Budapest, 1985. (23. évfolyam)

10. szám szeptember - PESTI TÜKÖR

pesti tükör Események, hirek, képek a főváros életéből 8—— Görbe Nóra a Pop-pokolban Öles palkátok hirdetik városszerte: az Első Emelet együttes koncertje Lindával. — Csak nem csapott fel popénekesnőnek? — Nem. A Linda-sorozat egyik folytatása a Pop-pokol koncerten játszódik. Ezeket a jeleneteket vesszük fel egy „igazi" koncerten úgy, hogy a közönség nemcsak zenét hallgat, hanem szereplővé is válik, s nagy verekedéseket, mázsás pofonokat láthat. Egyébként a fenti kérdésre válaszolhattam volna ezt is: igen, felcsaptam popénekesnőnek, mert meghívást kaptam az R-GO együttes szeptemberi, kisstadionbeli koncertjére. Énekelni fogok. — De ön mégiscsak a Színművészeti Főiskolán diplomázott mint színész- .. Igaz, azóta sem volt tagja egyetlen színháznak sem. — Amikor a harmadik évet végeztem, megalakult a filmgyár színészstábja. A diploma után oda hívtak, és én örömmel mentem. Akkoriban sokat filmeztem, harmadéves lettem, amikor Bacsó Péter rám bízta az Áramütés főszerepét, de a televízió is gyakran foglalkoztatott. Úgy érzem, jól döntöttem, mikor ezt az utat választottam. Egy színház tagjaként csak a próbatábláról értesülhetnék, milyen szerepet adtak nekem, míg most felkérnek egy-egy feladatra, amit vagy elvállalok, vagy nem. S nemcsak filmezek, játszottam Debrecenben, Veszprémben, a budapesti Radnóti Színpadon és a Játékszínben. — Édesapját, Görbe Jánost is főként a filmszerepei tették híressé. Milyen emlékeket őriz róla? — Hároméves voltam, amikor a szüleim elváltak, én anyámmal éltem Szarvason, személyes élményeim így hát alig vannak édesapámról. Inkább filmszerepei hagytak maradandó nyomot bennem: az Emberek a havason, a Ház a sziklák alatt, a Húsz óra, melyekkel főiskolás koromban találkoztam. Most tárgyalok a televízió illetékeseivel egy retrospektív sorozatról. Úgy érzem, apám megérdemelné, hogy levetítsék filmjeit a nagy nyilvánosságnak, hiszen méltánytalanul kevés szó esik róla, a fiatalok alig-alig ismerik... — Annál inkább a lányát, mióta a tévé bemutatta a Lindát. Hogyan született a film ötlete? — Ahol lakunk, él egy lány, éppen olyan alkatú, mint én: sovány, tinikülsejű, senki sem gondolná róla, hogy rendőrhadnagy. Gát György, a rendező találta ki Lindát, a karatét, s Polgár Andrással megírta a forgatókönyvet. Elkészült három rész, sikere volt, a filmgyár alig győzi küldeni nekem a leveleket, főként fiatalok írnak. Időközben megszületett a sorozat folytatása: hét epizód, amelyet most már hattagú alkotógárda írt, hogy minél több ötlet legyen benne. Ebben aztán lesz Pop-pokol, számítógépprogram-lopás, verekedés a margitszigeti halastóban, a Sportuszoda magasugró tornyán, lesz balett, üldözés, karate, csak győzzem sorolni... — Azt mondta az előbb, sok levelet kap, a Linda népszerűvé tette. Vajon, nem fogott-e vele ,,törököt"? Nem lesz-e Görbe Nórából, a színészből ,,a" Linda? — Nem tudom. Tény, hogy amikor a székesfehérvári színházban eljátszottuk Remenyik Zsigmond Vén Europa Hotel című drámáját, s a színpadra léptem, a nézőtéren összesúgtak: nézd, ez az a csaj, aki karatézik a tévében. De ettől függetlenül: kinek lenne ereje nemet mondani, ha felkérik egy tévésorozat főszerepére?! Lehet, hogy van hátránya. Most még főként az előnyeit tapasztalom. — Az egyetlen előnye a