Budapest, 1985. (23. évfolyam)

11. szám október - PESTI TÜKÖR

pesti tükör Események, hírek, képek a főváros életéből Huszár Vilmos hazatalált Aligha írhatná meg bárki is a modern magyar képzőművészet történetét úgy, hogy ne szenteljen hosszú fejezetet a külföldre került művészek munkásságának. Hiszen például a Tanácsköztársaság bukása után is elsősorban a progresszív vonulat képviselői kényszerültek külföldre, s gyakran évtizedeken át dolgoztak ott. Nyilván sokat veszített a külföldre kényszerülőkkel az adott kor hazai művészeti közélete, hosszú távon mégsem mondható vesztesnek a magyar művészet, hiszen az emigráns alkotók közül jó néhányan a legmodernebb szellemű csoportosulásokkal kerültek kapcsolatba, s miközben új impulzusokat kaptak, gazdagították az egyetemes és a magyar művészetet (az egyik legjobb péida erre talán Moholy-Nagy László tevékenysége a Bauhausban). Az is igaz viszont, hogy azok közül, akik nem tértek vissza Magyarországra, csak néhány alkotó munkássága kapott elegendő figyelmet, elismerést itthon. Kevéssé ismert művész a szélesebb nyilvánosság előtt például Huszár Vilmos (1884—1960), aki pedig több évtizedig az avantgardmozgalom aktív résztvevője volt. Ennek egyik oka talán az lehet, hogy alig huszonkét éves korában, 1906-ban távozott végleg külföldre, a másik pedig, hogy élete utolsó két évtizedében, a negyvenes-ötvenes években visszatért a hagyományosabb, figurális kompozíciókhoz. Az azonban, amit a tízes, húszas, harmincas években alkotott, ma sem csupán a geometrikus absztrakció történetét árnyaló adalékként fontos, eredményei karakteres képet adnak a korszak egyik jellegzetes művésztípusáról, arról, aki egy harmonikus társadalom előképének, ideáljának felvázolására törekszik, aki a majdani társadalmi szintézis jegyében legalább a különböző művészeti ágak, műfajok szintézisére törekszik. Az Iparművészeti Főiskolán, majd Hollósy Simon müncheni szabadiskoláján tanult Huszár számára talán már Hollandiába kerülésekor bekövetkezett a fordulópont. Megismerte a későbbi De Stijl-tagok munkáit, franciaországi és angliai tanulmányútján is új inspirációkat szerzett. Kezdettől fogva az 1917-ben indult De Stijl (A Stílus) című művészeti folyóirat köré csoportosuló művészek közé tartozott, ő tervezte az újság emblémáját is. A lap szellemiségét elsősorban Mondrian művészetszemléleti rendszere határozta meg, amely a felszín mögötti egyetemes összefüggések vizsgálatát, az esetlegességek mögötti törvényszerűségek megfogalmazását helyezte előtérbe. Huszár geometrikus absztrakt művei — festményei, üveg kompozíciói — is ezt a szellemiséget képviselik, tulajdonképpen a valóságos világtól független, új, harmonikus univerzum létrehozását célozzák. A húszas évektől egyre nagyobb szerepet kapott tevékenységében az enteriőrök tervezése, majd az alkalmazott grafika. Emellett számos cikke jelent meg a De Stijl hasábjain. Van Doesburggal és Kurt Schwittersszel részt vett a Hollandia nagyobb városaiban szervezett 1923-as dada-előadókörúton. A Nemzeti Galériában rendezett kiállításon a Mechanikus táncfigura emlékeztetett arra, hogy színpadi látványtereket és marionettként mozgatható absztrakt figurákat is készített. Kitűnő, sokoldalú művész volt Huszár Vilmos, még ha az a bizonyos harmonikus társadalom ma is igen távolinak tűnik. Ideje volt, hogy „hazataláljon" Budapestre, szülővárosába, s hogy ez megtörténhetett, hogy a Nemzeti Galériában mintegy százhetven mű reprezentálhatta életművét, a hágai Gementeemuseum munkatársainak, illetve a két intézmény együttműködésének köszönhető. P. Szabó Ernő Stázi és Aglaja Talán furcsának hangzik, de így van: két Pápai Erika létezik. Az egyik visszahúzódó, szűkszavú. A másik sokszínű, kitárulkozó. Az egyik még fürdőruhás címlapképet sem enged készíteni magáról. A másik — ha a drámai szituáció megkövetelné — ruhátlanul is a kamera elé lépne. Mert az egyik a magánember. A másik a színésznő. Az egyiket Pápai Erikának hívják, a másikat hol Eve Harringtonnak, hol Stázinak, hol Aglaja Ivanovnának. Nincs könnyű dolga a riporternek. Önmagáról kevés szava van, a szerepeit meg minek elemezné. Eljátssza. Elemezzék a kritikusok. A főiskola szinkronstúdiójában beszélgetünk. Egy Dino Buzatti-novellából készült vizsgafilmben szinkronizálja önmagát. — Diplomásként jött vissza ezt a munkát elvégezni. Milyen érzés újra belépni a kapun ? Milyen volt