Budapest, 1985. (23. évfolyam)

11. szám október - Enyhítő körülmény nincs

A fővárosi háztartásokban évente három és fél millió köbméter szemét keletkezik, aminek gyűjtéséről, elszállításáról és ártalmatlanításáról a Fővárosi Közterületfenntartó Vállalat gondoskodik. Ezenkívül több mint egymillió köbméter szemetet, valamint a termelésük során keletkezett hulladékot maguk az ipari üzemek szállítják a FKFV lerakóhelyeire, illetve a szemétégetőműbe — kivéve ún. veszélyes hulladékokat. A fővárosban évente 220 ezer tonna veszélyes hulladék keletkezik, ebből 150 ezer tonnát kellene biztonságosan elhelyezni. De hová? E pillanatban sem a főváros, sem az ország területén nincs hivatalos lerakóhely, ahol elhelyezhetnének akár egyetlen gramm veszélyes hulladékot is. Az 1982-ben életbe lépett minisztertanácsi rendelet szerint veszélyesnek minősül az a hulladék, ami azonnal vagy késleltetve ártalmas az emberre, az emberi környezetre. Bolond, aki az izzó parazsat megmarkolja, s felelőtlen, aki a hamu alatt szunnyadó parazsat ártalmatlannak hiszi. S hogy melyik veszélyesebb, melyikből lesz nagyobb baj? Ha valaki lenyel egy pici higanygolyót, a hatás azonnal „jelentkezik", az ivóvizet szennyező higany hatása viszont később, ám elemi erővel: Minimata-kór néven a gyógyíthatatlan betegségek között tartják számon. Július elején a környezetvédelmi világnap alkalmából rendezett tvműsorban hangzott el: hazánkban évente 45 tonna higany „tűnik" el. Hol? Talajban, vízben, levegőben. Ha nem sietünk megkeresni, hogy hol van, sajnos, félő, „jelentkezni" fog. A főváros XXII. kerületében, a Bartók Béla úti lakótelepen tizenöt esztendő után négyszintes épületek alatt és körül kellett kicserélni a veszélyes hulladékkal szennyezett talajt. íme: a hulladék bomlása, káros hatása néha évtizedek múltán jelentkezik. Amíg szét nem rohad az alkalmi edény, amiben elásták, addig nincs baj, aztán viszont annál nagyobb a veszély. Mérgezi a talajt, pusztítja a növényzetet, szennyezi a levegőt, leszivárogva fertőzi a felszín alatti vizeket, s így, megsokszorozva, környezetkárosító hatása emberre és a természetre egyaránt veszélyes. Mit nevezünk veszélyes hulladéknak Veszélyes hulladék. Dr. Kerek Imre, az OKTH Budapesti Felügyelőségének igazgatóhelyettese nem tartja szerencsésnek az elnevezést (külföldön különleges kezelést igénylő hulladék néven tartják nyilván), úgy véli, a lakosság körében ellenérzést vátlhat ki, sőt, pánikot is kelthet, ha a közelben veszélyes hulladékot helyeznek el. Ez a hulladék csak akkor válik ártalmassá, ha helytelenül kezelik. íme: a gépkocsik olajszűrő papírja például veszélyes hulladék, de kézmosás után nyoma sem marad az olajszennyezésnek. De ha egy zsákkal elásnak belőle, ott nem nő fű többet. A megégett étolajban (amit a háziasszony általában a lefolyóba önt) akár fánkot is lehet még sütni, de az élővizekben veszélyes hulladéknak minősül, mert a víz felszínén takaróréteget képezve elzárja az oxigént a víz élővilágától. U-gyanez hordóban tárolva semminek sem árt. Nincs mitől félni, ha a veszélyes hulladék végleges lerakóhelyre kerül, például egy föld alatti betonbunkerba, mely biztonságos műszaki védelmet nyújt több száz esztendőre, dacolva egy esetleges földrengéssel is. A lakosság félelmének, persze, van alapja (az a hír járja, hogy — többek között — a község lakóinak ellenállásán bukott meg a zsámbéki hulladék-lerakóhely ügye), hiszen eddig jobbára csak környezetpusztítást okozó hulladék elásásáról hallhattak, s mivel ezek csekély kivétellel illegális akciók voltak, törvényszerű, ha bajt okoztak. Következésképpen érthető az is, hogy Kudron Lajos, a Budapesti Felügyelőség veszélyes hulladékokkal foglalkozó csoportjának munkatársa, azt tartaná a legnagyobb eredménynek, ha meg tudnák állítani a további környezetrombolást. Tehát a jelenlegi helyzetben csak a meglévő — tegyük hozzá, cseppet sem szívderítő — állapot rögzítésére van reális lehetőség, előbb ugyanis a régi mulasztásokat kellene jóvátenni. Hogyan áll a veszélyes hulladék ügye a fővárosban? A jelenleg érvényes rendelet tételesen felsorolja az iparban és a mezőgazdaság területén keletkező veszélyes hulladékok csoportjait, s ezen belül az egyes veszélyes anyagokat. Ha kétely merül fel, akkor a hulladék mindaddig