népszerűség? — Nem. Ha nem én lennék Linda, bizonyára sosem jelenik meg például nagylemezem. Márpedig október végén az üzletekben lesz a „Linda, a zöld öv" című rocklemez, amely 12 dalt tartalmaz. S ezenkívül valóra válhat egy régi álmom. Gyerekkoromban balett-táncosnő akartam lenni, 6-7 évig tanultam balettozni, később művészi tornáztam versenyszerűen, de sohasem lettem baletttáncosnő. S mit hoz a véletlen? Eck Imre felkért, hogy a Pécsi Balett új műsorában vállaljak el egy szerepet. Krámer György partnere leszek a Pavanne című táncjátékban. Kárpáti György Egy pesti polgár sóhaja Az átlagos pesti polgár élete csupa jólszervezettség és megnyugvás. Felvonó utaztatja emeletére, hulladékát naponta elfuvarozzák, óvják őt galambtól, verébtől — a varjak ezredei, ahogy a város kihízta régi felöltőjét, eltávolodtak a Duna vonalától —, parkőr fésüli át a pázsitot, csukják és nyitják (éjjel és hajnalban) a kapuját, sózzák a járdáját és kupacolják neki a havat; száraz időben s nagy ünnepek közeledtével fellocsolnak, no és kitűzik helyette az éppen esedékes zászlókat, pirosat, nemzetiszínűt. Nagyvárosi polgárnak lenni csupa kényelem és otthonosság mindaddig, míg életünk megszokott rendjét semmi nem zavarja. De hát hol vagyon az megírva, hogy e tekintetben ne változzanak az idők? Hol van már a pesti bérház legfőbb kelléke, a házmester? Hol kapni ma embert csekély bérért, a földszinti, udvari lakásért, a kapuzás, a szemetelés sovány mellékeséért? Egy barátom Rákospalotán új lakótelepre költözve közös képviselő lett. Négyszáz lakás áll fennhatósága alatt, pedig ez csak egyetlen U alakú háztömb a sok közül. Volt egy üres lakásuk, ebbe házmestert akart fogadni, a fenti otthonosság és jólszervezettség szellemében, s meghirdette az állást. Nem akadt tisztes jelentkező. Végül is egyik lakótársa nyitotta rá az ajtót: három szakmája van, kicsik a gyerekek, szívesen elszegődne, ha jól megfizetik. Az ötlet közgyűlés elé került, döntés nem született. Aludtak rá néhányat, közben telt az idő. Mire végül biccentettek, leesett az első hó. Bőséggel. A járdák pedig takarítatlanok maradtak. A felfogadott házmester a lakók hosszas habozása miatt csak ekkor kezdte meg felmondási idejét régi munkahelyén. Karácsony szép estéjén azután az egyik lépcsőház lakói szövetkeztek, hogy meglincselik a közös képviselőt. Mely napot is választhatták volna erre, mint a szeretet ünnepét? Kis híján tokostul nyitották rá az ajtót, s felindulva követelték a jussukat: a hó eltakarítását. A rebellió akkor hágott a tetőpontjára, amikor még azt is megtudták, hogy két hét múlva szolgálatba lépő házmesterüknek nyolcezer forint lesz a fizetése — az üresen maradt és utazási irodának kiadott lakás bevétele! Mennyi? — akasztom meg cimborám történetét magam is. S ő szemrebbenés nélkül megismétli: nyolcezer forint. „Sőt, a közös alapból beszereztünk egy kistraktort, hótoló lapáttal, teherutánfutóval!" — Ingatom a fejem. Karácsonykor meg megúsztad, de ezután biztosan a fejedet veszik — biztatom. Megvonja a vállát. „Lehet". S zsebszámológépével a ház kalkulációiba süllyed. A maga részéről lezárta a diskurzust. Azóta kering bennem az átlagos pesti polgár sóhaja, miközben lesunyt fejjel lépem át a lépcsőforduló sarkában tócsába gyűlő sörvégterméket, némán kerülgetem a béna liftet, és vágyódom a jólszervezett élet után, reménykedve: egyszer még mi is válhatunk a magunk ügyeinek közös képviselőivé... Resán Csak nézzük a gladiátort A párizsi parkok, ligetek környékén lépten-nyomon kocogó, tornászó embereket látni reggelente. Melegítőt ölt magára férfi és nő, idős és fiatal, vékonypénzű és jómódú. Aki teheti, m.