Budapest, 1985. (23. évfolyam)

6. szám május - PESTI TÜKÖR

Ha jön a butikos . Rendbe hozzák a körúti kapualjakat. Ami igaz, igaz — rájuk fér. Legtöbbjük sötét, koszos, kulturálatlan. Elsődlegesen nem is ki- és bejárásra, inkább szemeteskukák tárolására szolgálnak. Elképzelhetetlen volt ez akkor, amikor a szemét tárolásának és eltüntetésének még jól bevált, pontosan működő — és ami a lényeg: észrevehetetlen mechanizmusa volt. Félreértés ne essék: a körúti kapualjakat nem a kerületi ingatlankezelő vállalatok hozzák rendbe, hanem a butikosok. Megszüntetik a szeméttárolást, kicserélik a villamosvezetékrendszert, neon világítást szereltetnek be, gondoskodnak a tisztántartásról, kövezetet terítenek, rendbe hozzák a portált. Nagy-Budapest területén az a kapualj tiszta és rendezett, ahol butik működik. Ha valamelyik, még kihasználatlan bejáratnál valaki mérőszalaggal a kezében szemrevételezi a falakat, megszólítja az ottlakókat, perceket tölt az udvarban, a lakók reménykedni kezdenek: talán hozzájuk is jön egy butikos, s akkor az ő kapualjuk is elfogadható lesz. A butikos megjelenésével olyan problémák oldódnak meg — néha napokon belül —, amelyekkel az ingatlankezelő vállalat évek óta képtelen megbirkózni. Ráadásul, a butikos általában gyorsan végez a munkával, hacsak a tanács illetékes osztálya nem késlekedik az engedély kiadásával. Ez előfordulhat, csodákra a magyar államigazgatási szervek sem képesek. A kapualj rendbehozatala azzal fejeződik be, hogy a butikos megkapja a szükséges engedélyeket. Kitől? Az ingatlankezelő vállalattól, amelyik egyúttal lezárhatja az éppen szóban forgó kapualj aktáit, s várhatja a következő embert, aki colstokkal a kezében lakókat szólít le az udvaron. Kovács Zoltán Félre A színház valóságfeletti abszurditásának egyik legszebb példája a „félre". Amikor a színész úgy mondja el a szövege bizonyos részét, hogy csak a közönség hallja, partnerei ne. Persze, a partnerek is hallják — csak úgy tesznek, mintha... E gyönyörűséges közmegegyezés a színpadon egyértelmű, mert biztosan tudhatni, ki áll a dobogón, és ki nézi a produkciót. Remek indulatlevezető a „félre" akkor is, ha éppen nincs közönség, vagy távol van, mint írás közben az olvasó. Nincs kivel „félre" közben összekacsintani. Miközben a partnerek, a színházak úgy tesznek, mintha nem hallanák az egészet. Nem drámaírók vetik papírra azokat a textusokat, amelyeket színpadi partnerek mondanak egymásnak úgy, hogy a közönség ne hallja. Rosszindulatúan akár maszekolásnak nevezhetnénk, ha nem hinnénk a hivatástudatban, s abban, hogy a színpadi félre-félrék, tehát az egymás közti beszélyek a színház szent ügyét szolgálják. Legfeljebb gyanakodom néha: amikor nemrég az Úrhatnám polgár Nemzeti-beli előadásán a másnapi randevú megbeszélését volt szerencsém kihallgatni, vagy amikor a Thália Színház Kék madár előadásán a nézők közt megbúvó mesehősök friss sporteredményekről tájékozódtak épp a hátam mögött. Gyakrabban fordul elő, hogy a produkcióról esik szó. A Taps József Attila színházbeli bemutatóján a kar példás odafigyeléssel beszélte meg időről időre, mi is következik. A Madách Színház Száraz-passióján Körmendi János és Szerednyei Béla remek viccekkel „dobják fel" egymást és az előadást, kár, hogy ezeket a beavatatlan néző nem értheti. Ez is összekacsintás: csak épp a partnerral, s nem az elenyésző kisebbséggel •— a közönséggel. Van rendezői ,,félre" is. Félrehallás, félrelátás. Most nem az, úgymond, koncepcionális félreértésekre gondolok. Doráti Antal vendégeskedése alkalmából Operaházunk felújította a Fideliót. Az opera első részének végén a kormányzó dühkitörését hallhatjuk, amiért az ő engedélye nélkül sétálni engedték a rabokat. A kormányzó embertelensége és pondrófélelme szokott kiderülni ebből a recitatívóból. A Békés András rendezte változatban azonban