Budapest, 1985. (23. évfolyam)

9. szám augusztus - PESTI TÜKÖR

pesti tükör Események, hírek, képek a főváros életéből Kacatjaink kirakóvására Ha megállítanék száz pesti bennszülöttet, hogy szereti-e városát, száz ódát zengenének róla. A szépségéről, a fekvéséről, a hangulatáról. Ha megnézném száz pesti lakását, elámulnék, milyen magas fokú nálunk a lakáskultusz. Hja, drága a lakás, kevesebb is van belőle, mint kéne, és hát az ember végső soron mindennap hazamegy. De ha megkérdeznénk száz ember közül, mondjuk, ötven erkély-, balkon- vagy terasztulajdonost, hogy szereti-e az erkélyét, negyvenöt nem értené a kérdést. A budapesti házak erkélyei felesleges holmik tárolására szolgálnak. És ezen nem változtat az évről évre meghirdetett lomtalanítási akció sem. Az erkélyen tartják a régi hűtőszekrényt. (Mit lehessen tudni!) Ide száműzik az ócska konyhakredencet. (Hátha jó lesz majd valamire!) Itt mállik foszlányaira az öreg szőnyeg, csorog belőle eső idején a koszos lé az utcára. Itt tartják a kimustrált akváriumot, nyúlketrecet, partvist, seprűket, létrát, avítt hokedlit, rossz motorbiciklit, szőlőkarót, bilit és lyukas lavórt. Hogy miért? Isten tudja! Mert az erkély a lakáson kívül esik, azt nem látja a vendég, a szomszéd, az csak úgy van. És ez érvényes a lakótelepek színes erkélyeire ugyanúgy, mint a belvárosi nagy kőmellvédekre. Igaz is, ezek rendszerint állami tulajdonban vannak, és hát ugye, az erkély után nem kell lakbért fizetni. Az logikus, hogy az erkélyen kap helyet a gyerek kisbiciklije, rollere meg a kisöcsi pelenkaszárítója. Ezek bocsánatosán elvannak az erkélyen. De a pesti ember úgy vágyik egy falat zöldre, úgy panaszkodik a kőrengetegre, hogy közben az erkélyeket, ezeket a kihasználatlan oázisokat, múltja kacatjaival tömi tele. Láda kellene oda meg cserép, teli földdel. Kúszó hajnalka, mászó kutyaszőlő, cserepes tuja, vérpiros muskátli, harsogó díszbab, csiklandós borsfű, selymes díszmák, sőt, kiscserépben petrezselyem, paradicsom, zeller. Futtatni, karózni, kötözni, öntözni kellene. Aztán az is gyönyörű, ha hazahozunk egy tortanagyságú földdarabot az erdőből vagy a füves mezőről. Hálásan megmarad egész nyáron, mohák és vadvirágok „teremnek" rajta. Oly kevés kell ahhoz, hogy az ember örömmel menjen ki az erkélyre, teraszra, loggiára. Az ember attól lesz patrióta, hogy felnéz az egyik betonkockára, és meglátva egy zöld foltot, odabök: igen, a mögött a vidám zöld mögött lakom én. (s.a.) Példakép Maradjunk annyiban, hogy nem sikerült igazi példaképeket adnunk gyermekeinknek. Ebben a változó, mozgó világban alig találunk olyan világos, egyértelmű jellemet, hőst, akire mutatva azt mondhatnánk lányunknak, fiunknak: igen, őt figyeljétek meg! így gondolkodjatok. Ő a példakép, az ideál. Szobrokat faragunk, és ledöntünk. Mert a kételkedés és a kíváncsiság az ember leglényegibb tulajdonsága. Semmit nem veszünk magától értetődőnek, készpénznek. Megtanultuk, hogy általában minden másként van. A látszat nem azonos a lényeggel: becsap, elferdít, rászed, rossz irányba terel. Nem egyformán értelmezzük még a legalapvetőbb fogalmakat sem. Például a munkát. Az emberiség történelmének lendítő erejét, célját és értelmét, döntő meghatározóját. Amitől — így tanultuk — az ember emberré lett. Mindez egy kicsit fellengzősen hangzik, de így tanulta szorgalmasan az a gyermek is, akinek édesapja történetesen matematikus. Tisztes foglalkozás ez. Nem olyan népszerű, mint a futballsztáré, nem lehet vele olyan jól keresni, mint egy butikkal, nem örvend olyan köztiszteletnek, mint, mondjuk, egy országgyűlési képviselő. De nem túlzsúfolt szakma. Főként, ha figyelembe vesszük, hogy évenként — így mondta egy hozzáértő — mindössze legfeljebb hatan végeznek az egyetemen. Matematikusunk ráadásul nem igazán életre való ember, a szónak hétköznapi közhasználatú értelmében. Álmatag, tűnődő, a gyakorlati dolgokhoz kevés