Budapest, 1985. (23. évfolyam)

6. szám május - Jávor Ottó: A magyar nyelv szolgálatában

ka, a magyar nyelv jelenének és múltjának számbavétele van. De ez még mindig nem egyenes válasz a kérdésre, én hogyan látom magamat. Nos, a lényeget talán azzal lehet legpontosabban kifejezni, hogy nekem szerencsém van. Mégpedig abban, hogy érdeklődésemnek és képességeimnek megfelelő pályán mozoghatok. Hogy „hivatali" munkám magánéletem szórakozása is, állandó és tiszta öröm, jó mulatság számomra. Azt csinálom, azzal foglalkozom, amit szeretek, úgy ahogy meggyőződésem diktálja, az hirdethetem, amit hiszek. Mindez nagy dolog, talán a legnagyobb egy ember életében. Ami az „intézmény"-t illeti, nagy szó, szép szó, mondták már mások is. De ez — ha van — csak úgy magától alakult; tervezés, szervezés, reklám nélkül. Visszatekintve, úgy gondolom, valóban valamilyen intézményt kellett volna szerveznem, de a szervezés — enyhén szólva — nem a legfőbb képességem. De hát senki se bújhat ki a bőréből. Mi adta az indítást ehhez az elkötelezett munkához? Bizonyára nagy jelentőségük volt az első nyelvi, társadalmi élményeknek, a bakonyi szülőfalunak, Szentgálnak, majd a híres iskolavárosnak, Pápának. Erre nehéz egyértelmű választ adni. Nem készültem, sorsom sem készített egyértelműen a nyelvészi, a nyelművelő pályára. Talán azzal közelítem meg az igazságot, ha azt mondom, hogy bizonyos tényezők egybeesése, találkozása alakíthatja ki az ember sorsát: a képességeinek, a lehetőségeinek és az adott tárdadaimi szükségletnek az összetalálkozása. Ez talán kissé vezércikkszerűen, esetleg nagyképűen hangzik, de mégis igaz. Az, hogy egy színes nyelvjárást — egyben nyelvi ízlést, emberi gondolkodást, magatartást — elsajátítottam gyerekkoromban, mindenképpen egyengette utamat későbbi pályám felé. Gyarapította lehetőségeimet a pápai református kollégium szelleme, a nemes nemzeti hagyományokat a mába beépítő törekvése, Arany János tisztelete és Ady, Tóth Árpád elfogadása... És Budapest? Az egyetem, az Eötvös Kollégium, Gombocz Zoltán, Pais Dezső? Mi az, ami az Eötvös Kollégiumban ránk, rám ragadhatott? Először a tények tisztelete. Aztán: az erős kritikai szellem. S ami ezekből következik: a gondolat szabadsága, a gondolkozás kötelező volta. A másik oldalról nézve: viszolygás a dogmáktól, a ködös, gőgös jelszavaktól, a demagógiától, a teátrális, hangzatos fogalmazástól, az igénytelenségtől, a meggondolatlan, megalapozatlan, felszínes ítélkezéstől... Ragad hatott, mondom; de hogy mi ragadt valóban, azt nem én vagyok jogosult megállapítani. Az mindenesetre rám ragadt, hogy nem tudtam elfogadni azt az akkoriban nagyon divatos — és még ma is élő — szemléletet: hogy amit Budapest nyújt, az csak rossz lehet, a nyelvi zagyvaság az „pesti nyelv", amit itt újítanak, az mindig romlás, rontás. Mintha még minddig az egykori ítélet, a „bűnös Budapest", volna érvényben. Szembeállítják Budapest és a vidék nyelvét — mindig Budapest hátrányára —, a köznyelvet és a tájnyelvet, mintha a magyar köznyelv, minden magyar közös nyelve valami művi dolog, romlott, ízét vesztett képződmény lenne. Nekem Budapest az Eötvös Kollégium városa, a magyar szellemi, művészeti élet kohója; utcáján — Arany Jánossal szólva — van ugyan