Budapest, 1985. (23. évfolyam)

9. szám augusztus - Csontos Magda: Kínzóan hatnak a hiányok

sen javítani az iskolák gazdasági körülményein, és ez elsősorban azt jelenti, hogy fájóan magasak az osztálylétszámok. Mindez akadályozza a személyek szerinti differenciálást, a valódi tehetségek kiemelését, a lemaradók segítését. Ilyen kétségbeejtő a magyar oktatás helyzete? Nincsen semmi reménytkeltő mozzanat? Ugyanakkor kitűnő iskolák, kitűnő tanárok, és tehetséges növendékek százai, illetőleg ezrei tanulnak iskoláinkban; egy-egy középfokú intézmény intellektuális színvonala, tudományos szintje minden eddiginél magasabb, közösségi szelleme pezsgő. És most úton vagyunk afelé, hogy az iskolák, a tantestületek nagyobb önállóságával, nagyobb választási lehetőségével tegyük rugalmasabbá az oktatást az iskolakezdéstől kezdve a helyi tantervek bevezetésének lehetőségéig, a közösségi élet és az iskolát körülvevő társadalom új beleszólási formáinak megteremtésétől az iskolavezetés új modelljéig, a szakmai színvonalat segíteni hivatott szaktanácsadói szolgálat megteremtésétől egy új, intenzív továbbképzési rendszerig sok terv, de már intézkedésre kész koncepció is segíti a kibontakozást. Kulcsszó természetesen az autonómia, az önállóság, a demokratizmus, de tudjuk, hogy ehhez nemcsak az anyagi feltételeket kell megteremteni, hanem a személyieket is; segíteni kell az iskolákat a tantestületeket, a diákokat abban, hogy valóban élni tudjanak jogaikkal és önállóságukkal. Ezek az általános problémák természetesen a fővárosban is jelentkeznek, néha igen súlyos formában. Mert úgy gondolom, hogy a főváros oktatásügyének sok előnye, de bizonyos hátránya is van. Mindenekelőtt a mennyiségi nagyság okozta választási lehetőség a nagy előny: bár hivatalosan, rendeletileg még sok akadályba ütközik, de gyakorlatilag Budapesten szinte megvalósul a szabad vagy félig szabad iskolaválasztás, főleg a középfok egyes intézményei között. Általános iskolák és gimnáziumok, szakközépiskolák és szakmunkásképzők egyazon kerületben is erősen eltérnek egymástól színvonal, hagyomány, szellem, tanítási módszer, öntudat tekintetében. Gyakorlatilag szülő és gyerek választ az intézmények között, jobb hírű, a szigorúbb vagy legalábbis igényesebb intzézmények iránt nagyobb a kereslet. Ez a verseny, ez a választási lehetőség alapjában véve helyes, a jövő egyik útja. Természetesen a különbség néha azt is jelenti, hogy a jobb még jobb, de a rosszabb még rosszabb lesz, hogy egyes iskolák belenyugodnak rossz hírükbe, és tisztes középszinten vegetálnak tovább. Elvben a főváros nagysága kedvez, vagy kedvezhetne egy szélesebb körű, rugalmasabb káderpolitikának is; a fővárosi iskolák igazgatói tanerő és diák tekintetében is szélesebb merítésű bázisra támaszkodnak, és ez alkalom lehetne arra, hogy az iskolavezetés saját elképzelése szerint, koncepciózusán válogassa össze munkatársait, alakítsa a testületet, azért, hogy önálló pedagógiai profilt adjon, hogy az iskola különleges arcot nyerhessen, hogy az általánoson belül valami sajátosat is képviseljen. Budapest esetében természetesen nem elhanyagolható pozitív tényező a hatalmas kulturális kínálat: színházak, filmszínházak, zenei műsorok és kiállítások állandóan változó gazdag színképe kínálja magát, a tájékozódni, a művelődni vágyó fiatalnak. Még akkor is, ha aránylag kevesen veszik igénybe, vagy egyoldalúan válogatnak, hatalmas művelődési tartalék maga a választék. Más városaink, főleg a kisebbek a legnagyobb erőfeszítéssel sem tudnak ezzel versenyezni; tanulmányi versenyeken, vetélkedőkön látjuk, mit jelent a könyvtárhiány, a városból hiányzó színház, a ritka hangverseny. Természetesen