Budapest, 1985. (23. évfolyam)

10. szám szeptember - PESTI TÜKÖR

pesti tükör Események, hírek, képek a főváros életéből Kudelich Lajos fotói Idős asszony áll az ajtóban, kendő­je, ruhája kopott, ahogyan a hulló vakolatú fal is az elesettségről, ki­szolgáltatottságról beszél. A lábánál alumínium tányérka, kezét azonban úgy tartja, mintha most is benne len­ne a tányér. Felhúzott szemöldöké­vel, összezárt ajkával is nyomatéko­sítja mondandóját: így élünk, uram, szegényesen, de megvagyunk. A kép nézője, persze, azt kérdezi, kik és hol élnek így? Nos, a fotó Kudelich La­jos kiállításán látható, a Budapest Galéria Kiállítóházában (ez a kép ke­rült a katalógus címlapjára), modell­je valahol az Alföldön él, A tanyavi­lág árnyékában, ahogyan az egyik ki­állított sorozat címe jelzi. Az idős „hölgy" Budapesttől nem is olyan messze, talán ötven kilométerre él, mindenesetre olyan világban, amely­ben a hölgy szót aligha használják, ahol az idősebbeket néninek, bácsi­nak hívják, ha hívják egyáltalán. Az a mikrovilág ugyanis, amelyet az 1947-ben Cegléden született fotográ­fus képei feltérképeznek, meglehető­sen ritkán lakott, a hősei magányo­sak, kiszolgáltatottak, s nem csupán a természetnek és saját életkoruknak, hanem annak a koncepciónak is, amely elsorvadásra ítélte a tanyavilá­got, ahelyett, hogy az infrastruktúra megfelelő fejlesztésével vonzóvá te­hette volna a fiatalok számára is az itteni életet. A fényképésznek természetesen nem az a célja, hogy rendelkezések mellett vagy ellen érveljen, a klasszi­kus szociofotó hagyományainak folytatójaként inkább arra vállalko­zott, hogy bemutassa a lassan pusztu­ló tanyavilágban élő emberek hétköz­napjait, gondjait és örömeit, ritka ünnepnapjait. Ahogyan a Lakoda­lom idős párja jelzi, innen sem hiány­zik az ünnep, a képek zöme azonban arról beszél, hogy aránytalanul sok nehézséggel kell megküzdeni itt. Elég egy pillantást vetni a lábaskáját mu­tató öregemberre vagy az iskolás gye­rekre, aki előtt a végtelenbe vezet az út, vagy arra a házaspárra, amelyik nyolc gyereket nevel, etet s mosdat lavórban esténként, hogy rádöbben­jünk: a tanyasiak csak látszólag élnek a huszadik század harmadik harma­dában. A tanyavilág árnyékában című so­rozat mellett egy másik kollekciót is bemutatott a Lajos utcai galériában Kudelich Lajos. Az Erdőritkítók tizenöt fotója azonban erőtlenebb­nek tűnik, s bár nyilván hiteles képet ad a hónapokig erdő mellett sátoro­zó, favágással, teknővájással foglal­kozó családokról, a látvány megma­rad az érdekesség szintjén. Éppen ezért itt a kompozíció, a képkivágás esetlegességei is jobban feltűnnek, mint a másik sorozatnál. A hiányos­ságok azt mutatják, hogy nemes fela­dat elvégzésére vállalkozott Kudelich Lajos, amelynek még korántsem ért a végére. p.sz.e. A 15-ös csapdája Bizonyára sokan emlékeznek Jo­seph Heller nagy sikerű regényére, A 22-es csapdájára. A könyv remek, szerzője szempillantás alatt meghódí­totta a világot. A 15-ös csapdája sem rossz. Szerzője az élet és a BKV. Ke­vesebb benne a drámai helyzet, a hu­mor és a konfliktus, de csattanója azért van. És szóról szóra igaz. A minap bliccelésen kapott a met­ró. Nem mintha notórius lógós len­nék, bár annak idején eleget tujáztam a boldog emlékezetű hatos villamos hátsó ütközőjén. A kényszer vitt rá. Mostanában azonban mindig akad két forintom a menetjegyre. Egyéb­ként is, hosszú évek óta bérlettulaj­donos vagyok. Arra azonban semmi mentségem sincs, hogy puszta rendet­lenségből vagy feledékenységből ezen a napon nem csúsztattam zsebre a kis utazási jogosítványt. Nyomban le is füleltek az éber ellenőrök, és sokat sejtő mosollyal figyelték lázas kuta­tásomat, zavart dadogásomat, vörös füleimet. Láttak ők már ilyet. Olcsó trükk, nálam ravaszabb slisszolók­nak sem ülnek föl. Türelmesen meg­várták, amíg egyértelműen kiderült, amit ők már az első pillanatban tud­tak, hogy bérlet pedig nincs, nem tu­dom felmutatni, csak széttárom a ka­rom megadóan, hogy ide lőjenek. De mert a BKV-sok alapos ismerői az emberi léleknek, s az én lángoló üstö­kömben