kénytelen vagyok Pizarrónak igazat adni. Ugyanis előadásról előadásra két rab megszökik! Mondom: nem a librettó szerint. Az történik, hogy a partitúra kettőt önálló szólammal kiemel a rabok kórusából, amikor a kar a pincéből előjön. Aztán kimennek az udvarra, s visszajövet ez a két szólam is beleolvad a tömegbe. Zeneileg tehát nemigen venni észre a hiányukat. A két énekes így aztán nem jön vissza, nem megy le kazamatákba. Összeesküvésre gyanakodom, melyben Fidelio és a börtönparancsnok egyaránt benne van. Vagy egyszerűbb a helyzet — s csupán a rendező nem figyelt oda a „szökésre"? Elkeserítő a nézői ,,félre" is. A Pesti Színházban mutatták be Nádas Péter pengelágyságú, szívkeménységű párosmarcangolását, a Találkozást, Valló Péter ihletett rendezésében. Egy fiatalember meglátogat egy asszonyt — fia az asszony egykori szerelmének, ötvenes évekbeli árulójának és megkinzójának. Végletes helyzetek során a két ember kiadja magát a másiknak: álmokkal, lidércekkel, magamentésekkel, kétségbeesésekkel, megalázással és megaláztatásokkal. Hogy a „nincs tovább" katartikus, muszáj folytatás pillanatában az asszony a legszebb anyai szertartásba fogjon: megmosdatja, lefekteti a fiút. Indulnak a halálba. Középeurópai pieta. Ruttkai Éva megrázóan nagy alakításának csúcspontja ez a tíz perc, ahogy levetkőztetilemosdatja partnerét. Színházon túli pillanat. És a közönség egy része előadásról előadásra röhögni kezd a mezítelen férfitest látványán. A minden erotikát nélkülöző fájdalom-szépségen. Kiirthatatlannak tűnik a katolikus-szocialista morál prüdériája. A primer képen túllátni — erre sem nevel az oktatás meg a tömegkommunikáció. És akkor hiába mondják: a régi közönségnek ki kell mennie ahhoz, hogy az új bejöhessen, ne törődjünk hát az ilyen megnyilvánulásokkal — mert ahogy elnéztem: ez már az új közönség. Mi neveltük... A ,,félré"-rőt azt mondja a szakirodalom, hogy olyan szöveg, amely nem tartozik igazán a darab szerkezetébe, fővonalába — csak épp nélkülözhetetlen. Hiszem, hogy nélküle nincs tiszta, nincs igazi színház. (Persze, ezt csak úgy, magunk között mondom — csak úgy félre.) Bányai Gábor Hadtörténelem Az első újratervezett üzembiztos pesti telefon. TETTAMANTI BÉLA rajza Új állandó kiállítás nyílt a Hadtörténeti Múzeumban, amelyet multivideoráma műsor egészít ki. Liptai Ervin ezredesnek, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum főigazgatójának tájékoztatása szerint, a tárlat csatlakozik a magyar hadtörténet korábbi korszakainak bemutatásához: az ellenforradalmi rendszerről, a második világháború előzményeiről, eseményeiről, illetve a felszabadulás óta eltelt negyven esztendőről, annak hadtörténeti fejlődéséről szól. Eredeti, a közönség számára eddig hozzáférhetetlen tárgyakkal is illusztrálták az elmúlt fél évszázad hadtörténetét, amely elvezet egészen az első magyar űrhajós hazatértéig. Az eddigiektől eltérően nem időrend, hanem téma szerint csoportosították a tárlat anyagát, amely kizárólag a magyarországi eseményekkel foglalkozik. Az 1944 októberétől, a debreceni csatától, 1945 májusáig terjedő időszakot illusztrálják fotók, kitüntetések, öltözetek, fegyverek, plakátok, újságrészletek, írásos dokumentumok. Látható például Malinovszkij marsall hevesi főhadiszállásának szobaberendezése, Kálló esperes öltözéke, Úszta Gyula partizánzekéje, az Ideiglenes Nemzetgyűlés szózata a magyar néphez. A kiállítás második része a felszabadulás utáni évek rohamos fejlődését, a katonai kiképzés alakulását, a Magyar Néphadsereg mai életét tükrözi, s ízelítőt ad a szocialista országok néphadseregeinek mai öltözetéből. E korszak élményszerű megismertetését segíti a multivideoráma, amely tévéképernyőkkel, diákkal, terepasztallal, fényeffektusokkal kombinált, számítógépvezérlésű eszköz, s az Interpress audiovizuális stúdiójában készült. (er) 25