Budapest, 1985. (23. évfolyam)

9. szám augusztus - Czynolter Károly: A főszerep a tanáré

nemcsak hangversenyeket és színielőadásokat kínál, hanem... összefoglalóan mondva: aluljáró-létet is. Ezzel szembe kell néznie, ezt is tudomásul kell vennie és ellensúlyoznia a fővárosi iskolának. És hadd tegyek hozzá még egy hátrányt: a budapesti iskola mintha nehezebben tudna élni a kis közösségek segítségével, mintha nehezebben tudná felhasználni az egészséges lokálpatriotizmust, mint egy-egy vidéki tanintézet. Nemcsak az egyetemek esetében látnivaló, hogy több megye jobban figyeli, inkább magáénak vallja oktatási intézményeit, mint a huszonkét kerúletes főváros; és egy átlátható, pl. iskolavárosszerú kistelepülésen több szál fűzi egymáshoz lakosságot és iskolát. A magyar főváros közoktatásügyének hatalmas és dicsőséges múltja van, nagy hagyományai, nagy eredményei; voltak világhírű tanárai és még világhírűbb növendékei; ezt a hagyományt folytatni az új kihívások légkörében az új, nehezebb, bonyolultabb, olykor ígéretesebb körülmények között: igazán emberhez, pedagógushoz méltó feladat. SZABOLCSI MIKLÓS akadémikus, egyetemi tanár, az Országos Pedagógiai Intézet főigazgatója get követelni, nincs az egyes iskoláknak önálló arculata. Az oktatási reform az iskola belső életének egészségesebbé tételét sürgeti, s többek között ezzel is összefüggésben az irányítás megváltoztatását. Megváltoztatását annak a szemléletnek például, hogy az iskola van az irányítókért, s nem megfordítva. Hirdetni ezt ugyan nem meri senki, annál többen vallják suba alatt. Elméleti irányítók, iskolafenntartók, gazdasági hivatalok, felügyelők. Utóbbiak olykor mint a „hatalom" képviselői jelennek meg az iskolában, ahelyett, hogy ők szolgálnák az iskolaügyet, kiszolgálást követelnek úrhatnám és leereszkedő módon. Mintha volna honnan leereszkedniük. Sokan vélik úgy, hogy a fővárosban fölös számban vannak az iskolaügy elméleti kérdéseivel foglalkozó — eredménytelenül foglalkozó — intézmények, irányítók. Ha közülük a fele elmenne tanítani , amikor több száz iskolai státus üres a fővárosban, nem volna szükség képesítés nélküliekre. Egy-két intézmény helyiségeivel a tanteremhiány feszültségein is hasznosan lehetne enyhíteni. A pedagógus-közvélemény egyetértően sóhajtana föl az ezt megvalósító, gyors intézkedések láttán. A többivel könnyebben megbirkóznának, ha elegen volnának, ha rendet, biztonságot éreznének maguk körül és maguk fölött. Megbirkóznának olyan „apróságokkal", mint a tantervek némely logikátlansága, egy pár tankönyv zavarossága, színvonalatlansága, taníthatatlansága, ezek egyre késő korrekciója, a továbbképzés ügye, az iskola önállósságának megteremtése. A fővárosban kiváló pedagógusok ezrei dolgoznak. Olykor csodaszámba menő dolgokat művelnek. Ezek a kimagasló teljesítmények gyakran gátló körülmények között jönnek létre. Energiákat megrabló, fölösleges, értelmetlen szorítások között, irigy, féltékeny," okoskodó, akadályozó közegben. Hogy sehol ne legyen így, azt kellene elérni. Egyébként az iskolareform, az oktatási törvény szellemében. CSONTOS MAGDA a Köznevelés rovatvezetője A főszerep a tanáré Az iskoláról tűnődöm. Tápláló anya-e, amint a régi kifejezés: alma mater sugallta? Eltűnt a latin szó, s amíg élt, addig is inkább az egyetem diákos megnevezése volt. Mi mostan az iskola? Gyermeknek, pedagógusnak munkahelye. A szülőt és a gyermeket főleg az eredmény érdekli: az érdemjegyek, a bizonyítvány, a továbbtanulás lehetőségei, de ez is inkább a jegyek, mint a tudás alapján. Gyakorta a pedagógusok is elszürkülnek. A munkahely, a gépezet részei lesznek. Ady szép szavával élve „a tüzes szív-kohó" kihűl, s már nem edzi az „ifjú vitézlők lengeteg szivét". Még az a jobbik eset, ha a pedagógus pontos hivatalnok lesz: osztja a változó tantervek és utasítások szellemében, egy - egy órai anyagban a tudnivalót, a nevelés adagjait, akár a közértben kilóra lisztet, cukrot, darabra csokoládét; patikában vitamint, gyógyvizet, receptre gyógyszert. Nem a falak teszik az iskolát, hanem a pedagógusegyéniségek közössége, a tantestület és a diákság. Az iskola, a tanterem légköre a legfőbb fegyelmező erő diáknak, tanárnak. Itt nem érdemjegyet vadásznak, osztanak, hanem értékeket. A jó tanár közvetítő: egész életén, személyiségén szűri át az anyagot, a világot. Nincs más becsvágya, mint hogy jó órát tartson. Ez a boldogsága. Ezek a tanító- és tanártípusok, akikért még ma is rajonganak tanítványaik, akik életre szóló benyomást hagynak növendékeikben, akikben a nevelés és az oktatás elválaszthatatlan, akik szeretik tanítványaikat. Ezért igényesek magukkal és a gyerekekkel. Ezért tudnak sokkal, de sokkal többet annál, amit meg akarnak tanítani. Az értékek közvetítése életük gyönyörűsége, amely kárpótolja őket mindenért. Vénen is nyitottak maradnak, tele gyermeki kíváncsisággal, ismeretszerző mohósággal és ismeretet osztó nábobsággal. A tanártípusokban ezt a két végletet látom: az értékközvetítő személyiséget és a tanterv receptjét kiszolgáltató „patikustanárt". E két fő típus között az átmenetek sokasága. Egy - egy tulajdonság, vonás ebből is, abból is. Értékközvetítő iskolát, személyiségnevelő műhelyt csak az értékközvetítő, értéktelített személyiségekből álló tantestület tud teremteni. Valódi iskolát, tanórát csak ők tudnak létrehozni és fenntartani. Változhatnak módszerek, utasítások, anyagok, óraszámok: ők őrt állnak, ők sugározzák az értéket, a megismerés örömét, a tudást. (Magáról az értékről: szellemi, erkölcsi arculatot, jellemet, közösségi magatartást meghatározó összetevőiről itt nincs mód szólni.) A tanulók közössége, az osztály legtöbbször inspiráló a számukra. A figyelem, az érdeklődés, a kíváncsiság szárnyakat ad nekik; az érdektelenség, a közöny új módszerek alkalmazására, önvizsgálatra készteti őket, csak ritkán megalkuvásra, alkalmazkodásra. 11