Budapest, 1985. (23. évfolyam)

7. szám június - PESTI TÜKÖR

pesti tükör Események, hírek, képek a főváros életéből Kihúztuk a gyufát? Filléres áru, mondhatnánk, bóvli, de ha nincs, akkor nagy baj van. Ha nem kapni gyufát — sajátos beidegződés ez — pánikba esünk, úgy, mint amikor nincs só vagy cukor az üzletekben. Szóval a nélkülözhetetlen közszükségleti cikkek rangsorában a gyufa napjainban is a harmadik. Pedig Irinyi János óta hányféle-fajta tűzcsiholó szerszám került — és van ma is — forgalomba. Mégis, hiába léteznek öngyújtócsodák, a gyufa verhetetlen. Hazánk egy-egy polgára évente átlag 65 doboz, azaz, mintegy 3300 szál gyufát „fogyaszt". Ez tekintélyes mennyiség, mert jó ideje már nincs panasz a minőségre. Igazolja ezt — többek között-, hogy a százmillió doboz export jelentős részét igényes, ráadásul gyufagyártó nyugati államokba, például az NSZK-ba, Hollandiába stb. szállítjuk. Magyar Ákostól, a Gyufaipari Vállalat igazgatójától származnak e „bizalmas" adatok, a gyufaipar jelenlegi helyzetét. Hogy milyen alkalomból? Nos, nincs kerek évforduló (a centenárium egy kicsit odébb van), elmúlt az idei ünnepi alkalom is, (a gyár az utóbbi tíz évben — 1977 és 1979 kivételével — minden esztendőben megkapta a Kiváló Vállalat címet), most csak a MTESZ budapesti szervezetének elnöksége látogatott ide Deák László titkár vezetésével. Húsz-egynéhány szakember, aktív és nyugdíjas mérnök, tanár, kutató, közgazdász stb. Tervszerű munkalátogatásról van szó, a társaság korábban már járt a Ganz-Mávagban, a Szikra Nyomdában, a Magyar Hajó- és Darugyárban, a Fővárosi Vízműveknél stb. Ezúttal a magyar faipar e sajátos ágazatával ismerkedtek. Az érdekes látnivalókon kívül — például: hogyan lesz a hatalmas kanadai nyárfa rönkökből milliónyi szál gyufa? — a gyártásigazdasági gondok felől érdeklődtek a látogatók. S ez volt a program fontosabbik célja, az, amit a MTESZ budapesti szervezete munkatervében is megfogalmazott: tapasztalatokat szerezni, azokat továbbítva-közvetítve is segíteni egy-egy probléma megoldását, s nem utolsósorban népszerűsíteni a megismert gyár munkáját, eredményeit. így aztán érthető, hogy záporoztak a kérdések a gyár megtekintése közben és utána is a „gyufásasztalnál". Az ajándékba kapott kis mintakollekció mintegy inspirálta a könnyedebb és „rázósabb" kérdéseket. Fekete András, a gyár műszaki igazgatóhelyettese állta az ostromot. Hány szál gyufának kell lennie egy dobozban? A gép 57 szál töltésére van programozva, ám a szóródás következtében átlag 50—52 „marad meg" a skatulyában. (Szúrópróbaszerűen utánaszámoltunk, s jobb átlagot találtunk.) Van-e munkaerőgondjuk? Ötszáznegyvenen dolgoznak a gyárban, ki van a létszám. Gyufagyári sajátosság, hogy családok, gyufás dinasztiák alkotják a törzsgárdát. Az évi átlagfizetés 70 ezer forint körül van, ami nem rossz, hiszen kevés kivétellel mind betanított munkát végeznek. Hogy milyen a budafoki gyufa? Ehhez a gyufához már édeskevés köze van Irinyi Jánosnak. A gyufa fejében és a doboz oldalán levő anyag (káliumklorát, illetve vörös foszfor) immár nem mérgező. Gyújtáskor nem robban, a fapálcika impregnált, megbízhatóan lángol, de nem ég el, hanem elszenesedik. A doboz jó ideje kartonból készül, a gyufa feje aszerint zöld, piros vagy barna, hogy milyen festék van raktáron. Aki a különleges gyufák (levélgyufa, óriás, 86 milliméteres gyufa stb.) felől érdeklődött, megtudhatta, hogy azokat az ország másik gyufagyárában, Szegeden készítik. Hogy milyen a magyar gyufa? — ez a kérdés csak akkor „rázós", ha válaszolunk rá. Már mondtuk, de ismételjük meg: jó minőségű. És nevetségesen olcsó. Ez még nem volna baj, de... Ötven fillérért vásároljuk, reális ára hatvan fillér volna, ám valójában egy forintért sem volna drága. És akkor talán nemcsak vágyálom lenne a gyártásfejlesztés. Mert a 2,2 millió dolláros rekonstrukció ellenére még volna mit modernizálni, és számos kézi munkát, helyenként nehéz fizikai munkát kellene gépesíteni. S ez nagyon kifizetődne. Naponta — két műszakban — 1,5 millió doboz gyufa készül Budafokon (a szegedi gyár termelése hasonló volumenű). A hazai piac „beállt", alig-alig változik. Lehetőség volna viszont az export további növelésére — jelenleg évi 800 ezer dollárt tesz ki —, hiszen