Budapest, 1985. (23. évfolyam)

9. szám augusztus - Müller Tibor: Simándi József

mindig elég messze volt abban az időben. Egy rossz, poros makadámút kötött bennünket össze a fővárossal. Néha-néha erre vetődött egy autó, és mi, gyerekek veszettül rohantunk a nyomában. Nem volt nehéz. Ruganyos izmaink, gyors lábunk, tág tüdőnk volt, az autóknak meg asztmás, 20-30 kilométeres sebességre képes motorja. Emlékszem, úgy szívtuk be a benzinszagot, mint ma a legfinomabb Dior kölni illatát. — Most meg szédülünk, hányingerünk, fejfájásunk van, s csak kapkodunk — hiába — egyetlen friss, tiszta slukkért. — Vigyázat! Akkor még nem volt ólom a benzinben. Olyan volt az üzemanyag, hogy sebet lehetett vele tisztítani. — Honnan tudja mindezt? — Én ne tudnám!? Autószerelő vagyok. — Vagyok? ...így jelen időben...? — Hát, egy olajcseréért, gyújtásbeállításért ma sem viszem szervízbe a kocsit. Amit egyszer megtanultam, nem felejtem el. Szerencsés alkat vagyok. Jó diák is voltam. Anyám soha nem hitte el, hogy ilyen játszi könnyedséggel végzem az iskolát. Mikor Sashalomra költöztünk, rettenetesen aggódott. Úgy találta, hogy mert szép kisfiú voltam, és a kistarcsai Bartha tanító néni kedvence, új környezetben, idegenek között nem boldogulok olyan könnyen, nem lesz majd hajborzolás, kedvencnek kijáró barack a búbra. Ám jó jegyeim voltak továbbra is. El kellett hinnie, hogy szívesen tanulok, gyorsan megragadnak bennem az ismeretek. Ezért íratott át az ötödik elemi után a polgári fiúiskolába. — Mikor járt először a fővárosban? — Négyéves lehettem. Anyai nagyapámat látogattuk meg a kórházban. Nagyon beteg volt szegény. Hogy hol feküdt, már nem emlékszem, de arra igen, hogy alig lehetett elvonszolni a Duna-partról, mert megbűvölve figyeltem a hálóban ficánkoló tömérdek halat. Halászok dolgoztak a Lánchíd mellett, és én nem tudtam levenni a szemem a csodás, kék mélységről. Hol van az már! — Noha Kistarcsán született, és Sashalmon kezdte a polgárit, alighanem budapestinek vallja magát. — Nézze, tizenkét éves koromtól már a Százados űti iskolába jártam, és alig múltam tizennégy, amikor a Szürketaxihoz, a Kerepesi útra szegődtem, inasnak. Minden igazi élményem, emlékeim, nyomon követhető életem színtere Budapest volt. — Szerette az autószerelést? — Imádtam. És értettem. — Előkelő mesterség volt akkoriban. — Most is az. Elit szakma. Már akkor is csak jeles bizonyítvánnyal vettek föl. — Tehát autót szerelt — és énekelt. — Énekes Jóska. így neveztek gyermekkorom óta. Beszéd helyett is énekeltem. Iskolai rendezvényeken, üzemi bálokon, ha kellett, ha nem. Néha megálltak az emberek az ablakunk alatt. Szép hangom volt. De érdekes módon, soha föl sem merült bennem, hogy ennek valamilyen hasznát is lássam. A szüleimre sem volt a dolognak semmiféle hatása. Örültek, hogy jókedvű vagyok, de gyakrabban intettek csendre, mintsem biztattak volna. Már húszéves lehettem, amikor a csekészcsapat-vezetőm meg egy mérnök a taxinál és néhány közeli ismerősöm nógatni kezdett: Jóska, tanulj! Isten ellen való vétek ilyen szép hangot veszni hagyni. De miből? Le voltam rongyolódva. Szüleim elváltak. Volt két nővérem, ki kellett házasítani őket. Nekem semmi sem jutott. Tizennyolc éves koromig egy öltözet ruhám és egy lódenkabátom volt. Magam javítottam a biciklimet, hogy Albertfalváról ne kelljen 24 filléres átszállóval bevillamosoznom a műhelybe. Ezért tudok minden fillért megbecsülni. Pedig ma már BMW-vel járok. De 1931. szeptember 15-én, amikor a Taxi szerződést kötött velem, tízfilléres órabért kaptam. Négy pengő nyolcvanat kerestem egy héten. A négy pengőt édesanyámnak adtam, a maradékból gazdálkodtam. Szórakoztam, takarékoskodtam