Budapest, 1985. (23. évfolyam)

9. szám augusztus - Müller Tibor: Simándi József

— Egyszer előadás után (Manricót énekeltem Verdi Trubadúrjából) feleségemmel hazafelé tartottunk. Régen volt, még az emberek nem szoktat hozzá a saját autóhoz. Nekem meg egy fekete Mercedesem volt. A Rókusnál piros jelzést kaptunk. Megálltam. Egy fiatalember odalépett, és leköpte a kocsit. Még szerencse, hogy a hűvös idő miatt felhúztam az ablakokat. A feleségem valósággal kiborult, olyan érthetetlen, olyan fölháborító volt ez a kitörő, fröcsögő, indokolatlan gyűlölet. Én csak annyit mondtam: Ugyan, drágám, úgy látszik, nem énekeltem szépen ezen az estén. — Krisztusi felfogás. Kevesen tudják. Nincs eldöntve, hogy ajánlott minta-e. — Én eszerint élek. — Kis rosszmájúsággal azt mondhatnám: ön megteheti. — Talán igaza van. Most. De én akkor is ezt vallottam, amikor eltanácsoltak az Operából, amikor a karban énekeltem, amikor hatszavas szerepet kaptam, pedig éveket áldoztam a tanulásra, gyötörtem magam, hogy birtokba vegyem azt az énektechnikát, ami a gyárban a reszelés, fűrészelés volt. Az alap. Az énekművésznek pedig a szakma, ami után jöhet csak a művészet. Ezt tanítom a főiskolán is. Az éneklés nem abból áll, hogy kinyitjuk a szánkat, aztán így-úgy majd jön a hang. Először szigorúan a szakmát kell birtokba venni. A mesterséget. Hogyan lélegezz, hogyan uralkodj az izmaid felett. A sugallat később jön. De csak annak, aki fölényesen kezeli a hangszerét. Önmagát. Amikor már nem azt kell nézni, hogy milyen hangot énekelek, hanem hogy miért énekelem azt a hangot. — Szeretik a tanítványai? — Igen. Az az érzésem. — Mióta tanít? — Csak 1978 óta. Nem volt időm. Rengeteget énekeltem. Fél kézzel, fél szívvel pedig lelkiismeretlenség ezt csinálni. Úgyis olyan nehéz ezen a pályán az indulás. A tanító dolga, hogy amennyire lehetséges, megkönnyítse. — Önnek ki segített? — Nehezen indultam. Vaszy Viktor volt az első, aki felismerte, hogy érdemes feladatot adni nekem. 1945-ben lehívott Szegedre. És én, a névtelen, ismeretlen kórista, Schulder József Don Jósét, a főszerepet énekeltem a szegedi operában Bizet Carmenjében. Tulajdonképpen így kezdődött. — Szeret tanítani? — Másként nem vállaltam volna. Hívtak már a hatvanas években. Akkor nemet mondtam, nem fért bele az időmbe. A hetvenes évek végen már keveset énekeltem, keveset vállaltam, akkor elfogadtam Lukács Pali barátom invitálását — hatvankét évesen. Ilyenkor már nem adja az ember pályamódosításra a fejét. De valahogy úgy éreztem, ezzel is visszaadok egy keveset azoknak, akiknek sokat köszönhetek. — Szegeden azonnal sikere volt? — Igen. Onnan már simán ment minden. Mintha valaki húzott volna felfelé, egyre csak felfelé. Kapkodtam a fejem, készületlenül ért az elismerés. Alig hittem a szememnek, amikor az újságokban egyre-másra olvastam a nevem. — Schulder József? — Simándi. Akkor már Simándi voltam. — Miért? — Nem hagytak békén. Hogy egy reménykeltő pályafutás elején magyar névvel induljon egy magyar művész. Én szerettem a nevemet, ragaszkodtam hozzá, jó volt huszonnyolc évig, jó lesz életetm végéig — gondoltam. De nyaggattak, meguntam. Azt kérdezte tőlem a tisztviselő, amikor bevezette a papírokba az új nevemet, hogy i-vel vagy ipszilonnal írja. Milyen jogon írnám ipszilonnal? — mondtam. De aztán már Pesten, az Operában úgy nyomtatták a plakátokra. Mert hogy jobban mutat. Hagytam a fenébe a dolgot. Azóta is össze-vissza, hol i-vel, hol ipszilonnal írják. — És miért pont Simándi? — Látja, nem is tudom. Végignéztem én mindenféle vasúti helységnévtárat, telefonkönyvet... — Tényleg? — Viccen kívül. Nem