Budapest, 1985. (23. évfolyam)

9. szám augusztus

• • Onálóbb, demokratikusabb iskolát! kon. Segítséget kaptunk abban, hogy amennyiben két vagy három pedagógus vállalja nemcsak a helyettesítést, hanem a munkakör teljes ellátását, akkor az üres állások bérét eloszthatják a pedagógusok között az órák arányában. Tudom, hogy ez az iskolákban azt eredményezi, hogy kétfajta óradíj lesz. Az egyik azok számára, akik üres állást, illetve tartósan távollevőket helyettesítenek — a másik pedig azok számára, akik két három hétre, esetleg betegség miatt helyettesítenek valakit. Ezt nem tartom rossznak. Tudniillik az egyik formában jóval többet kell dolgozni, mert ott az illető egész évre teljes felelősséget vállal, tehát nemcsak a tanóra megtartását vállalja, hanem a tanórán kívüli tevékenység elvégzését is, a másik formában pedig tulajdonképpen átmeneti helyettesítésről van szó. Tehát itt lehet és létezhet is a különbség. A pedagógushiány csökkentése érdekében a tobábbtanuló pedagógusok kedvezményével kapcsolatban felmerülő bért megfizetjük az iskoláknak, s intézkedünk a különleges munkahelyi pótlék felemelésére vonatkozóan. Összevetve azonban nyíltan meg kell mondani, hogy a következő tanévben sem javul a helyzet. Reálisan nem számolhatunk azzal sem, hogy a VII. ötéves tervben, tehát mintegy 1990-ig megszűnik a pedagógushiány. Nincsenek ennyire nagy különbözőségek a középfokú oktatási intézményekben. Budapesten első jelentkezésre 6140 tanulót vettek fel a gimnáziumba. A fellebbezések után, a felvettek száma 7040 lett. Az alapprobléma az, hogy Budapesten vannak népszerű és kevésbé népszerű gimnáziumok. Ezt a helyzetet meg kellene változtatni. Már tapasztalandó, hogy a népszerű gimnáziumokban sokkal rosszabb feltételek alakulnak ki, mint a többiben. A népszerű gimnáziumokban — mintegy 10 ilyen van — már mindenütt 40-en felüli létszámmal dolgoznak. Itt tehát a munka sokkal nehezebb körülmények között kezdődhet meg, mint azokban az iskolákban, ahol nem ilyen nagy létszámmal kell tanítani. A szakközépiskolák között hasonlóan nagy különbségek vannak. Itt a népszerűséget nem egyszerűen az iskola munkája vagy az iskola hírneve adja, hanem a szakma! Azokban az iskolákban nagy a túljelentkezés, amelyek nagyjövedelmű szakmára képesítenek. Ebből következik, hogy egyes szakközépiskolákba csak jótanuló gyerekek jutnak be, illetve még ezek se mind. Itt is óriási — mondjuk ki nyiltan — protekciós nyomás nehezedik az iskolára. Ez demoralizálóan hat a pedagógusokra, a gyerekekre, de az egész közvéleményre is. Viszont vannak olyan szakközépiskolák, ahova már kettes eredménnyel is kénytelenek felvenni a tanulókat, mert egyrészt a szülő mindenképpen középiskolába akarja elhelyezni a gyermekét, másrész viszont a szakközépiskolának — ahhoz, hogy egy-egy osztályt megnyisson — el kell érnie egy minimális tanulólétszámot. A szakmunkástanuló iskolákban ez még erőteljesebben jelentkezik. Ide a gyerekek egy része közepes vagy gyenge közepes eredménnyel jelentkezik. Van olyan szakmunkástanuló iskola, amelyik boldog, ha olyan tanuló is jelentkezik felvételre, aki félévben tiszta kettes volt. Nyilvánvaló, hogy az olyan iskolákban, ahova gyengébb tanulmányi eredménnyel kerültek be a gyerekek, nehezebb a munka, a pedagógusok közül nem egy elveszti