hét napig. Igaz, akkor egy tojás, egy kifli néhány fillérbe került csupán. Volt a Hungária körút és a Kerepesi út sarkán egy piac. Eltüntették már az évtizedek. A lóhússzékben nyolc fillérért adtak tíz deka kolbászt. Ha nagyon éhesek voltunk, vettünk húsz dekát, és kenyér nélkül megettük. Kész, el volt intézve. Pedig nagy darab gyerek voltam. Korán elértem a 178 centis magasságot. Ma már megyek össze. — Ugyan... — Tényleg. Legalább egy centivel alacsonyabb vagyok. Hiába, hatvankilenc év nem múlik el nyomtalanul. — Nem olyan sok az. — Elég. Hány kollégám ment el! Nagy művészek, remek partnerek, mint Losonczi György, Fodor János, Gyurkovits Mária, Radnai Gyuri, Kishegyi Árpi, nem beszélve Réti Dudiról, mind-mind fiatalabbak voltak, mint én most. Elmagányosodtam. Nem érzem magam öregnek, de tudom, hány éves vagyok. Ez a pálya őrületes idegfeszültséggel jár. Csak fegyelemmel, szigorral, önmérséklettel lehet sokáig bírni. A főiskolán erre próbálom rávezetni a növendékeimet is. Nem elég a szép hang, nem elég a muzikalitás, nem elég, hogy megformálom precízen azt a dalt vagy azt az áriát, nem elég a tökéletes technikai tudás. Ez mind a szobában történik. De amikor az ember kiáll a színpadra, a közönség elé, akkor kell egyszerre, abban a pillanatban mindezt kihozni magából. Ehhez hallatlan összpontosítás, edzett ideg, fegyelem kell. Ezt bele lehet és kell szuggerálni önmagunkba. Az egész élet egy nagy, önfegyelmező gyakorlat. A gyerekkori nélkülözések, lemondások, annak elviselése, hogy másnak több van. Az ostrom, a bombázások, hogy ne mutasd a reszkető félelmet, mert gyerekek, nők, öregek néznek rád reménykedve. Hogy az első meghallgatásod kudarca ne vegye el a hitedet. Hogy mindig legyen erőd újrakezdeni. Akaraterő, keménység. Nem megy nélkülük. Budapest ostromát az első feleségemmel a Jókai utcában éltem át. Ő már meghalt. Volt abban a házban egy idős, olasz bácsi. Festőművésznek indult, de nem mehetett valami jól a dolga, mert elszegődött az opera kórusába. Szép hangja volt, azzal kereste a kenyerét, a gázsiból pedig festéket, ecsetet, vásznat vett. Ott, az óvóhelyen, miközben hullt a vakolat, remegtek a falak, csapkodtak körülöttünk a bombák, ő mindig mosolygott, mindenkihez volt egy szelíd, kedves szava. Olyan megnyugtató bizalom áradt belőle, hogy nem tudtuk kivonni magunkat a hatása alól, és kevésbé féltünk. Egyszer megkérdeztem tőle: Maries bácsi, mi ad magának ekkora hitet, biztonságot, erőt ebben a szörnyű világban? Édes fiam, én művész vagyok — válaszolta —, soha senkit meg nem bántottam, mindenkinek csak szépet adtam egész életemben, engem nem érhet baj. Ahol én vagyok, oda nem eshetik a bomba. Hát nem gyönyörű? — De az. Kár, hogy nem igaz. — Én ezt vallom. így hiszem. És így éltem az életemet. Nem akartam soha rosszat senkinek. Szépet adni. Ez a hitvallásom. Ha lehet, énekléssel, ha másként nem, jó modorral, barátsággal, tisztelettel. Engem nem érdekel, ha morcos az eladó, a pincér, neveletlen a hivatalnok; ha belépek valahová, köszönök, ha nem válaszolnak, még udvariasabban szólok, nem rázom vissza az öklömet, ha mindenféle címeres ökörnek titulálnak a másik autóból. Mindig tudatában voltam annak, hogy egy adománynak, a szép hangomnak köszönhetem, hogy mindent elértem az életben. Akkor ne mondhassák rólam: na, ez egy nagyképű fráter. Fölvitte az isten a dolgát, és most nem tudja, merre, hány méter. Igaz? Boldog ember vagyok. Van szép házam, autóm, balatoni nyaralóm. Bejártam a világot. Nem kell gondolnom a pénzzel. Van rangom, címem, kitüntetésem. Szeretném az emberek barátságát is megtartani. Telhetetlen vagyok? — Nem hiszem. 21