lehetett valami hímporos ár­tatlanság, adtak egy esélyt. Akkurá­tusan kitöltötték ugyan a százforin­tos büntetésről szóló csekket, de megszántak a szép számú közönség zajos tetszésnyilvánítása mellett, és felvilágosítottak: ha a mai napon be­viszem az Akácfa utcai központba a bérletemet, és azon nem a legfrissebb dátum olvasható, megúszhatom a dolgot, elengedik a büntetést. Raj­tam nem sokat segített a dolog, hi­szen nem annyira a száz forint fájt, mint inkább az ingyencirkusz, amely­nek megszégyenült főszereplője let­tem. Később, amikor lehiggadtam, arra az elhatározásra jutottam, nem esik ki a zsebemből ez a százas. Ha­zaloholtam az átkozott bérletért, s megjelentem fegyelmezett állampol­gárként a hivatalban. Kellemes hölgy fogadott, tüzetesen megvizsgálta a bérletemet, összehúzott szemmel ve­tette egybe a fényképemet a fizimis­kámmal, s mert az eredmény kielégí­tőnek bizonyult, átlapozta a személyi igazolványomat, a szakszervezeti könyvemet, újraoltási bizonyítvá­nyomat, eltette a büntetéscsekket, és nekiállt egy másikat kitölteni. No, gondoltam magamban, mérsé­kelik a bírságot. így van rendjén. Más dolog a ravasz bliccelés és me­gint más a szórakozottság. Az előbbi száz forintot, az utóbbi, mint kide­rült, csak tizenöt forintot ér. „Tehát tizenöt a büntetés" — szögeztem le megnyugodva. „Nincs büntetés" — így a hölgy. „Akkor milyen csekket tetszik kiállítani?" „Ez a kezelési költség". „De hiszen magam hoztam be a bizonyítékot?!" „Nem tudja az úr, hogy ahol pénzzel dolgoznak, ott kezelési költség is van?" „Már meg­bocsásson, de ha a büntetést teljes egészében, nagylelkűen elengedték, akkor hol itt a pénz?" „Hát ez a tize­nöt forint...!" Kerítés Budapest minden ismertetőjében olvasható, hogy a Budai-hegység a város tüdeje, hogy a várost körbefo­gó hegyek karéja friss levegőt fúj a fulladozó városba, hogy az idegeire hovatovább nagyon is érzékeny vá­roslakó itt talál felüdülést a hétvége­ken. Micsoda szerencsés fekvés, nem kell kilométereket vonatozni, utazni! Mennyire fontossá vált számomra a János-hegy vagy a Szabadság-hegy. Micsoda sétaútjaim vannak a Nor­mafától a Harangvölgyön át, a Szabadság-hegyről az Irhás-árokba vagy a Hármashatár-hegyről a 1 l-es buszhoz. Gombák és kökényesek, mohás pagonyok és szamócások vál­togatják egymást harangvirágosok­kal, füves pihenőkkel. Az utóbbi években azonban egyre keserűbben végződnek ezek a kirán­dulások. Hogy az autók behajthat­nak a természetvédelmi területekre, az felháborító. Hogy a Harang­völgyből vurstlit akarnak csinálni, ahhoz remélem nem találnak pártfo­gókat. De az minden optimizmusnak ellentmond, hogy egyre inkább elke­rítik a hegyoldalakat bizonyos embe­rek, akik „Magánterület, tilos az át­járás" feliratú táblákkal akadályoz­zák a kirándulókat az ösvények hasz­nálatában. A Hármashatár-hegy las­san teljesen benépesül ilyen táblák­kal. Ha pedig mégis tovább szeret­nénk menni, acsarkodó komondo­rok, vérszomjas kuvaszok döntenek le a lábamról. Mi ez? A hegyoldal­ban, az egyik ösvényen gyalupadot fektettek keresztbe: nem lehet to­vábbmenni, mert valaki egy házzal vágta el az utat. Ki engedi ezeket a táblákat odatenni? Szabad-e miná­lunk közkincsből, szabad természet­ből magánrezervátumot csinálni? Ki engedi ezt? Milyen megfontolások alapján? Percenként hallom, hogy nem szabad tovább beépíteni a budai hegyeket. Ez mindenkire vonatkozik, csak azokra nem, akik továbbra is beépítik. Néhány év múlva magánte­rület lesz az egész Budai-hegység? Kerítéstől kerítésig megy a vándor, az 53-as busz környékén, a Hó utcá­ban egész kocsiutakat zártak el a köz­lekedéstől. Nem érdekelnek az érvek, a mentségek. Engem az érdekel, hogy aki nem képes itt tanyát verni, mert anyagi lehetőségei nem engedik, azt ne érje egyre gyakrabban sértő meg­különböztetés. Mert láttam én ilyen táblákat egy kicsit odébb, Angliában, szinte minden útkanyarban. Csak ott a „Private road" mellé oda volt írva, hogy átjárás idegenek részére hu­szonnégy órától nulla óráig. Pedig ott nem a közösség társadalma épül. s.á. 3

Next

/
Thumbnails
Contents