kedvét, hivatástudatát. A különbségek csökkentését illetően az iskolák külső segítséget nem várhatnak. A középfokú oktatási intzézmények többet tudnak tenni annak érdekében, hogy a különbségek csökkenjenek. Azt azonban el kell mondanunk, hogy mi ma fel tudtuk ugyan venni Budapesten az érettségit adó középiskolákba a budapesti általános iskolákban végzett tanulóknak 64 át, tanulóink azonban ilyen arányban nincsenek maradéktalanul felkészítve középiskolai továbbtanulásra! Ha eleget akarunk tenni a kongresszus azon igényének, hogy korszerűbb tudást és ismereteket adjunk iskoláinkban, akkor ehhez mindenekelőtt az általános iskolai megalapozásnak kell alaposabbnak, mélyebbnek lennie. E tekintetben még nagyon sok a tennivaló. Az iskolán belül kell a helyzet javításának kulcsát megtalálni. Meg kell vizsgálnunk azt is, nem beszélünk-e többet az iskolai önállóságról, mint amennyit érvényesüléséért teszünk? Szavakban kívánjuk, szükségesnek tartjuk, de tulajdonképpen mégis azt szeretnénk, ha mindenre központilag utasítanának bennünket. El kell gondolkodniok az igazgatóknak, hogy vajon építenek-e eleget saját iskolájuk pedagógusaira, azok innovációs készségére? És vajon a közoktatásirányítás az iskolák önnállóságát hangsúlyozva nem gyámkodik-e túlzottan az iskolák felett, és nem köti-e meg részletekbe menő szabályozással az iskolák kezét? Úgy vélem, hogy az igazgatóknak és az irányításnak egyaránt van mit tennie az iskolák önállósága érdekében. Az ifjúsági parlamenteken tapasztalhattuk, hogy a fiatal pedagógusok úgy érzik, bennük több kezdeményezés van, mint amivel élhetnek. A szakmai munkaközösségek is úgy érzik, hogy többet tehetnének, mint amennyit várnak tőlük, illetve amire a szervezeti feltételek megteremtésével képesek lennének. Ezeket az értékeket az iskolákban felszínre kell hoznunk. El kell gondolkodni azon is, nem túl sokat panaszkodunk-e saját helyzetünkről, s nem túl keveset beszélünk azokról a feladatokról, amelyeket az iskolában meg lehet valósítani. Különböző pedagógus-összejövetelek után időnként olyan érzés alakul ki az emberben, mintha nem ebben a Budapestben lennének azok a nagyszerű iskolák és nagyszerű pedagógusok, amelyek, illetve akik mindent elkövetnek azért, hogy tanítványaikat képességük maximumáig fejlesszék! Mintha nem ebben a városban működnének azok a gimnáziumok, és élnének azok a tanárok, akiknek a tanítványai a tanulmányi versenyeken az országos átlagot meghaladó mértékben érnek el helyezéseket! Mintha nem vennének tudomást azokról a szakközépiskolákról és szakmunkástanuló intézetekről, amelyek nagyon jó szakembereket adnak a társadalom számára! És miért nem esik több szó a gyógypedagógiai intézeteinkről, amelyek a tanulók rehabilitációja érdekében óriási erőfeszítéseket tesznek, vagy a nevelőotthonokról, amelyek a legnagyobb nehézségek közepette az országban legelőször alakították ki a korszerű koedukációs, a családi nevelési formákat? Miért nem esik szó ezekről a pedagógus tanácskozásokon, miért csak a gondokról, problémákról, bajokról? Miért nem lelkesítjük egymást is arra, hogy van és lehet mit tenni? Elfedjük ezzel a gondokat? Nem, a gondokat nem tudjuk elfedni, a gondokat ismerjük! Ha egymásnak minduntalan felemlegetjük, úgy tűnik, mintha lebecsülnénk azt a lehetőséget, ami rendelkezésünkre