az eltelt négy esztendő? — Szerettem itt lenni, hiszen elég nehezen kerültem a kapun belülre. Négyszer futottam neki a felvételinek. Közben sok mindennel megpróbálkoztam. Dolgoztam az Állami Biztosítónál CSÉB '80 ügynökként, voltam könyvesbolti eladó, népművelő a Remix gyárban, fél évig a jogi egyetemre jártam, s közben tanultam a színészmesterséget a Várszínház stúdiójában. Hogy milyen volt ez a négy év a főiskolán? Az első félév a legnehezebb. Még nem ismerjük egymást, az ember tele van gátlásokkal, fél a rostától, hogy kiűzetik az ígéret földjéről. A második évben kialakul a közösség, segítjük egymást, a harmadikban „igazi" színházba kerülünk, statisztálunk a nagyok mellett, beleszagolunk a színészéletbe. A negyedik év aztán mindent eldönt: ki hova kerül, melyik színház szerződteti. — Önt a József Attila Színház szerződtette, ahol főiskolásként is jelentős szerepet kapott Brecht-Weill Mahagonyjában. Majd jött a nagy siker, a Taps Eve Harringtonja. — Ez a musical ebben az évadban is műsoron maradt, s ez külön öröm számomra. Evet, ezt a karrierista, törekvő fiatal lányt nagyon szeretem játszani. Az író állítólag a híres német színésznőről, Elisabeth Bergnerről mintázta, s olyan sztárok játszották, mint Rita Hayworth és Anne Baxter. — Nyáron Stázi volt a margitszigeti Csárdáskirálynő előadásban, s nemrégiben mutatta be a József Attila Színház Dosztojevszkij A félkegyelmű című művét, amiben Aglaja Ivanovnát játssza. Elég távol van egymástól a Hej, cica és Dosztojevszkij... — Békés András, az osztályfőnököm mondta a főiskolán: a színésznek minden műfajban ki kell próbálnia magát. Nagyon sokat tanultam az operett próbái során Garas Dezsőtől, a rendezőtől s a többiektől: Törőcsik Maritól, Bessenyei Ferenctől, Kálmán Györgytől. Az utóbbitól nemcsak játékstílust, humort, hanem színészi helytállást is. Az utolsó előadáson rosszulléttel küzdve játszotta a szerepét, s a harmadik felvonásban végképp elfogyott az ereje, Garas ugrott be helyette. Egyébként Törőcsik Marival most újra együtt játszhatok: A félkegyeiműben. Gondolom, őt sem zavarja, hogy egyszer a Hej, cica, egyszer meg Dosztojevszkij... Azt hiszem, olyan ez a színésznek, mint a szaunában a forró és a jéghideg víz váltakozása. Felüdít, újjáteremt. Kárpáti György Kutyabaj Most már aligha férhet hozzá kétség, hogy Budapest a korlátlan lehetőségek városa, elhódította Amerika büszke címét. Nincs az a pihent agyú kívánság vagy akár perverz igény, melynek kielégítésére ne ugrana máris egy hasonlóképpen pihent agyú vállalkozó. Mint zsák a foltját, megtalálják egymást a legvadabb igények és legvadabb szolgáltatások. Szolid szolidáriumok, kutyafodrászatok után, azt hiszem, mérföldkőnek számít az a Szent István körúti cédula, melyen a következő hirdetmény olvasható: „Magyarországon először! Önismereti tábor indul kutyásoknak augusztusban. Feszültségoldás autogén traininggel, pszichodráma játékok a kutyákkal együtt, személyre szabott kutyanevelés és egyéb módszerek elsajátítása. Jelentkezését a korlátozott férőhely miatt mielőbb szeretettel várjuk." János, a vitéz sóhaja hullámzik át rajtam: hej, ha én is köztetek lehetnék... de nem lehetek, mert se kutyám, se macskám. Pedig rendkívüli módon érdekelne, mit lehet tenni, ha a gazdi kutyául van. Vagy ez olyan speciális „training" mely az eb és gazdája közötti konfliktusokat oldja fel? Kíváncsi volnék a „pszichodrámára" is, melyben, mondjuk, egy uszkár analízisbe megy, vagy beleharap egy tacskó lelkébe, „akinek" ettől kutyabaja lesz, s azt az „autogén training" meggyógyítja, s kezdődhet minden elölről. A tábornak azóta vége, reméljük, a gazdák kisimult arccal, a pulik kisimult szőrrel térnek haza, megismerték önmagukat, túlélték a „személyre szabott kutyanevelést" és az „egyéb módszereket". Életük legfontosabb problémái megoldódtak vagy affelé haladnak, s bízunk benne, hogy ezután a kutyák között is kevesebb neurotikussal találkozunk. A szervezők most összegzik a tanulságokat és a bevételt, s ha minden jól megy, jövőre is megrendezik a tábort, hacsak addig valami jobbat, eredetibbet s fontosabbat ki nem találnak. A Szent István körúti cédula szélén egy tintával írott, reszketeg sor is olvasható. írója, ha nem akar végleg nevetségessé válni modern világvárosunk haladó szellemű polgárai előtt, a jövő évi hirdetményre ne írja oda: Bianchovázas régi kerékpár eladó. Szálé László 2