Budapest, 1985. (23. évfolyam)

6. szám május - Jávor Ottó: A magyar nyelv szolgálatában

Fővárosi Operett Színházat. Azt mondták a színházi kultúra akkori vezetői, döntsük el Békefyvel, ki lesz az igazgató, ki a dramaturg kettőnk közül. Békefy aztán, két hét elteltével, lelépett. Ott maradtam egyedül, 1960-ig. — Nagymező utca és mindig a Nagymező utca... — Tudja, nekem a pesti „Broadway", ahol mint korrepetitor kezdtem, az otthonom. Minden ideköt. Fantasztikus világ volt ez. A háború után üszkös, kiégett falak vártak az Orbán-hegyen, az 1941 óta sajátomnak vallott ház helyén. Csaknem tíz évig tartott, amíg rendbe hoztuk. A Nagymező utca és a Mozsár utca pedig elvarázsolt, Fellini-filmekbe kívánkozó környék lett. Két színház, a Jób Dánielféle Víg és az Operett, három presszó, a híres Temmel-művek, oda jártak a színészek. Nyáron teraszok, télen mulatók zsúfolódtak ezen a tenyérnyi területen. Artisták kínálták zsonglőr-és akrobatamutatványaikat. Halmai Imre egy dollár húszért kabarétréfát adott elő, hatvan centért verset szavalt az alkalmi közönségnek, svéd balladát, norvég viccet még olcsóbban. Mindenféle kétes egzisztencia megfordult a Moulin Rouge-ban és a Rozsnyai-féle Arizonában, amiből aztán Básti Lajos csinált irodalmi kabarét. Lehetett itt kapni Lajos-aranyat, vagon lisztet, bontották a pezsgőt Hekus Dönci és társai, s itták a kartáncos lányok lyukas cipőjéből. Mezei Mária színházi gázsija pedig tizenkét zenekari ülés volt egy estére. Ha megtelt, 41 centet kapott érte, volt mit ennie. Ha nem, éhkoppon maradt. így éltünk ebben a fantasztikus perzsavásárban. — Mesélik, úgy fizettek, hogy az arany karkötőből lecsippentettek egy darabot. — Velem is előfordult, hogy egy filmproducer a Palace-házban aranyport adott előlegként egy zacskóból a forgatókönyvre. Öt dekát. Ennyiben alkudtunk meg. De a színház napi bevételét is rohantunk beváltani az Andrássy útra, mert minden félórával kevesebbet ért. Ez a jó forint bevezetése előtt volt. Egy táblás ház, az akkori kurzus mellett, 21 dollárt ért. Hideg vízre való annyi embernek. — Hát nem éltek akkor valami fényesen kedves Fényes Szabolcs. — Azért születtek a viccek, s szinte naponta írtam a dalokat, egyvalami volt töretlen: a humor, a pesti humor. — Nem véletlen, hogy a görög a nedv, életnedv szóval jelöli. — Azt az egész életet csak úgy lehetett elviselni, hogy félvállról vettük, örültünk annak, ami megmaradt, és az embernek, minden nyomorúsága ellenére, állandóan fülig ért a szája. Nekem ez nem ment nehezen. Amúgy is pamflett-agyam van. Ezért szerettem mindig a Karinthy Cinit. Nevettünk saját magunkon és a világon. Mindjárt elviselhetőbb volt minden. — Ez egy ilyen város? — Legendásan. Amikor Dunaharasztiban földrengés volt, azt mondták: ez az utolsó nyomatékos felszólítás, hogy fizessük be a szakszervezeti hátralékunkat. Beleesett egy autóbusz a Margit-hídról a Dunába, kitettek a Vörösmarty téri végállomásra egy táblát: csak úszóknak stb. Mit csináljunk? Ez egy ilyen város. Innen vagy elmenekül az ember az első eszméléskor, vagy sohasem szakad ki belőle. Azoknak sem sikerült, akik elfutottak, és meg sem álltak Amerikáig, Ausztráliáig. Nekik öt olyan telefonszámuk van, amit mindig fölhívhatnak, nekem ötszáz. — Lehet, hogy ezért játsszák, énekük még mindig az ön csaknem negyvenéves dalát? — Igen. Mert ma is érvényes, ma is igaz: Budapest, Budapest, te csodás... MÜLLER TIBOR A magyar nyelv szolgálatában Beszélgetés Lőrincze Lajossal ,,A nyelvet, mely eleven, folyton változó és fejlődő folyamat, sohasem lehet véglegesen „rendbehozni"... de annyit igenis elérhetünk, hogy az öntudat résen álljon, és csöndben, rejtetten munkálkodjék... Csak annak van igaza, aki a belső nyelvújítást óhajtja. Lelkünkben kell megfogannia a vágynak, hogy a magunk nyelvén gondolkozzunk. Mihelyt eljutottunk idáig, máris magyarul beszélünk és írunk, s a mozgalom teljes diadalt aratott." Kosztolányi Dezső: Pár szó a nyelvújításhoz Az idegenek azt mondják: szép és érdekes nyelv a magyar. A költők pedig egyenesen irigylik hajlékony, mindenfajta formai megoldásra, árnyalt kifejezésre alkalmas nyelvünket. Bár magunk inkább büszkék vagyunk rá, ahelyett, hogy érdeme szerint gondoznánk, óvnánk, a régi igazság azért belénk rögződött: ,,Nyelvében él a nemzet". Ennek bizonyára vannak történelmi okai, hiszen a kijelentést más, kis népek képviselőitől is hallottam, de hogy érezzük a mondás súlyát — márpedig érezzük, annak ellenére, hogy olyan is vallhatja magát magyarnak, aki nem tud magyarul —, abban nagy szerepe van a nyelvészeknek, pedagógusoknak, literátoroknak. És önnek, professzor úr. Lőrincze Lajos nevét mindenki ismeri e hazában s határainkon kívül. Leveleket kap Torontótól Székelyudvarhelyig, hívják, hallani, hallgatni akarják, bizonyára nem ok nélkül. Lőrincze Lajos személye összeforrott az ,,édes anyanyelvünk" mozgalommal, szinte intézménnyé vált az elmúlt évtizedekben, az intézmény szó bürokratikus íze nélkül. Ön hogyan látja saját szerepét? Elég nehéz erre a kérdésre válaszolni, mert a dicsekvés, az öndicséret éppen olyan ellenszenves, mint a nyilvánvaló álszerénység. Nem akarok beleesni egyik hibába sem, s az őszinte válaszhoz is megpróbálok ragaszkodni. Nos, nem tagadhatom, mert úgyis sokan tudják, hogy munkámat, munkásságomat immár több évtizede sok állami és társadalmi elismerés, a magyar társadalom szinte minden rétegének helyeslő fejbólintása, szerető egyetértése kíséri. S ez bizony nem kis öröm és erőforrás számomra. Mi ennek a „konszenzus"nak az alapja? Elsősorban az, hogy a magyar nyelv mindenkinek kedves, mindenkinek a szívéhez közel áll. Aztán — úgy gondolom — a legtöbb ember megérzi a fejtegetéseimből, hogy most nem felsőbbséges kitanítást kap tőlem, hanem szinte közösen gondoljuk végig az egész kérdést, közös fejtöréssel és bizonyítékok felsorolásával közelítjük meg az igazságot, s vonjuk le a következtetést. Talán azt is megsejti a hallgató és az olvasó, hogy egy-egy állásfoglalás, véleménykialakítás mögött alapos kutatómun-22