tudom, hogy ennek a kínálatnak megvannak az árnyoldalai; Budapest élete a diák számára nemcsak kulturális élményeket, Kínzóan hatnak a hiányok Budapest oktatásügyi helyzetét éppúgy meghatározza két tény, mint az országét. Itt is kevés a pedagógus, és kevés a tanterem. Fél lábukra sánták a magasugrók, és alacsony az egyik léctartó oszlop. Milyen lehet a teljesítmény? A képesítés nélküli pedagógusok száma országosan hétszázaléknyi. Budapesten néhány tized százalékkal magasabb. Az általános iskolákban még kevés a tanterem, a középiskolákban most kezd kevés lenni. (Az óvodákban éppen normalizálódnak a körülmények, úgy értve, hogy a csökkenő gyereklétszám egyensúlyba kerül az elhelyezkedési körülményekkel. Lassan elérjük, hogy valóban száz gyerek lesz ott, ahol eddig százötven zsúfolódott száznak való feltételek között.) A szűkösség annak ellenére áll fönn, hogy épült jónéhány iskola. De nem elég. A hiányok kínzóan hatnak a gyerekekre az egész napos ottlétben, a tanulásukat is gátolják. Nagyon sok fővárosi gyerek nem szeret iskolába járni, kedvetlenül, agyonszidottan, holtfáradtan kerül haza esténkint. Nem kevesen alig jobb, vagy semmivel sem jobb körülmények közé, az ugyancsak kedvetlen, hajszolt, ideges szülőkhöz. Hogy ez a két tényező másként — jól — alakuljon, ahhoz pénz kellene. Országosan és a fővárosban is. Nálunk, és azt mondják, ez régebben is így volt, kevesebbet fordítanak a közoktatásra a nemzeti jövedelemből, mint más, esetenkint nem is gazdagabb országokban. Nem éppen haladó hagyományt őrizgetünk így. Nyomasztja azonban a főváros oktatási helyzetét sok olyasmi is, ami nem pénzen múlik. Talán világvárosi ártalmaknak nevezhetnénk egy részüket. Ilyen az is, hogy évek óta egymásra mutogat — vádlóan, szinte ellenségesen — társadalom, szülő és iskola. Mind ingerültebb a „párbeszéd". Bár sok a túlzás, a nyafogás, a másik szemében a szálkát, a magaméban a gerendát sem látó magatartás, az ellentétek mögött valóságos dolgok állnak. Egy képesítés nélküli elsős tanító, lelkes, gyerekszerető lélek, elvitte az osztályát a Vidám Parkba. Megengedte, hogy fölüljenek a hullámvasútra. Ő maga nem ült föl, mert szédül. Mondom én ezt egy pedagógiai felügyelőnek. Dühösen mordul: el kellene zavarni az ilyet utcát söpörni! De azt elfelejti, hogy ő pár éve mindent megtett, csakhogy fölcserélje tanári státusát felügyelőire. A fővárosban fáradságosabb pedagógusnak lenni, rosszabbak itt a gyerekek. A nagyvárosi létben, az urbanizációs ártalmak között ritkán alakul ki nyugodt, úgynevezett szép gyermekkor. A sok zavaros magánéletű felnőtt (alkoholisták, elváltak, pénzhajhászok, felelőtlenül élők, műveletlenek, közönyösek) keze alól bőven kerülnek komisz kölykök az iskolába. Szegény kis elrontottak öntudatlanul is rontják a társaikat. Nevelői „eszközök híján" (akik ezt hangoztatják, nem a pedagógiai fölkészültség, hozzáértés hiányára gondolnak, pedig elsősorban az hiányzik) nem bírnak velük. Egyébként hogy is bírnának? A durvaság, a trágárság, egyebek a felnőttektől szivárognak le a gyerekek, a fiatalok közé, a jelenség mögött ott van, hogy ezt a társadalom, a követelmény eltűri, divatként, stílusként elfogadja, olykor még intézményesen támogatja is. Ez Budapesten olykor kirívóan jelentkezik, mintegy leszereli az iskolát. Nem kevésbé bizonytalanították el rossz ráhatások a fővárosi pedagógusokat sem, mint a vidékieket. Miért volna kivétel a főváros a hivatalos megállapítások alól, amelyek szerint az oktatást irányító tevékenység merev, uniformizálódott, elbürokratizálódott magával az oktatással, neveléssel együtt, az iskola nem követel, nem mer ele-CSIGÓ LÁSZLÓ felvételei 10