a magyar gyufaipar nagyon gyors (jelentős szerepe van ebben a saját nyomdának) és versenyképes árban is. Külföldön igen keresettek a többszínnyomású címkével készült gyufák — néhol egész hirdetési kampányt bonyolítanak le gyufacímkéken —, csakhogy ehhez Budafokon gépesíteni kellene a kétszer annyi időt igénylő kézi munkát. Jó néhány reklámfőnök idehaza is megszívlelhetné, hogy a gyufacímke a legolcsóbb reklám. Egymillió dobozon — kétszínnyomással — ötezer forint. Az ötszínnyomású címke, persze, jóval drágább, de akiket illet, tessék, számoljanak utána, hogy s mint éri meg... Befejezésül — gyufáról lévén szó — legyünk stílszerűek. Jóllehet, attól nem kell tartani, hogy a budafoki gyufa a körmünkre ég (a normál pálcika hossza egyébként 43 milliméter), de a két gyufagyár — a gyufaipar — fejlesztési gondjai meglehetősen égetőek. S azért, hogy ezt a „titkot" továbbadjuk, feltehetően senki sem húzza a rövidebbet... OSZLAY ISTVÁN Barabás Miklós akvarelljei „Pest fővárossá válásának folyamata ihlette Barabást tájképakvarelljei egyik legszebb csokrának megfestésére. Pesti vedutái a város akkori életének, látványának, hangulatának művészi dokumentumai. E lapokon mindig a Duna a főszereplő, és Barabás képes volt visszaadni a hömpölygő folyam monumentalitását, partjain a zsendülő főváros körvonalaival..." — a múlt század egyik legjelentősebb magyar festője, Barabás Miklós 1842—43 körüli tevékenységét jellemzi így a kiállítás katalógusában a tárlat egyik rendezője, Szvoboda D. Gabriella. Érdemes a másik rendező, Szabó Katalin nevét is megemlíteni, hiszen a művész akvarelljeiből összeállított bemutató valóban „eseménnyé" vált; noha a műfaj természetéből következően kisméretű munkákat sorakoztatnak fel a Magyar Nemzeti Galériában. A majd százhetvenöt alkotás nem csupán a művész hat évtizedes tevékenységét reprezentálja, hanem a XIX. századi magyar művészet egészét is, s fontos adalékokkal gazdagítja a társadalmi mozgásokról, a kor művelődéstörténetéről alkotott képünket. A kiállítás jelentőségét az a tény is megvilágítja talán, hogy utoljára hét évtizeddel ezelőtt rendezett valóban jelentős bemutatót Hoffmann Edit Barabás munkáiból a Szépművészeti Múzeumban. A múlt században kétszer rendezte meg gyűjteményes kiállítását az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat. Először a Sugárúton, a régi Műcsarnokban 398 művel, másodszor 1899-ben már az új Műcsarnok termeiben 433 művel. Azt is mondhatnánk tehát, hogy az ismeretlen Barabást mutatja be a galéria kiállítása. Azt a Barabást, aki autodidaktaként kezdte pályáját, s aki akkor is képezte magát külföldi útjain, amikor itthon sikerei csúcsára ért. Pályája állomásai: Bécs, ahol csak egy évig tanulhatott, Bukarest, ahová 1831-ben „új piac reményében" utazott, Itália, ahol akvarellistaként valóban jelentős művésszé érett, majd Pest, ahol 1840-ben végleg letelepedett, s a többi között a közéleti portrék legnépszerűbb mestere lett. Petőfi, Arany, Szendrey Júlia, Prielle Kornélia arcképe mellett portréfestői tevékenységének fontosságát számos más műve is hangsúlyozza a kiállításon. A fotográfia terjedésével egyre csökkent az igény a kisméretű akvarell-portrék iránt, ekkoriban azonban Barabás már élő klasszikus, és egyre jelentősebbé válik művészetpolitikai tevékenysége. A portré mellett, helyett pedig egyre inkább a táj-és városkép foglalkoztatja. Jellemző talán, hogy utolsó, a kiállításon bemutatott akvarellje, amely 1890-ben készült, a Magyar Tudományos Akadémia épületét ábrázolja a Duna-parttal. P. SZABÓ ERNŐ ABudapestGaléria kiállításai A Budapest Galéria kiállítótermeinek programjából kedves olvasóink figyelmébe ajánljuk Varga Imre állandó kiállítását (111., Laktanya u. 7.), ahol a művész szobrai, érmei, kisplasztikái és rajzai láthatók. A Kiállítóházban (III., Lajos u. 158.) Várnagy Ildikó szobrászművész alkotásai július 31-ig, a Budapest Kiállítóteremben (V., Szabadsajtó út 5.) Domenico Purificato olasz festőművész tárlata július 28-ig, a Szabadtéri Szoborkertben (VIII., Vas u. 15.) Szöllőssy Enikő és Trombitás Tamás szobrászművészek munkái október 31-ig tekinthetők meg. A kiállítások — hétfő kivételével — naponta 10—18 óra között látogathatók. DOMENICO PURIFICATO felérni»«* kiállítású 24