Budapest, 1985. (23. évfolyam)

9. szám augusztus - PESTI TÜKÖR

Mire készül Andorai Péter? Ne próbáljuk megítélni az embereket szerepeikből. (Főként akkor ne, ha színészről van szó.) Itt van például Andorai Péter. Láttam őt forradalmárként, keménykezű fogolytáborparancsnok szerepben, királyként (mint III. Richárd). Láttam dús szakállal, láttam ökölharcot vívni, s botorul azt hittem, hogy találkozom egy marcona, hangos beszédű, szúrós tekintetű férfiúval. Ehelyett érkezett egy kék szemű, borotvált arcú, csendes, halk szavú fiatalember. Nem volt könnyű „tető alá hozni" ezt a randevút. Két filmet forgatott szinte egy időben, de már készült a harmadikra. S beszélgetésünk időpontjában cserélt munkahelyet: a filmgyárból a József Attila Színházhoz szerződött. — Mennyi időt töltött filmgyári státusban? — Öt évet. 1980-ban, a Várszínházból szerződtem át. — Miért? — Olyan lehetőséget kínáltak, amely — szerintem — minden színész álma, vágya: függetlenséget, önállóságot. Magam dönthettem el, mit vállalok, kikkel dolgozom együtt. — S most mégis hátat fordít ennek az ,,álomvilágnak"... — Gábor Miklós — akit mesteremként tisztelek — mondta egyszer, hogy a színésznek a színházban a helye. Ennyi év után már nekem is hiányzott egy társulat, éreztem, akárcsak Minarik Ede a Régi idők focijában, hogy „kell egy csapat". Két évig vendégként játszottam Angyalföldön, ősztől a színház tagja leszek. — S milyen feladatok várják? — Októberben mutatjuk be A félkegyelműt, Dosztojevszkij regényének színpadi változatát. Rogozsin szerepét bízta rám Iglódi István rendező. Rogozsin — egy kicsit Miskin herceg tükörképe — vad, szenvedélyes ember. Én lényegesen visszafogottabb, mondhatni gátlásos típus vagyok. Dosztojevszkij után Harold Pinter következik: az Árulást játsszuk a Pesti Vigadóban. — A televízióban szinte egymást követő napokon mutatták be a Bizalom című Szabó István filmet és a Parancsra tettem című drámát. Az előzőben bujkáló ellenállót, az utóbbiban kegyetlenkedéssel vádolt táborparancsnokot alakított. Nem érzi, hogy egy kissé beskatulyázták a kemény öklű, a semmitől vissza nem riadó férfi szerepkörébe? — Egy időben valóban sorozatban játszottam ilyen szerepeket. Pedig annak örülök, ha az alkatomtól eltérő feladatokat kapok. Szívesen játszanék Molnár Ferenc vagy Szép Ernő műveiben, lennék gyermekdarabban medve vagy madár, s nagyon szeretem a musicalt. Kecskeméten például én voltam a Kabaré konferansziéja, Debrecenben a La Mancha lovagja címszerepét játszottam. Talán a József Attila Színházban módom lesz sokféle szerepkörben bemutatkoznom. — Az elmúlt hetekben három filmben is dolgozott. — Igen. Szurdi András és Szurdi Miklós Képrablók című krimijében, egy mai történetben: Szomjas György A falfúrójában és egy amerikai-svéd-magyar koprodukcióban, a Fénytörésben játszom. Ennek a forgatása augusztusban fejeződik be. — Pihenésre nem is jut idő? — Öt éve nem nyaraltam, s idén is csak a nyár végén lesz két-három hetem, amit feleségemmel (Ábrahám Edit. — A szerk.) — aki egyébként velem együtt a József Attila Színházhoz szerződött — és a kisfiammal, Péterrel — tölthetek. Kárpáti György Félre Nézem a televíziót. Mentségemre: ez csak ritkán, s előre megfontolás nélkül fordul elő velem. Valamilyen gálaműsor hömpölyög a képernyőn. A veszprémi szemle szervezőiszerkesztői a Színészeknek kívánnak emléket állítani. Jelenetek, dalok, versek, bohóctréfák szólnak arról, hogy színésznek lenni szép és nehéz, felemelő és irtóztató. Az egyik jelenet apa és leánya között zajlik. Bohóctréfa: papa vödörrel a kezében be; játszik, mesél, de a lánya nem jön a színpadra; elesik, így csalogatja be, de mindjárt le is gorombítja, hogy így nem lehet bejönni a színpadra, ilyen lazán, csak úgy; persze, ő is úgy jött be, de neki már lehet; azzal leönti durcáskodó lányát egy vödör — konfettivel; de ez nem a valóság, papa! — kiáltja a lány, s most ő önti le a papát egy vödör vízzel; hülye!-mondja az apja, s kéz a kézben kimennek. Hát kérem: ebben a jelenetben — akár hiszik, akár nem! — eszmei mondandó rejtezik. Hogy a színpad nem azonos a valósággal. Hogy a papa nem azonos a lányával. Hogy amit szabad Jupiternek, attól a jelenet írója sem riadhat vissza. Hogy nincs meghatóbb, mint egy szomorú bohóc — illetve van: kettő. Hogy a modern színjátszás sem jobb, mint a régi, legfeljebb vizesebb lesz tőle az ember. E tanulságok tudatában a műsorvezető könnyeket morzsolt el szemüvege mögött, s fölhangozhatott a megzenésített színészdal. Úgy hiszem, a fenti otrombaságnál kissé bonyolultabb azért a helyzet. Annyi bizonyos, hogy — akár tagadjuk, akár nem! — a közönség a színészért