Budapest, 1985. (23. évfolyam)

11. szám október - PESTI TÜKÖR

Félre Gondolom, nem árulok el különösebb titkot: ennek a lapnak az átfutási ideje, a szerkesztőségben és a nyomdában töltött élete mintegy két hónap. Szeptember elsején ütöm az írógép billentyűit, hogy friss benyomásaimat megosszam a kedves olvasóval. Melegem van, leginkább vízparton szeretnék lenni. S mire a kedves olvasó kezeihez jutnak e sorok, már rút és esős ősz lesz, benyomásaim elsárgulnak, tévedéseim szíven ütnek és figyelmeztetnek. A feladat adott és egyszerű: örökérvényűt kell írnom. Persze, ne essünk túlzásba: legalább kéthavi érvényűt. És ez a színházat tekintve cseppet sem egyszerű. Mert két hónap alatt akár ki is múlhat egy előadás — nyáron ez természetes, télen viszont ritka, mint a fehér holló, és nem a színvonal okán. Két hónap alatt talán az előadás mondandója is megkophat, érvényét vesztheti. Már ha nem az is a bizonyos általános emberit fogalmazta meg, melyről annyit beszélünk, hogy mindinkább meggyőződésemmé válik: azt sem tudjuk, mi az, s hogy létezik-e egyáltalán? Arról van tehát szó: mennyi egy színházi előadás átfutási ideje? S hogy vajon érvényét veszítheti-e hosszabb-rövidebb idő alatt? Nem szónoki kérdések. A színház a napi kultúra része. Története és fejlődése legalábbis erre enged következtetni. Olykor-olykor ünneppé is vált, de legfontosabb funkcióját, a dolgokba való naprakész beleszólását a piacterek örökségeként a polgári szalonszínházakban is megtartotta. Sajátos paradoxon, hogy ennek a naprakész reagálásnak néhánya klasszikussá vált, s ma már az ünnepi érzetet erősíti. Képzeljük el, amint Shakespeare-nek vagy Moliére-nek igyekszünk elmagyarázni, miszerint a színház templom! Amit a klasszikus örökségből ma magas kultúrának érzünk, az egykor lehetett röpcédula, vitairat, kegyelmi ajándék, gúnyvers és gyors pénzkereset egyaránt. Csak annyi volt közös bennük, hogy azonnal reagáltak: egy kinevezésre, egy botrányra, egy szerelemre, egy politikai sakkhúzásra. A színház legtartósabb gondolati találmányai a legrövidebb átfutású eseményekből születtek. Helyben és azonnal akartak rebelliót kiváltani, megfelelni vagy épp renitenskedni. Hitetlen gyorsasággal reagáltak a napi eseményekre: a darab és az előadás létezésének az volt az igazi lehetősége, ha képlékenységét meg tudta őrizni. Gyorsan és erőteljesen kellett hatni az agora-funkciójú színháznak (ez a funkciója a kabarénak éppúgy meglehet, mint a görög amfiteátrumnak); ehhez a darabok, a játékstílusok sokféleségére és állandó megújulására volt szükség. Nagyon sarkítva: a színház fejlődését sosem az úgynevezett művészek siettették, hanem a szemtelen kegyencek, a dühödt kegyvesztettek, a piactéri hangoskodók — a napi politika résztvevői. A színházban tehát igen gyakran a gyors átfutás a maradandóság záloga. A fiatal író biztatásra megírja napi dühét és vágyait — alig telik el tíz év, és zártkörű stúdió-előadásban viszontláthatja művét. Mely, persze, olyan formanyelvre épült, amelyen a magyar színház nem beszél. Nem csoda, ha csak tízévenként adódik dadognivalója. Úgy tűnhet, ezek adminisztratív módon hosszított átfutási idők. Ez részben igaz. De van arra is példa — de mennyi! —, amikor nem lehet ilyesmire fogni a dolgot. Ez a legmulatságosabb eset. Amikor ugyanis a színház úgy dönt, hogy neki nem dolga az aktualizálás, a beleszólás, a piactérré válás, neki az általános emberit kell megfogalmaznia! Ilyenkor lesznek közepes farce-jelenetek társadalmi vígjátékká, ötperces malacságok színházi dekameronná, rossz hangulatok filozófiai okfejtéssé, jópofa analógiák történelmi parabolákká. És lám, a színházi átfutási idő most áll végképp a feje tetejére — mert az örökkévalóságnak szánt gondolatok és megoldások már a premier napján idejétmúltnak tűnnek. Most van a nyári szezon vége. Nem írhattam másról, csak