzemel a VIII. kerületben. Galvanizál — legfontosabb gyártási folyamatainak egyike —, s a galvániszappal nem tudott mit kezdeni. Az évi tíz hordónak talán még akadt volna hely — de aztán...? Ha a technológia átalakításával szétválasztanák, szelektálva kezelnék a különféle kádak (króm-, nikkel-, rézfürdő stb.) iszapját, akkor nem volna gond, hiszen létezik vállalt, amelyik feldolgozza ezt a hulladékot. Sőt, mi több, így már maguk is felhasználhatnák. Ha a vállalat szakemberei érdekeltek lennének a kísérletezésben, kizárt dolog, hogy ne találnának megoldást az újrafelhasználásra, a veszélyes hulladéknak legalább részbeni hasznosítására. A tárolóhely betelt, mit csinált tehát a FÓÉV? Szerencséje volt, a Pest-vidéki Gépgyár vállalkozott a szennyvíz szűrésére és a galvániszap tárolására. Hasonlóképp a Pest megyei Víz- és Csatornamű Vállalat is átvesz bértárolásra veszélyes hulladékokat. És ez követendő példa. A vállalatnak közvetlenül nincs köze a dologhoz, de azonnal találva érzi magát, ha a csatornába eresztett vagy a titokban elásott hulladék leszivárogva a talajvizet vagy a felszíni vizet szennyezi. Szűrnek, méregtelenítenek és tárolnak veszélyes hulladékot a Csepel Autógyár területén is. Valahol tehát — ha keresik — akad ideiglenes megoldás a veszélyes hulladékok tárolására. Mi történik akkor, ha a vállalatnak se tárolásra alkalmas területe, se kooperációs lehetősége és még a felelősség is hiányzik a termelésirányítók szemléletéből? A veszélyes hulladék alighanem el fog „tűnni". Azaz, el lehet tüntetni, igaz, erre mind kevesebb ma már a lehetőség. Résen vannak a környezetvédők, mindenekelőtt az erre hivatott szakemberek. Mivel előbb-utóbb minden ideiglenes tárolóhely megtelik, a terv szerint országos hálózat épül a veszélyes hulladékok ártalmatlanítására és biztonságos elhelyezésére. Az OKTH és az Ipari Minisztérium szakmai irányításával Aszód térségében létesítik az első végleges lerakóhelyet. Kivitelezése a jövő esztendőben kezdődik, s előreláthatólag 1987-ben üzembe helyezik. Mintegy 400 millió forintot fordítanak a beruházásra. Ennek 30 százalékát a környezetvédelmi alapból, 30 százalékát állami hitelből, a többit a vállalatok Fizetnék fejlesztési alapjukból, ám ezt a pénzt hitelezik számukra a bankok, tehát nem „tudnak" kibúvót keresni. Ide kerülnek majd a nem égethető hulladékok, illetve az égetésből visszamaradt, még veszélyesnek minősülő salak és hamu. Nem vermelik el viszont azokat a hulladékokat, amelyek hasznosíthatók, illetve amelyeknek újrafeldolgozása a közeljövőben megoldódik. Tehát ide kerül minden veszélyes hulladék, ami mai ismereteink szerint semmire sem alkalmas. Mégis, kinek az érdeke? A legbiztonságosabb azonban a veszélyes hulladékok elégetése, s ez a megoldás célszerű a végleges lerakóhely kímélése szempontjából is. Ezért az országos lerakóhelyhálózathoz speciális hulladékégetőket is terveznek. Az elképzelések szerint az Ócsai úton építenék fel az elsőt. Jelenleg is működik néhány hulladékégető (Fűzfő, Százhalombatta, Vác), azért nem a fővárosban, mert környezetvédelmi előírás, hogy az égetőművet legalább egy kilométeres védőövezet válassza el a lakott településtől. A Budapesti Felügyelőség területén a legnagyobb és leguniverzálisabb a Dunai Kőolajipari Vállalat százhalombattai égetője. Itt elsősorban