por, bűz és piszok, de hol van már az a keveréknyelv, amelyről Arany beszél! Nekem Budapest Kosztolányi, Karinthy és Ady Endre városa — és Németh Lászlóé meg Illyés Gyuláé vagy Veres Péteré is, aki többször nagyon bölcsen kiállt a közös nyelv mellett, igaz, kinövéseit, furcsa divathóbortjait ugyancsak szóvá tette. Mennyiben változtak a nyelvművelés módszerei, lehetőségei 1945 után? A külső szemlélő űgy látta, hogy a nyelvművelés 1945 után — vagy inkább 1950 után, mert hiszen akkor kezdett új alapokon szerveződni a nyelvművelő munka — liberálisabb lett, mint volt a két háború között, Pintér Jenőék korában. Kaptunk ezért kemény kritikákat, támadásokat balról is, jobbról is. Érdemes volna ennek is megírni a történetét, eszmei-ideológiai hátterét. Az úgynevezett liberalizmust mutatta, hogy egy-egy sor nyelvhelyességi „törvény"-ről, hiedelemről bebizonyítottuk, hogy áltörvény, balhiedelem. Aztán: arra is ráirányítottuk a figyelmet, hogy a nyelvi jelenségek nemcsak a jó és a rossz csoportjába sorolhatók, s ezek a besorolások változhatnak, változnak a idők folyamán, minthogy a nyelv sem örök és változatlan. Sokan azt hitték, hogy ez a „liberális" szemlélet felhúzza a zsilipeket, megszünteti a gátakat, szabad utat nyit minden romlásnak. Az alapvető különbség a. szemléletben volt. A lényege: az új nyelvművelés természetesnek tartotta a nyelv változását, nem tartotta — tartja — örök érvényűeknek a nyelvi szabályokat, nem aszerint ítél elfogadhatónak vagy elvetendőnek némely nyelvi jelenséget, hogy idegen hatás érződik rajtuk vagy sem, kimutathatók a régi nyelvben vagy sem, hanem az a kérdés: szükség van-e rájuk az ember nyelvi tevékenységében, szolgálják-e — és hogyan szolgálják — a gondolatközlést, a kommunikációt. No, persze, a kérdés nem olyan egyszerű, mint ebből a néhány mondatból látszik, és viták vannak — azok között is, akik az alapelvekben egyetértenek. De ez természetes, hiszen átmeneti, változásban levő nyelvi jelenségeket értékelünk, s a változás különféle fokozatait ki-ki a saját nyelvérzéke, ízlése alapján ítéli meg. Még lényegesebb az, hogy a nyelv életében, változásaiban egymásnak ellentmondó erők, egymással ellentétes mozgások, irányok küzdenek egymással, például a szükséges állandóság, a szintén természetes változás, az egység és a különbözés, a régi és az új. S ki mikor melyik tendenciát támogatja inkább, az kinek-kinek nyelvi ízlésétől, nyelvszemléletétől, de azt is mondhatnám, bármilyen furcsa, hogy világszemléletétől is függ. Én — talán mondanom sem kell — a nyelv állandó fejlődését, fejlesztését tartom hasznosnak és szükségesnek, így a változások iránt megértőbb vagyok; a nyelv színeinek kibontakozását, kifejezési lehetőségeinek gazdagítását tartom inkább feladatomnak, mint az irtogatást. Mutatkozik-e eredmény? Ha igen, hol, miben? Országosan vagy csak egyes rétegek nyelvében? Érzékeli-e maga a társadalom a nyelv társadalmi funkcióját, jelentőségét? Párosul-e a ,, közös nyelv" demokratizmusa a megszólalás bátorságával? Ennek a megállapítására nincs igazán megbízható mérőeszközünk. De az elfogultságok, előítéletek, ízlések sokfélesége is befolyásolja, ki hogyan látja ezt a kérdést. A többség azt mondja és hallja szívesen, hogy ekkora romlás még nem volt