Budapest, 1985. (23. évfolyam)

9. szám augusztus - Szabolcsi Miklós: Nehezebb, de ígéretesebb körülmények között...

NAPIRENDEN AZ OKTATÁS Terra Italiae fecunda est. Az osztályteremben ültünk, vagy otthon, a diófa alatt, hangosan bifláztuk első latin leckénket: Terra Italiae fecunda est, Itália földje termékeny. Szeptember volt, napfény esett a könyv lapjára, csöndben hallgattak bennünket a lehullott levelek. Mi a régi rómaiakra gondoltunk, a tengerre, mely oly kék, mint a pannon égbolt, és úgy fordítottuk a mondatot: Magyarország földje termékeny. De hogyan műveljük meg? Ez napjaink pedagógiájának, a torlódó vitáknak sarkalatos kérdése. A körvonalak már tisztázódtak. A legjobb tanterv, útmutató sem helyettesíti a pedagógust. A tanár egyéniségén áll vagy bukik az ügy. De milyen felkészültségű pedagógusokat bocsát ki az egyetem, a főiskola? És milyen hivatástudattal? És máris jön az összefüggésekből adódó másik kérdés: maga az iskola — rendjével, igényeivel, szellemével, demokratizmusával — támogatja-e a tanár személyiségének kibontakozását vagy ellenkezőleg? És az iskolát eléggé támogatja-e a hivatal, az üzem, a társadalom és a szülő? És milyen hatások alatt görnyedezve ül be a diák az iskolapadba? A kérdéseket nem lehet lezárni. Mert folyamatról, tanításról, mindig új feladatok elé állított szellemi műhelyről, az életről van szó. A következő oldalakon nagy tapasztalatú emberek fejtik ki véleményüket az iskoláról. Nem szentenciákat mondanak, kételyeikben is a jobbító szándék vezeti őket — gondolkodásra ösztönöznek. Újra szeptember van. A betakarítás, ugyanakkor a nekikezdés, a fogékony és termékeny magyar szellemi talaj megművelésének az ideje. Lássunk munkához! J.O. Nehezebb, de ígéretesebb körülmények között... Szinte automatikusan így kezdeném ezt a cikket: „A magyar oktatásügy nehéz helyzetben van", „iskoláink átmeneti állapotban", vagy „régi és új nehézségek között". De helyesbíteni magam: az iskola mindig átmeneti állapotban volt, és a világ oktatásügye mindenütt hasonló problémákkal küzd, mint a mienk. Csak utalásszerűén: a népesség egészére, és egyre több évre kiterjedő általános oktatás és a régi elitnevelésre kialakított struktúrák között elllentmondás feszül; a mennyiségi növekedés nemigen enged meg színvonalemelést, minőségi követelmények támasztása és személyes differenciálás ellen hat; a munkaerőszükséglet, munkaerőpiac és az oktatás által kibocsájtottak száma között sohasem sikerült egyensúlyt teremteni. És emellett: a világ tudományos-technikai forradalmának kihívása, az egyes országok megújulási készsége napról-napra űj és új ismerettömbökkel bombázza az iskolát, űj és új anyagot követelne meg. A magyar oktatásügy is érzi a kihívást, érzi az ellentmondásokat. 1978 óta nagy ütemben és nagy erővel vezettük be az új tanterveket és a hozzájuk csatlakozó dokumentumokat; és bár ez a folyamat nincs befejezve, de máris lehet látni kettős természetét: az egyik oldalról ugrásszerűen megemelte az oktatás igényszintjét, korszerűségét, tudományos színvonalát, a másik oldalról, kellő felkészítés és pedagógiai átdolgozás híján ellenhatásokat szült: túlterhelést okozott, nehézzé vált az anyag, és a teljesíthetetlen követelmények közömbösségre vezettek. De már 1978 óta is új kihívások érik az iskolaügyet, most csupán a számítástechnikára, az új műszaki ismeretekre, a videotechnika megjelenésére utalok. Ezt a folyamatot pedig különféle oktatási és társadalmi tényezők még bonyolultabbá teszik. Bevezettük az ötnapos munkahét nyomán az ötnapos iskolai hetet; és bármennyire tagadjuk is, ez újabb feszültséget, terhelést okozott az iskolákban. Nem sikerült jelentő-