ár a háza kapujánál elkezd futni, aki pedig túlságosan benn, a nagyváros sűrűjében lakik, autóval, metróval, busszal közelíti meg a kocogásra alkalmas terepet. Önsanyargatásról szó sincs. A többség húsz-harminc percnyi poroszkálás után befejezi, indul a dolgára. Ennyi, úgy tartják, tökéletesen elegendő a jó közérzethez. László István, a francia öttusaválogatott kapitánya jól ismeri az ottani sportéletet (nemcsak az öttusát), több mint három esztendeje dolgozik Párizsban. Furcsák a tapasztalatai az élsportról. Mint mondja, nem tudja versenyzőit bizonyos terhelés, edzésszám fölé vinni. A francia sportoló (amatőrökről van szó) nem kíván mindenáron kimagasló eredményt elérni, csak annyit hajlandó áldozni fejlődéséért, amennyi még fogcsikorgatás nélkül megy. Bármekkora tehetség, a sorrendben mindig a tanulás, a „civil" hivatás az első, a sport csak ezután jöhet — ezt maga a versenyző is így gondolja. (Arrafelé ismeretlen a munkaidő-kedvezmény, a sportban elért eredmény a pályán kívül semmiféle kivételezettségre nem jogosít.) A kép tehát felemás. Az egyik oldalon ott a naponta, kétnaponta kocogó francia, a másikon pedig honfitársa, a fanatizálásra alkalmatlan élversenyző, akinek vágyai között nem szerepel az Olümposz meghódítása. Furcsa? Magyar szemmel föltétlenül. Idehaza a futó, kocogó embert egyelőre még a csodabogarak közé sorolják, megbámulják, ujjal mutogatnak rá. (E sorok írója ezt személyesen is igazolhatja: reggeli futkározásai során javarészt tátott szájú vagy vihogó járókelőkkel találkozik.) Talán nem véletlen, hogy szép hazánkban uralkodó viselet a sörhas, a monumentális (és löttyeteg) hátsó fertály, az elegánsan szívott cigaretta. A sport, a sportosság fogalma többnyire leszűkül a különféle föliratos mezek, melegítők viselésére, a gépkocsik oldalára, szélvédőjére ragasztott bárgyú lózungokra. Versenysportunk is nagyon különbözik a franciákétól. A mieink a fogcsikorgatást is vállalják a pontokért, másodpercekért, centiméterekért. Egy-egy nagy versenyen jól szerepelni, elevenbe vágó feladat. Az élsportoló tehát, ha kell, apait-anyait bedob a siker érdekében. Az a néhány száz. Látványosabb az összehasonlítás, nagyobb a kontraszt, ha a skandináv országokhoz mérjük magunkat. Ott ugyancsak nehéz a fiatalokat az élsportra kapacitálni, ám egy-egy mezei futóversenyen, sí- vagy tájfutóeseményen tízezrek állnak rajthoz, és teljesítik a távot. (Ezekben az országokban eljutottak az egészségkultúrának arra a fokára, hogy a nyilvános helyek nagy részéből száműzték a dohányzást.) Nem szükségszerű — miért is lenne az —, hogy ott, ahol az élsportolók a csúcsra vágynak, az átlagember pocakot hordjon, lúdtalpra, migrénre panaszkodjon, infarktustól rettegjen. Mint ahogyan az sem előírás, hogy ahol áldoznak a testkultúrára, ott döcögjön az élsport. Az összehasonlítás, persze, sarkított. Szélsőségek, kivételek itt is, ott is akadnak. Az azonban biztos, hogy a sokat emlegetett sportnemzet címet nem pusztán érmekkel, olimpiai pontokkal kell elérni... Pilhál György 4