Budapest, 1985. (23. évfolyam)

9. szám augusztus - Seregi László: Magasabb osztályba léphet ...

M JL T -^L. ayerffy Xavér Ferenc budai polgárról nem maradtak fenn hiteles feljegyzések, lévén, hogy egyszerű serfőzőmesterként tengette hétköznapi életét, aligha érdekelt bárkit is különösebben amúgy tiszteletre méltó személye. Mi tagadás, most fájlalhatjuk csak igazán, hogy tudatosan, vagy sem, a mi szempontunkból édesmindegy, sosem keveredett bele semmiféle zaftosabb ügybe, mereven tartózkodott a helyi politikai küzdelmektől, s attól is ódzkodott, hogy az ipartestület soros üléseinek valamelyikén éles szavakkal ostorozza a vezetőséget. Ha megteszi, mint annyian mások, nem kellene a sötétben tapogatóznunk, nyitott könyvként állhatna előttünk: milyen ember volt a Ferihegyi repülőtér névadója. Szorgos levéltári gyűjtögetésünk végeztével sem lettünk sokkal okosabbak, legfeljebb annyira sikerült fényt derítenünk, hogy a bajor huszár fiát annak idején még Franz Mayerként iktatták lajstromba, és a polgári repüléssel sosem kacérkodott. Ellenben mind élénkebben foglalkoztatta a szőlőtermesztés, mivel fürge észjárású emberként hamar rájött, hogy a magyar és a bajor leginkább italozási szokásaiban tér el egymástól. Magyar ember boros ember — hallhatta az intelmet, mire elhatározta, hogy az első adandó alkalommal próbára teszi a szerencséjét. Kapva kapott a Grassalkovich-uradalom ajánlatán, amely éppen bérletbe kínálta földjeit; s ettől a perctől meggyorsult az események menete. Már csak amiatt is, mert jóakarói megsúgták Ferinek — a környékbeliek csakis így hívták az új gazdát —, hogy ezt a területet eddig csupán sárkányeregetésre tartották alkalmasnak. No sebaj, gondolta a Mayerffyvé magyarosodott Mayer, majd megmutatom nektek, s éjt nappallá téve, szinte a végkimerülésig hajtott, persze, nemcsak azért, hogy megmutassa. És, mint a mesében, erőfeszítéseit siker koronázta. Nincs kizárva, hogy még mindig súlyos fürtű szőlőtőkéiről meg fenséges borairól ismernénk ezt a vidéket, ha nem jön közbe egy s más. Például az, hogy Budapest székesfőváros nagyratörő magisztrátusa a fejébe veszi, hogy kerül, amibe kerül, megépítteti a polgári repülés fellegvárát. Azaz, új fellegvárat, mert nem volna szép, ha megfeledkeznénk a régiről, Budaörsről, ahonnan már a húszas évek kezdetén sűrűn emelkedtek gépek a magasba. Az utolsó békeévben, 1938-ban — a korabeli statisztikák szerint — 16 ezren váltottak jegyet a pénztáraknál, ami első hallásra elképesztően magas szám. A pénztári ablakok előtt tehát nagy volt a tülekedés, mert mi, magyarok vonzódunk a veszélyekhez. Ha történelmünk megajándékoz bennünket néhány szívderítőbb esztendővel, a „boldog békeidővel", hát magunk gondoskodunk az izgalmakról. Csakis ezzel függhet össze, hogy a repülésben sem sokkal maradtunk el az úttörőktől. Az első motoros repülőgép állítólag 1903-ban libbent fel a levegőbe, hogy megvívja küzdelmét a gravitációval, rá hat évre pedig már az égbolt magyar bajnokait köszönthette a hálás közönség. A nagy eseményre 1909. október 17-én került sor, a mai József Attila lakótelep helyén elterült mezőn. 330 ezer ember gyűlt össze azon a napon, hogy szemtől szembe lássa a kor csodáját, szűnni nem akaró ovációval fejezze ki elismerését a bátraknak, akik vállalták az új szenvedéllyel együttjáró megannyi vélt és valós veszélyt. Mi sem természetesebb, hogy az üzleti világ sem tétlenkedett, tüstént cselekvésre szánta el magát. Megsejtették, hogy ebben az esetben nincs helye a máskor szokásos és általában kifizetődő taktikázásnak. Aki most