érzéke van. Ilyen. Ez még nem jellembeli fogyatékosság. Viszont nagyszerű ötletei vannak. És ezek nem kizárólag az elvont, alapkutatások számára nélkülözhetetlenek. Hiszen — megint csak tekintélyre hivatkozva —, amit matematikával nem lehet kifejezni, nem is igazi tudomány. Gyermekhősünk édesapjával bizony számtalanszor előfordul, hogy csak mered maga elé és — kitalál. Elméletet állít föl. Tételt vezet le. Új gondolatot szül. Ilyenkor úgy tűnik, mintha szenderegne. Néha hanyatt veti magát, kezét tarkója alá fonja és behunyja a szemét. Amúgy gyönyörűen dekorált tudós, aki számos nemzetközi folyóiratban publikál, az egész világon keresett előadó a matematikai konferenciákon. A gyermek édesanyja gyakorta figyelmeztette őt: csendben legyél, ne zavard apádat, dolgozik! Az ám, ledőlve, látszólag szunyókálva. A gyermek ezt megszokta. Számára természetes volt. Semmi különös. Történt egyszer, hogy dolgozatot írtak az iskolában. A tárgy: családom. Ki ne tudná, ezek mindig nagyon tanulságos írások, a jó szemű pedagógus ezernyi információt gyűjthet belőlük. Most is így történt, s hogy lelkiismeretes tanítóról van szó, mutatja, másnap már meg is jelent az üzenő füzetben: kérem a kedves anyukát, keressen föl az iskolában. Elég vészjóslóan hangzott a dolog ahhoz, hogy a kedves anyuka lóhalálában, még másnap berohanjon a fogadóórára. — Elszomorító — kezdte a tanító néni —, hogy jó légkörű, értelmiségi családban is milyen sekélyes, közhelyszerű, a való élettől elrugaszkodott képzetük van a gyerekeknek a munkáról. Az egyébként jól tanuló, szorgalmas gyermekük a következőket írta: Édesanyám a konyhában zöldséget tisztít, krumplit pucol és készíti az ebédet. Én a leckémet írom. Apukám a nagyszobában, a kereveten fekszik, behunyja a szemét és dolgozik... Egy ilyen szép, okos gyerek! Aggódom. Nagyon aggódom. Müller Tibor i^—r Szovjet filmplakátok Régen szerepelt egyszerre annyi kitűnő mű a Műcsarnokban, mint A 20-as évek szovjet filmplakátjai című kiállításon. Mintegy százhúsz munkát helyeztek el a középső teremsorokban, s alig volt közöttük néhány, amely mellett közönyösen mehetett el a látogató. A húszas évek szovjet képző- és filmművészete külön-külön is izgalmas terület, amelyeken forradalmi változások kezdődtek, illetve folytatódtak ebben az időszakban. Aligha véletlen, hogy a két területet összekötő műfaj, a plakátművészet területén is kiemelkedő jelentőségű munkák jöttek létre az 1917-et követő évtizedben. Egyik oldalon a képzőművészeti anvantgarde hatott rá, a másikon olyan alkotások, mint a Patyomkin páncélos, Október, Anya, Pétervár végnapjai, Arzenál. Ahogyan magában a filmművészetben, a filmplakátokban is a montázstechnika válik meghatározóvá ebben az időben, e technika segítségével különböző síkok, a legellentétesebb tartalmú folyamatok, tudatállapotok ábrázolhatók egyetlen képben; az egyetlen pillantással megragadható, ám a lényegtől független jelenségek helyett az alkotó a valóban fontos összefüggésekre, ellentétekre hívhatja fel a figyelmet. Ejzenstejn szerint „Korszakunk jellemzője az élesen intellektuális gondolkodásmód; meg kell hogy értsük a filmkockákból mindenekelőtt az ideológiai jelzésrendszer sajátosságát, fel kell figyelnünk a képkockák ellentétbe állításából következő új minőségi elemre, új típusra, a fogalmaknak az új értelmezésére". Rodcsenko, Lavinszkij, a Sztenberg fivérek, Pruszakov, Naumov és a többiek a montázstechnika, a fotó vagy a fotószerű ábrázolásmód alkalmazásával egyszerre törekedtek arra, hogy hatásos reklámot készítsenek az adott filmnek, s arra, hogy a plakáttal mint műalkotással az emberek szemléletmódját, ízlésvilágát formálják. Munkájuk sikerességére jellemző, hogy a legjobb plakátok ebben az időszakban Moszkvában kétszer is külön kiállításon szerepeltek, s eljutottak Párizsba, Milánóba, Monzába is. (Képünkön: A.M. Lavinszkij: A Patyomkin páncélos). p.sz.e. 4