megy be a színházba. Nézzük meg X-et vagy Y-t: s ide nem helyettesíthető be a rendező neve. Ami nem azt jelenti, hogy a rendező kevésbé fontos: csak épp nem ő van a reflektorfényben. A színész viszi vásárra a bőrét — de nemcsak esténként, és nemcsak a színpadon, és nemcsak a korszerű színjátszáson nem konfetti és víz ellentétén töri a fejét, hanem az egzisztenciáján, a kiszolgáltatottságán s a kényszerű emberséget cibáló hajszán. A Játékszín Garas Dezső rendezésében mutatta be a Cserepes Margit házasságát. A Mamát benne Psota Irén játssza. Nincsen ebben semmi meglepő. Neki való a szerep. Psota pompásan játszik. Hosszú ujjai piros retiküljén matatnak, hideglelős remegéssel húzza össze magán drapp kötött kardigánját. Bocsánatot kér, hogy él. Aztán kendőt köt a fejére, magas sarkú cipőn billeg, napszemüveg az arcán, a hangja bódít, pokolba szédít és mennybe röpít, mi meg rohannánk nőiességének nyomába. Aztán mosolyogni kezd, és világok nyílnak meg, aztán szelíden vádol, kisbaltával üti fejbe élete párját, aztán üvölt, a sarokba szorított állat fenséges szűkülésével. Csodálatos. És ebben nincs meglepő. Hiszen nagy színésznő, tudjuk. De ki és mikor látta őt utoljára ilyennek? Ki és mikor láthatta őt egyáltalán méltó szerepben, színpadon? Kapott könnyszakasztó férc-monodrámát, álkonfliktusos félbulvárt, játszhatatlanul ostoba zugholmit. Csak szerepet nem kapott már vagy tíz éve. Gruse és Kurázsi mama helyett naplót vezetett otthon, hogy kibírja, hogy ne adja föl. Tessék Psota Irént megkérdezni a vízről és konfettiről, a színészet könnyes nagyszerűségéről. Ha pofonvág: igaza lesz. A közönségre mondják: ezerfejű cézár. Pillanatok alatt fölemel és buktat. Biztosan. De néha illenék arról is beszélnünk: félelmetesebbek az egyfejű, de hosszú és sok kezű fiókcézárok. Akik kiszámíthatatlan értékek szerint döntenek emberek sorsáról. Akik a színészeket (is) bábuknak tekintik csak a maguk hol nagyvonalú, hol pitiáner sakkjátszmájában. Egykor direktornak lenni: a legnagyobb felelősségek közé tartozott. Színházigazgatók éppoly legendássá nőhettek, mint a színházi gyakorlat részesei, a színpad művészei. A kritikusok is foglalkoztak a színészekkel, napi diszpozíciójukkal, lehetséges fejlődésükkel, megtorpanásaikkal, pályájuk alakulásával. Ma leginkább csak a vízről és a konfettiről esik szó. Pedig mindkettőt a színész öntheti csak, s legtöbbször a színészt is éri. Ő lesz vizesebb-konfettisebb. Jó, ha a Színésznek áldoznak egy televíziós műsort. Jó, ha a Színészekről sok szó esik. Nem jó, ha a Színészek életét eladhatónak, kiteregethetőnek, bohóctréfának hitetjük el. A Színész embersége nélkül ugyanis nincsen színház. Ha ezt rabolják el tőle, a tehetségét szüntetik meg. És ez nem valóság vagy illúzió kérdése. Ettől mindennapi megváltásaink függnek. Bányai Gábor Ötlet A brüsszeli BEK-dráma óta alighanem több rendelet, szankció és hatósági intézkedés történt a futtballpályák nyugalmáért, mint azt megelőzően összesen. A magyar sportvezetés sem akar lemaradni. Már az is fölháborító — hangzott el az egyik rendkívüli hazai tanácskozáson —, micsoda obszcén kifejezéseket kiáltoznak kórusban a lelátókról. Ha az egyik szurkolótábornak nem tetszik, mondjuk, a bíró ítélete, máris megszólal az alkalmi kar: ,,K... anyád! K... anyád!" Tessék csak megfigyelni — folytatta a hozzászóló —, hogy a törést-zúzást-pusztítást mindig ilyen „kórusművek" vezetik be. Ahhoz tehát, hogy végre rend legyen a tribünökön, legelőször ezeket a trágárságokat kellene száműzni. Miután arra nézve nem hangzott el javaslat, miképpen kellene elkezdeni a szurkolói nyelvezet és ízlésvilág átformálását, hadd álljak elő a magam szerény ötletével. Mindenekelőtt azt javaslom, hogy a televízió, mint a legkedveltebb tömegkommunikációs eszköz, tűzze műsorára a Kár, hogy kurva című színdarabot. Ezzel párhuzamosan ismételjék meg néhányszor a rádióban Moldova Györgynek azt a kabarétréfáját, amelynek slusszpoénja így szól: „A te kurva anyádat!" Nagyon hatásos lenne, ha az írott sajtó is rész vállalna az átnevelésben, erre a legalkalmasabbnak látszik egynémely magyar költő és író munkáinak rendszeres közlése, kiemelten szedve a szexuális élettel kapcsolatos sorokat. A renitens elemek egy idő után fölhagynának a trágárságokkal, s gyermekversikéket, mondókákat vágnának a játékvezető és az ellentábor fejéhez. Ezzel egy időben természetesen megszűnnének a mérkőzéseket követő metrórongálások és kirakatbetörések is. A mondókáktól fölajzott tömeg a Nyuszi ül a fűben cimű játékkal vezetné le indulatait. Ámbár — óvodai tapasztalatok szerint — pofozkodás, hajcibálás ilyenkor is előfordulhat. (pilhál)