Budapest, 1985. (23. évfolyam)

9. szám augusztus - TÉKA

kásépítésben közreműködő szervezetek célirányos átrendeződése, miután azok változatlanul a célcsoportos, tömeges lakásépítésnél kialakult kapcsolati rendszerrel működnek." KELLER LÁSZLÓ FÉLIDŐBEN A MÁSODIK 15 ÉVES LAKÁSÉPÍTÉSI TERV című írásában (Magyar Építőipar 1985. 5.sz. 289-296. I.) összefoglalja az első 15 éves lakásépítési terv (1961-1975) legfontosabb eredményeit, majd részletekbe menően áttekinti az újabb 15 éves lakásépítési program (1976-1990) céljait, indításának körülményeit, eddigi eredményeit. Ismerteti a lakásellátás fejlesztésének irányait, a kapcsolódó változásokat a lakáselosztás, a lakásépítés állami támogatásának, valamint a lakbérek megállapításának rendszerében. Áttekinti a lakásépítési program teljesítésének eddigi eredményeit, adatait, valamint a lakásépítési technológiák és pénzügyi források szerinti megoszlását. Foglalkozik az állami építőszervezetek által épített lakások költségeinek változásával, az építési költségnövekedés tényezőivel, végül sokoldalúan elemzi a magánerős lakásépítés helyzetét. A városi közlekedés „örökzöld" témaköréből: HINEL PÁL: FORGALOMFELVÉTEL A BUDAPESTI TÖMEGKÖZLEKEDÉSBEN. (Városi Közlekedés 1985. 3.sz. 125-133. I.) A szerző utal arra, hogy a tömegközlekedés tervezése, szervezése érdekében számos információra van szükség. Ezek elsődleges forrásai a forgalomfelvételek, utasszámlálások. A korábbi, 1966. és 1978. évi felvételek rövid bemutatása után részletesen ismerteti az 1983. évi utasszámlálás főbb adatait és következtetéseit. Megtudhatjuk például, hogyan alakult a napi utazások száma és megoszlása közlekedési eszközfajtánként, mennyi volt az átszállások száma, milyen volt a megtett utaskilométerek aránya^ az átlagos utazási távolság, a napi utazások szerinti (munkába, iskolába, haza stb.) és időbeli, napszakos megoszlása stb. A cikk második részében a budapesti autóbuszokba szerelt mikroszámítógépekkel végzett forgalmi adatfelvétel adatgyűjtő berendezését, módszerét és a felmérés során nyert információk gyakorlati felhasználását ismerteti meg. ANGELUS RÓBERT — KOVÁCS ZOLTÁN: A BUDAPESTI ARANYKÉZ—UTCAI PARKOLÓ— ÉS LAKÓHÁZ. (Városi Közlekedés 1985. 3.sz. 134-136. I.) Az írásból kitűnik, hogy a Belváros folyamatos rekonstrukciójának beruházásai bármennyire is hasznosak a lakosság és az idegenforgalom szempontjából, de nem oldják meg a terület egyik fő gondját: a parkolást. Az Aranykéz utca 4., 6., 8., szám alatti telkeken a környezetvédelmi előírások szigorú betartásával épülő 490 gépkocsi egyidejű befogadására alkalmas parkolóház és a fölötte lévő szinteken épülő öröklakások némileg enyhítik a parkolási gondokat és a lakáshiányt, beépülnek az Aranykéz utcai foghíjak, célszerű utcai forgalmi rend alakítható ki a környéken a gyalogos forgalom előnyének fenntartásával. Csomor Tibor Nagy veszteség érte tudományos és művészeti életünket, szerkesztőségünket. Két jelentős tudóst és írót gyászolunk. Mindketten munkatársaink, barátaink voltak. Róluk emlékezünk e havi postánk helyén. Granasztói Pál 1908—1985 Már fiatalon a városépítészet esztétikája és a vele összefüggő társadalmi vonatkozások, hatások érdekelték. Ennek igazolására elég művei sorából csak kettőre utalni: Városok a múltban és jelenben, 1942; A város és építészet, 1960. Mindehhez kapcsolódott az a művészi kvalitás, amely az építész objektív látásmódját kellő szubjektivizmussal gazdagította, tette teljesebbé. Ezt tapasztaltuk Granasztói Pálnál, az építésznél és írónál. Képes volt arra, amire kevesen: a látottak plasztikus elrendezésére, bemutatására, és hozzáadta azt az érzelmi többletet, amely az élet — életünk — részévé emelte az épületet, tájat, írásművet. „...emlékezetemben...az egész nyarat...és ezzel együtt életem első éveit nagy és határtalan fényességnek látom: végtelen kék égbolttal, végtelen csillogó víztükörrel, fehér ruhás, toronyszerűén felmagasió felnőttekkel és én magamat benne, közöttük, mint ugyancsak fehér pontot... akire mindig mosolyognak." (Liane, 1977). Az önéletrajzi regény részlete azt is mutatja, hogy — mint a képzőművészek, építészek közül nem kevesen, például Bernáth Aurél — Granasztói Pál lírikus is volt. Ám az intellektuális líraiság mellett állandóan jelen van a tényeket és lehetőségeket a realitás, tehát a társadalmi érdek szempontjából mérlegelő igényes szakember, az elméleti és gyakorlati építész. Az újjáépítés legnehezebb szakaszában, 1945 és 1948 között ő irányította a Főv. Közmunkák Tanácsánál Budapest és környékének helyreállítását, az új városrendezési