Budapest, 1985. (23. évfolyam)

10. szám szeptember - Müller Tibor: Hajdú János

FŐVÁROSI EMBEREK Hajdú János Dühönghet az ember a lakótelepek kedvet szegő sivárságán, ha önmaga tágas, egyszerűségében rendkívül vonzó családi házban lakik? Gondolhat-e a belső városrészek lepusztult, mocskos tömbjeivel, melyek roskadozva, aládúcolva őrzik a nedves szoba-konyhák, káposztaszagú körfolyosók szégyenét, ha hozzáértéssel gondozott kertjében tűnődve figyeli a borostyán erezetét? Ökölbe szoríthatja-e őszinte harag a kezét a ragacsos aszfalton széltől kavart hulladék, az aluljárókban felgyülemlett piszok, a parkok ládáiból kitüremkedő szemét láttán, ha körülötte kényelmes rend és tisztaság honol? Igen. Ha az indulat forrása nem a kívülállás, az előkelő idegen fanyalgása, az elegáns arisztokratizmus. Ha nem csupán a születési anyakönyvi kivonat, hanem érzelmi és értelmi gyökerek, az idetartozás, a tulajdonosi bizonyosság hitelesíti a haragot. Azt az éles, szókimondó fogalmazást, amellyel Hajdú János beszél, ha rögeszméjéről, szenvedélyéről, Budapestről kérdezik. Érte és nem ellene szól, ez ad súlyt, konvertálható értéket a nyersebb mondatoknak is. Rögeszmém ez a város — Nemrégiben arra kértek közismert embereket egy televíziós műsorban, mondják el véleményüket Budapestről. Mi tetszik, mi nem tetszik a főváros építészetében, rendjében, mindennapjaiban. Ön is a megkérdezettek között volt. Tisztán emlékszem, arcán kevés volt a mosoly, alig lehetett jót, dicsérőt hallani. Miért? — Nem fogadom el, hogy szépet, hízelgőt nem mondtam volna a fővárosról. Mégis jól emlékszik. Nem volt felhőtlenül derűs a mondandóm. És minthogy most nem egy televíziós műsor néhány perce, hanem egy folyóirat hasábjai állnak rendelkezésemre, megpróbálom egy kicsit korábbról kezdeni rosszkedvem, bizonytalan közérzetem magyarázatát. Kezdődik azzal, hogy nap mint nap át kell mennem a város talán legrégibb kőhídján. Az Ördögárkot íveli át, és méltatlanul rossz állapotban van. Már ez sincs rendjén. De, hogy a városnak ebben a XVIII. század eleje óta népszerű kirándulóvölgyében, a lakosság, köztük jómagam, egészen magas szintig elmenő és, azt hiszem, tisztességes módon előadott tiltakozása ellenére, egy IKV karbantartó „templomot" építettek, amely agyonnyomja a végre keservesen újjáépített, a műemlékjegyzékbe is felvett, 1830-ban emelt klasszicista épületet, beleerőszakolja saját árnyékába — ez egyszerűen botrányos. Reggelenként elfordítom a fejem, hogy ne indulatosan kezdjem a napot. Nem könnyű, mert a Vadaskerti út kátyúi, töredezett burkolata, szégyenletesen elhanyagolt vonala sem derít jókedvre. Bizonyára nagyon egzakt pénzügyi magyarázattal szolgálna a kerületi tanács e méltatlankodásra. Ettől azonban nem vagyok boldogabb. Aztán kiérkezem a nagyon hosszú időn át és nagyon sok pénzért felújított 56-os villamos vonalához. Egy olyan várakozófülkéhez, amelyen csak festékkel igyekeznek összetartani a rozsdarágta lemezeket. Aztán fölül az ember a villamosra. Zajtalanul suhan az új, kényelmes Tátra szerelvényeken, és van ideje észrevenni, hány helyen zúzták össze, törték apróra teherautókkal, markolókkal a szegélyköveket, amelyekre nem ügyel senki, amelyeket nem gondoz senki. Aztán elérkezem az egykori Bolyai Műszaki Katonai Akadémiáig, amely most is honvédségi telep, és tanúja vagyok, hogy az előtte elterülő pázsitos, gyönyörű zöld terepet általában félévenként fölbontják, hol kábelt fektetnek le, hol csatornát ásnak. Vagy hogyha jobbra nézek ki a villamos ablakán, látom, miként vedlenek a Vöröshadsereg útja környezeti ártalmaktól nagybeteg fái. Szemembe ötlik, mennyire hiányzik a gondosság és szakértelem, amely akácfa oszlopokkal kitámogatva, megfelelő öntöző torokkal ellátva pótolta volna a kivágásra ítélteket, hogy a husáng biztosan megmaradjon. Nem. Inkább csak leírták, kipipálták: a feladat elvégezve. Én ezt a fasort már gyermekkoromban is élvezni voltam szerencsés, ennek következtében minden darabjának pusztulását meggyászolom. Aztán megérkezünk a János Kórházhoz. Számomra azért is emlékezetes pontja ez Budapestnek, mert 1945. február 2-ának késő délutánján éppen csak a frontvonal mögött egy olyan infernó tárult akkor tízéves szemem elé,