ami annak kapcsán feltűnt, feldühített. Ha ma igazam van, talán két hónap múlva is érdekli majd a kedves olvasót: neki is feltűnik, őt is feldühíti. A színházban is ez a fajta aktualitás rövidítheti az átfutási időt. Az itt és most kettős kötöttsége teremtheti csak meg a klasszikus szabadságot. Ha van örök emberi: hát az a fórumok és piacterek vitáiban, röhögéseiben, kegyetlenül pontos kérdéseiben ragadható meg. A mi színházunk sokat dolgozik az elvont emberekért, a lila magasröptűségért. És közben lassan kimarad az életünkből. Olykor ugyanis hasznosabb a sürgető dadogás az artikulált öröklétnél. Bányai Gábor Fáziskésés vagy hitelrontás? Gait MacDermot Hair című musicalje bizonyos értelemben egy korszak és egy korosztály szimbóluma. A csaknem két évtizede óriási sikerrel bemutatott darab meghódította az egész világot. Milos Formán filmje pedig szinte minden addigi rekordot megdöntött. A szerzők művészeti díjakat zsebeltek be, óriási összegű nyereséget hozott a forgalmazás, sok száz milliós nézőcsúcs született. Érthető mindez, és nem csupán a darab kétségtelen művészi kvalitásainak ismeretében. A kor jellemzői: vietnami háború, a hatvanas évek végének diákmozgalmai, az a szellemi lázadás, amely a fiatalok körében mindent tagadott, amit a fogyasztói társadalom, a jóléti állam, az elkényelmesedett és elembertelendett civilizáció oly nagy gőggel hirdetett és gyakorolt. Ennek az elutasításnak, a szülők életelveinek és -felfogásának megtagadása formálta a hippinemzedék külsőségekben, a hosszú hajban, kommunák verbuválásában, extravaganciában is megmutatkozó jelenségét. A Hair mindennek magas művészi fokon való sűrítése. Volt. Annak idején. De mert a zenés játék és különösen a film meglehetősen illékony, könnyen porosodó műfaj, néhány klasszikusnak számító alkotást nem tekintve, gyorsan elveszti aktualitását. Az a generáció, amely liliomot tűzött a puskacsőbe, amely barikádokat emelt Párizs utcáin, amely elégette a vietnami harctérre szólító behívóparancsot, mára jó néhány kilót magára szedett, házat és autót vásárolt, beült a bankelnöki bársonyszékbe, telekkel spekulál, és városi szerződéseket igyekszik megkaparintani. Miközben elérzékenyülten nézi a rock, a punk, a new wawe fiataljait, így aztán a budapesti nyári színiévad egyik különös meglepetése volt a Hair magyar feldolgozása és bemutatása. A darab kétségtelenül aratott bizonyos sikert, még talán az előadásszámot is meg kellett emelni a tervezetthez képest, a kritika sem volt egyértelműen elítélő. Csak azt nem lehetett világosan felismerni, hogy miféle szándék állította rivalda elé ekkora fáziskéséssel a Hairt. Hiszen az a mondanivaló, üzenet, amelyet a darab hordoz, régen elvesztette minden időszerűségét. Megmosolyogni való anakronizmusokért hevülnek a színpadon, régen elért célokért harcolnak a hősök. Az egykori lázadás egyszerű pajkossággá szelídült. Ami maradandó, az a pazar muzsika. Olyan fáziskéséssel mutatták be a budapesti szabadtéri színpadon a Hairt, mintha napjainkban foglalták volna hivatalosan írásba, hogy az urak nyilvános helyen is megfoghatják a hölgyek kezét. Ami pedig Milos Formán filmjét illeti, nem szeretnék jelen lenni egy képzeletbeli helyszíni szemlén, amikor a rendező, mondjuk, a Toldi moziban megnézi világhíres filmjét. A széles vászonra, hi-fi minőségre komponált alkotás, ahol a színeknek, a látványnak dramaturgiai szerepe van, forgalomban levő, szétvagdosott, néhol láthatatlan-élvezhetetlen kópiája, az igazi mű karikatúrája csak. Torzképe, amelyben semmi nem azt jelenti, aminek eredetileg az alkotók szánták. A karcos, vibráló, sötét jelenetsorok láttán egyszerűen nem tudjuk elképzelni, mitől is volt olyan korszakalkotó a Hair. Nincs az a pártatlan bíróság, amely ne Formán javára ítélne egy esetleges hitelrontási perben. Müller Tibor A Hair a magyar színpadon 3