veszélyesnek minősül, amíg teszttel nem igazolják az ellenkezőjét. Kik tesztelnek? Az egyes szaktárcáknál ki vannak jelölve azok az intézmények, amelyek a minősítést megalapozó vizsgálatot végezhetik. A vizsgálatok alapján az OKTH, az Egészségügyi Minisztérium, a minősítő intézmény és az érintett vállalat egy-egy képviselőjéből álló bizottság dönt, hogy a hulladékot, veszélyességétől függően az I., II. vagy III. osztályba sorolja, illetve veszélytelennek nyilvánítja. A döntést az OKTH határozatként erősíti meg, ami ellen azonban fellebbezhet a vállalat, új vizsgálatot kérhet. A tesztelés a gyár költségére történik, s bizony, nem olcsó dolog, általában százezer forint körül van egy-egy vizsgálat költsége. A minősítésnek aztán további anyagi kihatásai lehetnek, mert a vállalatnak kell gondoskodnia a veszélyes hulladék megfelelő gyűjtéséről, tárolásáról, ártalmatlanításáról, illetve végleges elhelyezéséről. S itt jönnek a problémák. Amíg nem létezett a veszélyes kategória, addig a hulladék a szemétbe került vagy a csatornába, tehát „olcsón" meg lehetett szabadulni tőle. Igaz, voltak hulladékok (ólom-, cianid-, higany- stb. tartalmú anyagok), amelyeket korábban sem „illett" a szemétbe dobni, de hát ezt csak annyira vették komolyan, hogy a hasznosítható hulladékokat nem dobták ki azonnal (a nemesfémtartalmúakat, például a fixíroldatot, feldolgozták). Az akkumulátorlemezek és a fáradtolaj gyűjtése a rendelet megjelenése előtt megkezdődött, ám ebben a másodlagos felhasználás dominált és nem a környezetvédelem, hiszen a nem kevésbe veszélyes savakat-lúgokat nyugodtan a csatornába eresztették. Csak a vegyi üzemekben találkozhattunk valamiféle környezetvédelmi törekvéssel, ugyanis a közismert, közvetlenül mérgező anyagokat tartalmazó hulladékot előbb átalakították, aztán vermelték el. Regeneráltak oldószereket is, ha az gazdaságosnak bizonyult. A csatornarendelet korábbról datálódik, tehát ha ezeket az anyagokat közvetlenül a csatornába engedték, bírságot kellet fizetniük. Kivonták hát belőle a mérgező anyagokat, s az így keletkezett szilárd(abb) hulladékkal (ami változatlanul veszélyes volt, hiszen továbbra is tartalmazott mérgező-fertőző anyagokat) aztán azt csináltak, amit tudtak. Egy ideig tárolták, aztán mivel egyre több lett, a hely pedig egyre kevesebb, „eltüntették", vagy megpróbáltak legálisan megszabadulni tőle. A nevezetes „váci égetés" ilyen jellegű megszabadulási kísérlet volt, kényszerű lépés, s a környezetvédelmi törekvés — igaz, szakszerűtlenül végezték — további környezetszennyezéssel járt. De ami a legfontosabb: tanulsággal is! Érvényt szerezni a törvénynek El lehetne kerülni a környezetszennyezést, a természetkárosítást... De a rendelet végrehajtásának sok helyütt nincsenek meg a feltételei. Ez társadalmi gond — gazdasági probléma. Ami ezt még súlyosbítja: a közöny és a felelőtlenség. A környezetvédelmi hatóság valójában nem a bekövetkezett környezetszennyezésért büntet, hanem azt a magatartást „ítéli" el, ami lehetővé tette a károkozást, tehát, hogy a keletkezett veszélyes hulladékot nem gyűjtötték, nem (vagy rosszul) tárolták, esetleg elegánsan eltüntették. Csekély kivétellel a vállalatokat büntetik, holott az esetek többségében a vállalatok vezetőinek felelősségéről van szó. Amennyiben a termelési eredményekhez kötődő személyes anyagi érdekeltséghez hasonlóan a vállalatok vezetői személyes anyagi felelőséggel tartoznának eleget tenni a környezetvédelmi előírásoknak is, minden bizonnyal sokat javulna a „veszélyes" helyzet. Minden termelőfolyamatot úgy kellene megszervezni, hogy minél kevesebb veszélyes hulladék keletkezhessék. Ez azonban rengeteg pénzbe kerül, mert helyenként elavult technológiák korszerűsítéséről volna szól. így tehát jobbára ez csak elv marad, amit meg kellene valósítani. Vegyünk egy kézenfekvő példát. A kisiparos — mondjuk — száz forintért végez alvázmosást, s ezen szolid haszna van. Ha a keletkező olajos-vegyszeres mosóvizet összegyűjti, ülepíti, és a „sűrűjét" elviszi például Százhalombattára, ahol kilónként öt-tíz forintért elégetik, akkor vagy húsz forinttal többet kellene kérnie az autómosásért. De nem kérhet, mert közbeszól a tanács, meg elmaradnak a kuncsaftjai is. A veszélyes iszap tehát a mosóvízzel együtt megy a csatornába. 17