áll, és amivel élünk is. Fontos tennivalónk a fiatal pedagógusokkal való gondos foglalkozás. Ebben nemcsak pozitív tapasztalataink vannak. Döntöttek a pályázatokról úgy, hogy be sem hívták a pályázókat! Jelöltjük már régen megvolt, azzal pedig már nem gondoltak, hogy a többieket személyes beszélgetéssel oda irányítsák, ahol legnagyobb szükség lehet rájuk. A fiatal pedagógusokkal is pedagógusokként kell foglalkoznunk. Amikor egy fiatal pedagógus az iskolába kerül, nem mindegy, hogy milyen fogadtatásra talál. A fiatal pedagógusok fórumán elmondták, hogy bizony nem mindig kapnak kellő támogatást, nem segítik őket eléggé munkájuk megkezdésében. Pedig ha a fiatal pedagógust okos, hozzáértő, emberséges szóval, támogatással lelkesítik, később visszatérül a befektetett energia. Az elmúlt tanév középpontjában a felszabadulás 40. évfordulójának az ifjúság hazafiasinternacionalista nevelése jegyében történő megünneplése állt. Ez a célkitűsésünk gazdag eredményre vezetett. Aktivizálódott az ifjúság döntő része, és a pedagógusok között is alig van olyan, aki ebben a munkában ne vett volna részt. Kár lenne, ha a jövőben csökkenne az az aktivitás, amely a hazafias-internacionalista nevelés érdekében az ünneplés évében kialakult, s ha lazulnának az évforduló nyomán létesített kapcsolatok. Az ifjúság aktivizálása, közéletiségre nevelése váljon folyamatossá, ne kötődjék csak akciókhoz, eseményekhez. Ne kelljen központi előírás, ifjúsági parlament ahhoz, hogy egy évben egyszer az igazgató találkozzon az ifjúság képviselőivel ! Teremtsenek fórumot számukra, hogy kifejthessék, elmondhassák véleményüket az iskola munkájáról, másrészről ők is megismerjék az iskola gondjait, a feladatokat, amelyek végrehajtásában ők is segítséget nyújthatnak. Egyesek azt mondják, hogy ez veszélyes, és a tanári tenkintély csökkenéséhez vezethet. De hát nagyon jól tudjuk, hogy a diákok maguk között véleményt nyilvánítanak az iskolában folyó oktató-nevelő munkáról! Nem jobb az, ha az iskola vezetője találkozik velük, és meghallgatja őket, elfogadja véleményüket, vagy vitatkozik azokkal? Ez a diákok számára is hasznos, mert szót tudnak érteni tanáraikkal, igazgatójukkal, meg tudják vitatni mindazokat a kérdéseket, amelyek őket foglalkoztatják. Ezzel kapcsolatban szólnunk kell a demokratizmusról más vonatkozásban is. Sokan szükségesnek tartják a demokratizmust az iskolában, s azt, hogy az ifjúságnak és a pedagógusoknak is megfelelő beleszólása legyen az iskola életébe. Már sokkal több a kétely a szülők bevonásával kapcsolatban. Egyesek szerint elegendő annyi, hogy a szülő fogadja el az iskola tanácsait, és tegye azt, amit az iskola kér. Abban pedig, hogy az üzemek, a közvetlen környezet elmondhassák véleményüket, például a szakoktatást végző intézmények munkájával kapcsolatban, már jóval nagyobb a tartózkodás. Még nagyobb az idegenkedés attól, hogy a telekommunikáció: a sajtó, a rádió, a televízió egyáltalán foglalkozzék az iskola munkájával, és úgy gondolják, hogy az nem az iskolai élet demokratikusabbá tételét jelenti, hanem az iskola életébe való illetéktelen beavatkozást. Nem helyes ez a nézet. Véleményem szerint a sajtó, a rádió, a televízió munkatársai hasznos és hű szövetségeseink az iskola megújhodásáért, korszerűsítéséért folytatott harcunkban.