Budapest, 1985. (23. évfolyam)

10. szám szeptember - Müller Tibor: Hajdú János

amely időnként rémálmaimban azóta is megkí­sért. Öldöklő harcok folytak e környéken, és annyi elesett katona tetemén lépdeltünk át, hogy ez kitörölhetetlenül beépült szöveteimbe. Ott fordul meg a 18-as villamos. Eddig senki­nek sem jutott eszébe elnevezni, mondjuk, a János Kórház valamelyik kiváló professzoráról vagy orvosáról. Talán nem is olyan vad gondo­lat. Bár lehet, hogy a névadó haló porában is szégyenkezne azon a visszataszító bódésoron, amely itt éktelenkedik. Bódépest. Közöny? Korrupció? Hozzánemértés? Nem tudom. — Pénzhiány? — Nincs pénzhiány. Ezeknek a magánvállal­kozóknak, kereskedőknek csak akkor szaba­dott volna engedélyt adni, ha fölépítenek kö­zösen egy üzletházat, és abban helyezik el a bu­tikokat, boltokat, árusítóhelyeket. A bérlet ke­vesebbe jött volna, mint némelyik csicsás vis­kó. Ez nem pénzhiány. Fantáziahiány. Hiszen az 56-os villamos is azért került éppen a duplá­jába, mert négy és fél évig tartottak a munká­latok, ha az emlékezetem nem csal. A külön­bözetből meg lehetett volna menteni a zugligeti villamost, amelyet oly magától értetődő fele­lőtlenséggel szüntettek meg. Azzal az ígérettel egyébként, hogy a budai hegyekbe trolibusz közlekedik majd. Attól tartok, „unokáink sem fogják látni" ezt a vonalat. De most már jussunk el a Moszkva térig. A Szilágyi Erzsébet fasor katasztrofális túlterhe­lése nekem azt juttatja az eszembe, hogy már csak azért sem engedtem volna a Rózsadomb és a Pasarét lejtőit ilyen torz tömegű épülettel tönkretenni, mert egyszerűen nem bírja el ez a szűk völgy a tömérdek járművet, ezt a zsúfolt átmenőforgalmat. És akkor beérünk a Moszk­va térre, amit Széli Kálmán tér korában ren­deztek utoljára. Valamikor 1941-ben. De ez valóban pénzkérdés, és amennyire tudom, pá­lyaművek formájában nem kevés szellemi erő­feszítés célozza valamikori rekonstrukcióját. Ami pedig a metrót illeti — nem tekintve az en­gedély nélkül odarondított végállomást —, ró­la csak jókat mondhatok. És ennyi már elfo­gadható igazoló jelentésnek, arra nézve, hogy nem állítottam valótlant, amikor azt mond­tam, ötven-, százméterenként említhetek vala­mit, amitől rossz egy bennszülött budapesti kedve. — De nap mint nap rosszkedvűnek tenni, nagyon kényelmetlen? — És nem is kell. Legalábbis Budapestet vizsgálva. Ugye, nem várja tőlem, hogy elso­roljam, mi minden szép, jó, semmihez sem ha­sonlítható fővárosunkban? Nem szívesen fa­ragnék bédekkerbe kívánkozó mondatokat. Nem azért, mintha a Vár és környéke, a pesti szállodasor, a Belváros pazarul haladó re­konstrukciója nem érdemelne méltatást, dics­himnuszt. Hanem mert nem tudok belenyu­godni abba a szemléletbe, amely mindezek föl­emlegetésével igyekszik a szőnyeg alá söpörni a gondatlanságot, a szűklátókörűséget, a szak­értelem hiányát. — Nem mindig erről van szó. — Nem. Belátom. Az újjáépítést követő években ebben a városban megesett valami, ami történelmileg indokolható ugyan, de amit most már újra kéne gondolni. Ez pedig a tulaj­donviszonyok túl radikális megváltoztatása. Azt szeretném megfogalmazni, hogy a régi Bu­dapest ma csak eszméletlen összegekért kon­zerválható épületállományát, például a Nép­köztársaság útjának palotáit, nem kizárólag az ágyúbelövések, a szőnyegbombázás, az ostrom pusztította el. Az is. De mellette néhol jóváte­hetetlen károkat okozott négy évtized gazdát­lansága. Ebből az állapotból úgy kimenekülni, hogy csupán Rákospalota, Újpalota, Káposz­tásmegyer, Pesterzsébet és a most már lassan Szentendréig húzódó óbudai lakótelep egyéb­ként imponáló adatait tárgyaljuk, írjuk és ol­vassuk, nem lehet. Ez nem várospolitika, ha­nem inalás a város megmentésének és újjáépí­tésének feladata elől. — Ha jól értem önt, most a valamikor túl­nyomórészt magánkézben lévő, mintegy százé­ves épületeket, Budapest sajátos arculatát, identitását markánsan meghatározó, belső vá­rosrészeit irdatlan pénzért, az új tulajdonos­nak, a társadalomnak kell rendbe hoznia. Mil­liárdokról van szó. És ez nem megy. — Ehhez csak azt szeretném hozzátenni: napjainkban Magyarországon a gazdasági és politikai fejlődés ott tart, hogy a most épülő otthonok döntő többsége ismét csak magáne­rőből, magántulajdonként készül. De azért egész Budapest értéke, ha szép, és szégyene, ha rút. És ebbe semmiféle politikai intézmény­rendszer nem rendül bele. Hiszen a magántu­lajdonú épület nem jelent egyben bérházat, amelyből munka és értéktermelés nélkül meg lehet élni. Ezt a magyar törvények