tervek készítését, „...kemény és kérlelhetetlen szükségszerűen diktál, akár tetszik nekünk, akár nem." — írja az építészetről és az építészekről, miközben gyakorlati munkájával, elképzeléseivel, elméleti írásaival nemegyszer vihart kavar, legyen szó a magyar városépítés problémáiról, a görög építészetről, a kecskeméti szállodáról, Borbíró Virgilről vagy a zenéről. Vitát vált ki, de gondolkodásra késztet, és utat mutat. Mint töprengő alkat megküzd az igazság felismeréséért. Az építészet igézetében című tanulmányában, vallomásában azt írja 1964-ben: „Az építészet igézetében éltem mindig... Talán egész életemben, eddigi munkáimban nem is az elveit igyekeztem tisztázni, hanem a reám tett hatását... S most ez a hatás vitt oda, hogy — minden elven, minden szabályon túl — az életerőt, a teremtő erőt tiszteljem s keressem benne — azt talán, ami bennem elfogyóban, de körülöttem, úgy remélem, növekvőben van: az életerő építészeti igézetét... nem káprázat, hanem valóság, s így, a kifejezés hatalmából: igazság... most hát tudom. Jóval többet nem is kívánok már tudni." Granasztói Pál évtizedeken át volt a Budapest szerkesztő bizottságának a tagja. Utolsó beszélgetésünkkor az augusztusi számunkhoz szerettük volna megnyerni: fejtse ki véleményét szülővárosáról, Budapest városképéről. „Már megírtam a vallomásomat" — mondta Arany János-i hangsúllyal. „Nagyon beteg vagyok. Nem megy. Majd az utánam jövők..." Zolnay László 1916—1985 A név így leírva ünnepélyes, nekrológhoz illően komoly, hivatalosan precíz. Pedig ő nem szerette se a hivataloskodást, sem a hivatalokat — elég baja volt velük. Laci volt, ismerősnek, barátnak: Zolnay Laci. Magas, kamaszosan vékony alakja gyakran tűnt föl könyvtárak és könyvesboltok környékén. Sajnos, gyógyszertárakban is. A szívére panaszkodott. Azaz dehogy panaszkodott, csak úgy elejtett néhány szót arról, hogy milyen gyógyszerre van szüksége, majd elmesélte, hova jár ki dolgozni, hol, mit ásnak, mit tárnak föl, vagy — pénzhiány miatt — mit hagynak szunnyadni a föld mélyén. Aztán megrándította dzsekijét a vállán, fölugrott a 16-os buszra, amely munkahelyére, a Budapesti Történeti Múzeumba vitte. Kisfiús, kedves mosollyal intett vissza. Mindig mosolygott. És annak ellenére, hogy egy megemlékezésben a tudományos rangokat, címeket, eredményeket illik felsorolni, mi mégis Zolnay Laci jellegzetes mosolyánál maradunk, mert ebben benne volt az ő egyénisége. Mi volt a jellemzője ennek az egyéniségnek? Az első, ami feltűnt: az udvariasság, az előzékenység. Ó, nem felszíni máz, de mélyre mutató lényeg! Azt mutatta, nem sikerhez, társadalmi ranghoz, vagyonhoz állítja a maga értékskáláját, hanem más, a humanista embert jellemző követelményekhez. Ez a szemlélet formálta magatartását, ösztönözte tetteit ifjúságától kezdve. Ez állította a második világháború legnehezebb időszakában az üldözöttek mellé. Vállalva a veszélyt, a kockázatot, így lett értékmentővé egy értékeket tipró korban. Tisztában volt vele: mit ér a tudomány, ha elégetik a könyveket, ha összeomlik a világ, és azzal is, hogy az igazi tudóst az embersége teszi naggyá. Ő mindkettőben: tudásban, emberségben ahhoz a csoporthoz tartozott, mely nélkül korántsem tartanánk ott, ahol vagyunk. Nemcsak civilizációban, hanem gondolkodásban, szellemben! A humanista beállítottság adott erőt neki, hogy megalkuvás és megrokkanás (nem testi, szellemi!) nélkül harcolja végig a tudomány érdekében a maga harcát. Ez tette lehetővé, hogy akár esztergomi múzeumigazgatóként, akár beosztott munkatársként mindig önérzettel képviselje az értetlenséggel, az irigy rosszindulattal szemben az ésszerűségen alapuló meggyőződését, a tudományos igazságot. Akár a humanizmust képviselő reneszánsz embert, őt is minden érdekelte. Régész volt, történész, művészettörténész, filozófus és író. Munkájával, előadásaival, írásaival ő aztán nem zárkózott az elefántcsonttoronyba! Népszerűsíteni az eredményeket, megismertetni a múltat, így gyarapítani a jelent, önismeretre készíteni — ez volt a jelszava. Felfedező és továbbadó volt. Logikus elme, következetes tudós, aki a logikát össze tudta egyeztetni a szellemes ötletekkel. Az eredmény — többek között — a világhírű, töredékességében is gyönyörű budai szoborleletek. Egyszer azt mondta: régész vagyok, ez azt jelenti, hogy nem a kő, hanem az ember érdekel. Sok tapasztalattal a hátunk mögött már tudjuk: a kő elporladhat, a szobrot ledönthetik, az emberi test is visszakerül a földbe, de az embert szolgáló mű megmarad. Ezért ne beszéljünk múlt időben, ha Zolnay Lászlóra emlékezünk. Jávor Ottó