az olajjal szennyezett hulladékok megsemmisítését vállalják, de ezenkívül eltüzelnek minden éghetőt, halmazállapotától függetlenül, a klórozott szénhidrogének és a nehézfémtartalmú festékiszapok kivételével. Nemrég új rendelet született a III. veszélyességi osztályba tartozó éghető hulladékok eltüzelésére. Könnyítés ez a vállalatok számára, ugyanis, ami veszély nélkül elégethető hagyományos kazánban, arra a tanács — a környezetvédelmi hatóság javaslatára — engedélyt ad. Nyilvánvaló, hogy csak olyan kemencéket lehet használni, amelyek megfelelő tisztítóberendezéssel vannak felszerelve — a környezetvédelem nem „alakulhat át" környezetszennyezéssé. A szállítást, a laboratóriumi vizsgálatot és az égetéssel járó plusz költséget (a hulladék fűtőértékétől is függ, hogy mennyit kell fizetni) azonban bele kellene építeni a szolgáltatások vagy a termékek árába. Ezt a problémát mielőbb meg kell oldani, ha valóban érvényesíteni akarjuk a környezet- és természetvédelmi törvényt. Mert szemet lehet hunyni a kisiparos nyilvánvaló környezetszennyezése fölött (alkalomadtán meg is lehet bírságolni), és a több millióra megbüntetett nagyüzem is „kitalpalhatja", hogy csak százezreket kelljen fizetnie a környezetszennyezésért — de meddig? A környezetszennyezés minden fajtája végeredményben természetkárosítás, ami méreténél, fajtájánál fogva kisebb vagy nagyobb területen akár az ökológiai egyensúly megbomlásához vezethet. Tudomásul kell venni, hogy a környezetvédelem pénzbe kerül. Minél később látunk hozzá, annál több pénzbe. Nyugaton az új beruházások értékének 40 százalékát a környezetvédelmi berendezések teszik ki. Tehát egy-egy új technológia alkalmazásánál figyelemmel kell lenni a keletkező hulladékra. A termelési folyamat ugyanis akkor ér véget, ha a veszélyes hulladék biztonságos lerakóhelyre kerül. Idővel igen költségessé válik az a termék, amelynek gyártási technológiájából valamilyen oknál fogva „kispórolták" a környezetvédelmi berendezést. Vajon azért dribliznek egyes vállalatok a környezetvédelemmel, mert számukra — valamilyen oknál fogva — sokkal olcsóbb vagy kényelmesebb még a magas bírság is, mint a szükséges berendezések megvétele, üzembe helyezése? A bírság összege esetenként 50 ezertől 20 millió forintig terjedhet. Tavaly összesen közel 100 millió forint büntetést fizetett negyven fővárosi vállalat. Igazságtalan volna azonban néven neveznünk bármelyiket. Nem csupán a számukra rossz reklám miatt. A büntetésben — sajnos — szerepet játszik a véletlen is. A Budapesti Felügyelőség négy munkatársának ugyanis mintegy 1500 üzemet kell ellenőriznie, s nem juthatnak el mindenhova. Persze, a „legveszélyesebbek" mindig szemelőtt vannak. Egy biztos, azok a vállalatok, szövetkezetek, tsz-ek, amelyek súlyos bírságot fizetnek, olyanok, melyeknél meg lehet(ne) oldani, illetve el lehet(ne) kerülni a veszélyes hulladék okozta gondokat. Jogilag, persze, büntetni kell minden környezetszennyezőt. A környezetvédelmi hatóságnak nincs mérlegelési lehetősége, arra nemigen lehet — és nincs is — tekintettel, hogy mi az oka a mulasztásnak, s van-e enyhítő körülmény. Enyhítő körülmény nincs, nem lehet. Éppen a kérlelhetetlen szigor az, amit a humánum, az ember s a természet védelme megkövetel. Akkor is, ha a büntetés önmagában még édeskevés... OSZLAY ISTVÁN 18