tudtam választani. E-lőször Simáinál kötöttem ki, aztán eszembe jutott az Elnémult harangok című regény. Egy erdélyi történet, abban az egyik hős Simándi Pál, Simándi, Simándi, olyan jó hangzású volt. Hát így lettem én Simándi. De már 1945-ben. Pedig évekkel korábban is javasolták. Ahogy az első, kis szerepeimet megkaptam. De valahogy nem akartam nevet cserélni. Azt gondoltam, ez nem kabát, hogy levegye az ember. Nem tapad ehhez a névhez semmi szenny. Ha jó volt apámnak, nagyapámnak, nekem is jó lesz. És tudja, mi az érdekes, ezért lettem „németbarát" 45 után, az igazolásnál. Mert megtartottam a Schulder nevet. Jó, mi!? Korábban pedig Sámi Zoltán, aki — míg nyilas érzelmei miatt ki nem nevezték az Operaház igazgatójának, hegedús volt a zenekarban — a németes nevem miatt küldte ki a lakásomra az árpádsávos karszalagot viselő altisztet, hogy rohanjak be, mert szerződtet Wágner-tenoristának. így lettem „nyilasbérenc". — De végül is Simándi lett. És nem is ez a fontos, hanem hogy Otelló, Bánk, Don Jósé, s az operairodalom majd mindegyik tenorhőse lett. Csaknem fél évszázadig. — Megfogadtam Vaszy Viktor tanácsát. Még Szegeden azt mondta nekem: Te, Jóska, soha ne feljtsd el, egy lenoristának cirka 300 ezer magas céje van. Jól sáfárkodj vele, hogy kitartson életed végéig. Én vigyáztam magamra. Vigyáztam a hangomra. Fösvény módjára szűken mértem. Legtöbbször az egész nyáron egy hangot ki nem adtam. Pihentem. Azóta is, valahányszor csak skálázom, mindig eszembe jut Vaszy. — Mitől olyan misztikus dolog ez a magas cé? — Mert ez a tenoristának majdnem a határhangja. Nagyon biztosan kell megfogni, hogy tisztán szóljon. Férfias, csengő, röppenő legyen, hogy a libabőr végigfusson azon, aki hallgatja. Nehéz. Fizikai munka. A 18. század végéig kasztráltak énekelték ezeket a magas hangokat. Más egyszerűen nem tudta kiénekelni. Nem volt meg hozzá a technika. Még Farinelli, Rossini kedvenc tenoristája is kasztrált volt. A mai tenoristának etalonja a magas cé. Megméretik általa. Sok mindent tudhat, de ha ezt nem tudja, minden kárba vész. — Ön tudta. És tudja ma is. Mint ahogy az összes nagy Verdi-szerepet. De mindegyiknél szebben, lebilincselőbben Erkel Bánkjának Hazám, hazám áriáját. Vajon miért szeretteszereti ilyen elmúlhatatlanul a közönség éppen ezt a dalt abból a gazdag életműből, amelyből választhat? — Mert én is ennyire szeretem. Mert ez ima. Egy nagy fohász. Hitvallás. A magyarságunk mellett. A haza mellett. MULLER TIBOR Hajrá, Fradi! Idén csak a gyalázatosan rossz, 13. hely jutott a Nemzeti Bajnokság I. osztályában az ország legnépszerűbb, legtöbb szurkolót számláló labdarúgócsapatának, a híres-neves Ferencvárosnak. Kettővel több vereség vagy néggyel több döntetlen, s a nagy múltú együttes bizony kipottyant volna az NB I-ből. Ilyenre még nem volt példa a nagy versenyfutás 1901 óta íródó történetében! Szerény vigasz, hogy az NB Il-től megmenekült zöldfehérek egy ponttal — pontocskával — még így is megelőzték a régi nagy vetélytárs MTK-t, amellyel nem is olyan régen még pompás „örökrangadókat" vívtak. A patinás egyesület mélypontra jutott labdarúgói (most süllyedtek először a 13. hely „mélységéig"...) tehát megjárták a pokol tornácát, de aztán — visszafordultak. A zöld-fehérek ősztől újra az első vonalban folytatják a játékot, s most már minden bizonnyal azon iparkodnak, hogy hírnevükhöz méltó eredményekkel feledtessék a kínos vesszőfutást. Az illendőség is így kívánja, elvégre jubileumi esztendő következik, méghozzá a javából: 1986-ban — jövő februárban — lesz hetvenöt éve, hogy kaput nyitott az Üllői úton a Fradi-pálya! 22