nyelvünkben. Nekem az a véleményem, hogy országosan nézve sokkal többen használják jobban anyanyelvünket, mint régebben. Arra meg igazán sok bizonyítékunk van, hogy csak talán Kazinczyék korában volt ilyen élénk érdeklődés nyelvünk, nyelvhasználatunk iránt. Azaz: a mai sokkal szélesebb körű, mert nemcsak az értelmiségi rétegekre vonatkozik. Aztán: magáról a nyelvről, anyanyelvünkről sokkal többet hall és tud népünk, mint régebben. Az anyanyelvi ismeretterjesztés a Tudományos Ismeretterjesztő Társulatnak és még több más intézménynek is változatlan érdeklődéssel kísért tevékenysége. Külön kell szólni a pedagógusok munkájáról. A szép magyar beszéd ápolására rendezett versenyek bizonyító erejűek. S reméljük, a szép kiejtés társul az okos, őszinte és a bátor szóval. Tudnék, persze, idézni negatív véleményeket is. De Illyés Gyulának 1964-ben — irányunkban elfogult — véleményére emlékeztethetek: „Magyarul ma összehasonlíthatatlanul jobban beszélünk, mint tíz, húsz vagy ötven éve... újságírásunk, irodalmunk nyelve határozottan jobb. Ez csaknem teljességgel nyelvészeink buzgalmának, nyelvápoló mozgalmainknak köszönhető." Az utolsó mondat miatt rám eső arcpirulást vállalom. Tehát a mozgalom valóban mozgalommá vált? Mozgalom lett-e igazán a mozgalom? Attól függ, ki mit nevez mozgalomnak. Illyés előbb idézett véleményében nyelvművelő mozgalmakról van szó. De nem tudom, mozgalomnak kell-e nevezni, vagy mozgalommá kell-e tenni a nyelvművelő, nyelvi ismeretterjesztő munkát, melynek célja nemcsak nyelvünk gazdagítása, hanem főként az, hogy a magyar anyanyelvűek minél szélesebb táborát megtanítsuk a nyelv tudatos, igényes használatára, s megismertessük őket a magyar nyelv szépségével, gazdagságával, titkaival. Hogy ezt a célt valamelyest megközelíthessük, annak igen komoly feltételei vannak. Például: széles körű ismeretekre, a nyelvi valóság tiszteletére épülő, állandó, kitartó, szolid, nem a pillanatnyi siker érdekében, hanem a maradandóság igényével végzett munkára. A témához és a „befogadók" ismereteihez alkalmazkodó-elmélyült, sokszínű, vonzó előadásmódra. Én — bevallom — tartok egy kissé attól, hogy munkánk „mozgalom" voltát erősítsük. Hány meg hány kérészéltű, kényszeredett mozgalmat láttunk már az utóbbi évtizedekben is. Némelyik már a születésnapja után agonizálni kezdett. Egyik-másiknak csak a füstje volt nagy, tüzét, lobogását alig lehetett érezni. Engem inkább visszatart, mint lelkesít a mozgalom látványosságigénye, felszínessége, a gyors sikerre való kacsingatása, hangos reklámja és önreklámja, a szolid meggyőzést pótló, helyettesítő hangossága, erőszakossága... Lehet, persze, hogy húzódozásom oka — alkati hiba. De hát senki se bújhat ki a bőréből, mondom ismét; még jó, ha az emberek vállalhatják, merik vállalni a saját bőrüket. A ,,szerető egyetértés" jegyében köszönöm meg Lőrincze Lajos nyilatkozatát. Egyúttal — talán elsőnek — köszönthetem megbecsülő jókívánságokkal anyanyelvünk tudós ápolóját, aki ebben az évben tölti be hetvenedik évét. A magyar nyelv minden híve, egész társadalmunk nevében kívánom további életútjához a nemes értelemben vett szerencsét. Ne apadjon el igazába vetett hite, töretlen erővel folytassa munkáját mindnyájunk hasznára. JÁVOR OTTÓ 23