meg sem en­gedik. És annak is tanúi vagyunk már jó né­hány éve, hogy azokat a lakásokat, amelyeket egyáltalán még föl lehet ajánlani, ismét magán­kézbe juttatják, vagyis reprivatizálják. Persze, ezt egy körúti bérházzal csak nagy és végiggon­dolt erőfeszítések árán lehet megcsinálni. Mé­gis, Budapest jövője azon is múlik, hogy sikerül-e a következő negyed század alatt az ar­ra érdemes tömböket rehabilitálni. A pillanat­nyi helyzet elég vigasztalan, mert ismét a költ­ségvetés óhajt vállalkozni olyasvalamire, ami­ről eleve tudni lehet: reménytelen. Olyan kor­szakban, amikor már részben termelőeszközök tulajdonjogát szerezhetem meg az üzemektől, hiszen kötvényt vásárolhatok, és azon gondol­kodik a kormányzat, miként lehetne részvé­nyek és más formában a lakossági pénzeket nagyobb mértékben tőkévé változtatni, s ilyen módon gazdasági vérkeringésünket felfrissíte­ni, akkor egyszerűen nem tudom belátni, pon­tosabban szűklátókörű, dogmákhoz kétségbe­esetten ragaszkodó gondolkodásnak tudom minősíteni, hogyha a tömbrehabilitációt nem helyezik a vállalkozás kategóriájába. Szerin­tem egy bankrendszert kellene erre a célra lét­rehozni, és akár versenytárgyalás vagy pályá­zat útján meghirdetni a munkálatot. Ma a leg­kietlenebb panelházban sem kerül kevesebbe 17 ezer forintnál a lakás négyzetmétere. Szak­emberekre hivatkozva állítom, hogy a VII. és VIII. kerület legrosszabb állapotban lévő kör­zeteinek épületeiben sem kerül többe. Csak­hogy a rehabilitáció nyomán új parkok, kom­fortosabb otthonok keletkeznének, és újjászü­letne, varázslatosan széppé válna a város. Hi­szen ezt csinálják mindenütt. Leveszem a kala­pomat például a prágai rekonstrukció előtt. Nemrégen kezdték, igaz, jókora késéssel. De megy. Gyönyörűen. A magyar gazdasági me­chanizmus olyan, hogy sok vonatkozásban a piac és a gazdálkodás a piacorientált szemlélete nem tabu, hanem a problémák józan megköze­lítésének módja. Ez alól miért éppen Budapest építése lenne a kivétel? — Érdekes gondolat. Tehát létre lehetne hozni egy olyan építési szervezetet, amely illő tempóban, vagyis a tőke visszatérítése szem­pontjából elfogadható idő alatt, végterméket, azaz lakást produkál, aztán, mondjuk, 13 szá­zalék kamatot hozó építési kötvényt jegyezhet­ne a lakosság? — Pontosan. Ez nemcsak életre keltene már-már pusztuló kerületrészeket, de növelné a lakáshoz jutási esélyeket. Megmondom őszintén, nekem rendkívül ellenszenves néhány írástudó kolléga kampánya, amit különböző lapok, elsősorban az Élet és Irodalom hasábja­in folytat a Rózsadomb egyik-másik részén most már végre nagyon jó kivitelben épülő tár­sasházak és villák ellen. Meg vagyok győződve róla, hogyha végignéznénk ezen a környéken, amit én csak nagy tapintattal mernék megen­gedni, az építtetők nagy többsége, 99 százaléka tisztességgel, egy élet munkájával, esetenként ehhez járuló örökséggel, összes ingó vagyoná­nak mobilizálásával szerezte azt, amit szerzett, és amit aztán ez a város a következő száz évben magáénak mondhat. Azt azonban megenged­hetetlennek tartom, hogy ezek az egyre jobb házak úgy épüljenek föl, hogy előzetesen nincs semmiféle kommunális beruházás — ideértve néha még a csatornát is. Holott azt kellene mondani az ott építkezőknek, bizony, itt az egész térség használhatósága érdekében a ren­delkezésre álló tőke egy részét arra kell fordíta­ni, hogy — többek között — utat finanszíroz­zatok. Budapestről és különösen a budai vagy a pesti belvárosi jó részekről régen azt állítot­ták, hogy a gazdag privátok és a szegény kom­muna világa. Ezt a különbséget nekünk a kol­lektivista filozófia jegyében sikerült a négyzetre emelnünk. Amit én — megmondom őszintén — mint a város szerelmese rosszul viselek el. — Hogyan lehetne az eddigi gyakorlat után ezt az elég meglepő, új módszert elfogadtatni? — A felnőtt várospolitikának a Budapesten még beépíthető területekre vonatkozólag tari­fákat kellene szabnia. Hogy mibe kerül itt és ott az építkezés. És akkor nincs mit elfogadtat­ni. Ez az ára. Lehet megfizetni, és szabad meg nem fizetni. Olcsóbbat keresni. De ilyenfajta „igazságtalanság" az élet minden ösvényén várja az embert. — A rehabilitált területeken pedig nem kell utat, csatornát fizetni. Ennyivel is olcsóbb len­ne az a bizonyos négyzetméter. — Úgy van. És hozzátehetném, bár Buda­pest sajátos szépségét, hasonlíthatatlan légkö­rét csak irodalmi tehetséggel szabadna érzékel­tetni, végre kibontakozóban van az a városszé­pítési láz, amely ezt a hajdan volt csodát megő-21

Next

/
Thumbnails
Contents