Budapest, 1985. (23. évfolyam)

10. szám szeptember

Budapest közigazgatási rendszere kialakulásától napjainkig A közeljövőben ünnepeljük a tanácsrendszer fennállásának harmincötödik évfordulóját. 1950. október 22-én, az általános tanácsi választásokkal lezárult a proletárdiktatúra államának megteremtéséért, az új típusú államhatalom megszervezéséért folytatott politikai küzdelem. Nemrég ismét jelentős politikai eseménysorozat részesei lehettünk. Az országgyűlési képviselők és a tanácstagok általános választása során a fővárosban is megújultak a népképviseleti-önkormányzati testületek, megtörtént a budapesti tanácsoknál is a tisztújítás. A folytonosság és a megújulás jegyében történő további munkához jó alapot ad az MSZMP KB október 9-i állásfoglalása, amely az Országgyűlés és a tanácsok tevékenységének továbbfejlesztéséről szól. Fontos politikai célként fogalmazza meg az állásfoglalás a tanácsok társadalmi-politikai funkcióinak jobb érvényesülését a jelenlegi alkotmányos keretek között és alapokon. A budapesti tanácsoknak mint a szocialista állam népképviseleti-önkormányzati és államigazgatási szerveinek kiemelkedő szerepük van a társadalom fejlesztésében, a szervezeti egység folyamatos megteremtésében, a szocialista demokrácia kiterjesztésében, a hatalomgyakorlás szocialista tartalmának kibontakoztatásában. Fontos követelmény, hogy tevékenységüket a lakosság aktív részvételével, a választó állampolgárok iránti felelősséggel végezzék, fő vonalaiban fogalmazzák meg a társadalom különböző rétegeinek a törekvéseit. Ahhoz, hogy a tanácsok kinyilvánított céljaiknak megfelelően és hatékonyan működjenek, nemcsak jogi szabályozókra és biztosítékokra van szükség, hanem olyan politikai kultúrára is, amely kedvez annak, hogy a különböző politikai fórumokon demokratikus szellem uralkodjék. Demokratikus politikai kultúrához pedig nemcsak a meghirdetett elvekkel való érzelmi azonosulás szükséges, hanem a demokratikus intézményekre és eljárásokra vonatkozó ismeretek elsajátítása is. Ezt kívánja szolgálni az alábbi vázlatos tájékoztató Budapest közigazgatásának múltjáról és jelenéről. Különböző jellegű, nagyságú és lélekszámú települések alakultak ki a főváros jelenlegi területén Pest, Buda és Óbuda egyesítéséig, amelyek nem álltak egységes igazgatás alatt. Bár az egységesítés iránti igény a történelem során ismételten megfogalmazódott, megvalósulására csak a kiegyezést követően került sor. Az egyesülést kimondó, 1872. évi XXXVI. törvény széles körű önkormányzatot és egységes közigazgatási rendszert biztosított a főváros számára. A törvény Budapestet tíz közigazgatási területre osztotta. A város önállóan intézte gazdasági ügyeit és a közigazgatási feladatokat. Az új közigazgatási rendszerben kerületi elöljáróságok is létesültek, főként az igazgatási, kisebb körben hatósági feladatok ellátására. S bár 1893-ban létrehozták az elöljáróságok 24 tagú választmányát elsősorban a kerületi szükségletek felmérésére, ez nem változtatott azon, hogy a kerületi választmányok sem rendelkeztek önkormányzati jogosultsággal. A Fővárosi Közmunkák Tanácsa, amely nem tartozott a főváros közigazgatási szervezetéhez, 1944-ig jelentősen segítette a főváros közigazgatásának egységesítését. Feladatkörébe tartozott a városrendezési és szabályozási tervek elkészítése, amellyel jelentős érdemeket szerzett a főváros fejlesztésében, modernizálásában. A századfordulót követően felmerült az a gondolat, hogy célszerű lenne a peremtelepüléseket Budapesthez csatolni. Erre azonban — elsősorban választási, politikai okokból — nem került sor. S bár a kérdéssel konkrét javaslat formájában a Tanácsköztársaság idején is foglalkoztak, a főváros önkormányzata és igazgatási szervezete lényegében 1930-ig változatlanul működött. Az 1930. évi XVIII. törvény (a fővárosi törvény) jelentősen csökkentette a főváros önállóságát, és fokozottabban érvényesítette a központi szervek rendelkezési jogát. A kerületek számát — változatlan területen — tizennégyre emelte, s módot adott arra, hogy egyes ügyköröket egy kerületbe összpontosítva intézzenek. Más ügyekben lehetővé tette a kerületen belüli körzetek kialakítását. Ez a helyzet a felszabadulásig nem változott, s megoldási módját — némi módosítással — a tanácstörvényben is alkalmazták. Budapest felszabadulásakor a régi magyar közigazgatás széthullott. Az életet mindenütt a nemzeti bizottságok hozták lendületbe. Ők voltak az államhatalom első képviselői. A fordulat évét követően olyan államszervezet kialakításának szükségessége fogalmazódott meg, amely megfelel a proletárdiktatúrának. Az alkotmány, majd ezt követően a tanácsokról szóló 1950. évi első törvény rögzítette a tanácsrendszer lényegét, sajátosságait. A tanácsokat az állam szerveiként fogta fel, megszüntetve ezzel az önkormányzatok látszólagos különállását. Félreérthetetlenül rögzítette pártirányításukat, szervezetük és működésük meghatározó elvévé a centralizmust tette. Kimondta a tanácstagok és a tisztségviselők demokratikus választását és visszahívhatóságát. Lényegét tekintve helyesen rögzítette a tanácsi szervezet felépítését és működését. A felszabadulást követő években is-1