Budapest, 1985. (23. évfolyam)

6. szám május - Müller Tibor: Fényes Szabolcs

kern olyan volt, mint az otthoni olvasólámpa. Megszoktam, barátságos volt hozzám, hívogatott. Na ez, meg hát a képzeletemben egymást űző dallamfoszlányok, valahogy számomra is észrevétlenül, művé álltak össze. Sikós Albert professzorom nem örült volna, ha rajtakap, vagy bevallom neki, hogy komponálok. Mert valószínűleg tehetséges voltam, de rendkívül képzetlen, készületlen. A következetes tanulmányoknak pedig általában nem használ a csapongó komponista szertelenség. De hát, nem vallottam be a dolgot, és nem is hittem az egészben. Mégis az történt, hogy tizennyolc évesen A hárem című zenés játékomat elfogadták az Operett Színházban. Vígjáték volt, talán mulatságos is, mindenesetre megesküszöm, inkább köszönhettem a premier tapsainak az érettségi bizonyítványomat, mint a hebegődadogó feleleteimnek. — Vagyis már akkor sikere volt? — Igen vékony. Megélt tán húsz előadást. De azt hiszem, végképp nem az én cérnaszál muzsikámnak, inkább Király Ernő rendezésének és Kosáry Emmi főszereplésének köszönhetően. — De azért tapsoltak? — Mérsékelten. Viszont a kritika a mennyekbe repített. Még ma is ég a fülem, ha rá gondolok. — Húsz előadás pedig nem kevés... — Igen. A szakértők elnézőbbek voltak. És mert mégsem ment estéről estére üres széksorokkal ez a gyengécske mű, elkezdtek beszélni rólam. Ma is biztos vagyok benne, hogy végül is a A háremnek köszönhettem a Maya szövegkönyvét. — Hogyhogy? — Az történt ugyanis, hogy Harmath Imre, a kor legnépszerűbb librettistája zeneszerző nélkül maradt. Ábrahám Pál kiment Németországba. Ez nagy megrázkódtatás volt Harmathnak. Hiszen zajos, látványos sikereket arattak ők ketten az akkori Budapesten. De a válás, mint minden nagy szerelem történetében, kivédhetetlenül bekövetkezett. Alibrettis-Innen vagy elmenekül az ember az első eszméléskor, vagy sohasem szakad ki belőle ta zeneszerző nélkül szárnyaszegett madár. Ebben a műfajban a két alkotó úgy él, dolgozik együtt, mint a sziámi ikerpár. Egy gondolatra rezdül a lelkük, azonos kép vetül képzeletük vásznára. De Ábrahám elment. Nekem ez óriási szerencsét hozott. Elkezdtem Harmath Imre nyakára járni. Minden nap ott voltam a Tátrai utcában. — Ismerte előbb is? — Fenét. A telefonkönyvből néztem ki a címét. De lelkes és fiatal voltam, nem hittem a sikertelenségben, tele volt a lelkem önbizalommal. Egy parányi hírem is kelt már, hiszen nem múlt el teljesen nyomtalanul A hárem. De azt hiszem, Harmath Imre végül is egyszerűen megunta a zaklatásaimat. Na, mutassa, mit tud — intett a zongora felé. Én aztán nekiestem. Hogy mi volt az első benyomása zajos bemutatkozásomról, nem tudom. Csak azt, hogy nagyon bájos, türelmes felesége megkönnyítette a dolgomat. Harmathné biztatott, új és új számokat kért. — Jóképű fiú volt? — Talán. De nem ezért. Valószínűleg megérzett valamit a tehetségemből, ha volt, ha van. Vagy egyszerűen csak látnoki képességekkel rendelkezett. Akár így, akár úgy, Harmath Imre, ha vonakodva is, de ideadta a Maya szövegkönyvét. Honthy Hanna pedig megnézett magának, elzongoráztatta a dalokat, és beleegyezett. — Világsiker. — Az. A Maya 1931-ben két hét alatt készült el. Megalapozta az életemet. És enni adott. Ez akkor nem volt akármi. Egyetemi professzorok éltek hólapátolásból. Festők, írók, a kor legnagyobb művészei maradtak éhkoppon. Semmi kilátás, sötét jövő. Aki tehette, elment. Magyarország akkor is elvesztette a tehetséges emberek jelentős részét. Zaklatottan élt Budapest. A látszólag kedves, bolondos, viccre, mókára mindig kész főváros keserű éveit fogyasztotta. A Maya viszont táblás házakkal ment. Nem volt ugyan kialakult tantiem-rendszer, de azért csurrant-cseppent annyi, hogy kiutazzam. — Itt hagyta Budapestet? — Fájó szívvel, de mennem kellett. Úgy látszott, a művészeknek nincs jövőjük. — Hol élt azokban az években? — Bécsben, Berlinben, Párizsban. De egykét év múltán mindig visszajöttem. — Miért? — Csak nagy szavakat mondhatnék. Az ember nem a kövei, utcái, házai miatt szeret meg végzetesen egy várost. Én viszonylagos jólétben éltem külföldön. Mindig volt megbízatásom. Filmzenéket írtam, s ebből bejött annyi, amennyi a megélhetésemhez kellett. Pedig elmeszelt muzsikus lettem Berlinben, az európai művészetek egyik akkori fővárosában. 1935-ben úgy mentem ki oda, hogy a Maya úgynevezett világpremierje lesz ott. Alpár Gitta volt a primadonnám, és, ugye, Harmath Imre a librettista. Hitler Berlinjében ez istenkísértés volt. Egyiket sem lehetett árjának minősíteni. Természetesen így a Maya is útipoggyászomban maradt. — Nagyon elkeserítette? — Hát, nem örültem. Akkor bicsaklott meg először a karrierem. De el kellett viselni, mert nekem még mindig könnyebb volt, mint, mondjuk, Farkas Ferencnek, a majdan kétszeres Kossuth-díjas zeneszerzőnek, aki a tehetségét a Maya zenekarában, a zongora billentyűin „kamatoztatta", és Szabó Ferencnek, a Zeneművészeti Főiskola elnökének, aki estéről estére a Budai Színkörben bőgőzött. És ennek ellenére, mindannyian imádtak, imádtunk Budapesten élni. Miért? Mert életigenlő, kedves város volt, mert szórta a szépséget, mert megihletett minden igazi művészt. Nem hiszem, nem tartom, hogy a nyomor, a pocsék sors megtermékenyíti vagy megtrágyázza a művészet zsenge palántája alatt a termőtalajt; nem hiszem, hogy a múzsák csak a szegénység tisztes pódiumán járják elragadóan a táncukat. Viszont tudom, az anyagi biztonság, az egzisztenciális megbecsülés segít a szépség megszületésében. Mégis jó volt itt élni, alkotni. Én is mindig visszajöttem. És szegény Királyhegyi Pál szavaival élve: siettem, hogy le ne késsem Budapest ostromát. Az Operett Színház pincéjében szorongtuk végig. Mert hozzátartozik a történethez, hogy fölvitte isten a dolgomat. Igazgató lettem. Aztán még kétszer. Bár egyetlen porcikám sem kívánta. De ezt már sokszor elmondtam, ezért csak röviden: a Maya budapesti sikere földobott. 1942-ben szinte csődbe jutott az Operett. Akadt egy tőkés partnerem, megpályáztam az igazgatást. Nyertem. És nyertek azok a nagy színészek, művészek, akiket sikerült átmentenem ezeken a szörnyű időkön. Csak azért nem mondok neveket, mert közismertek, és nem szeretném ismét fölemlegetni. Nem az én érdemem, a kor volt olyan, hogy hősiesség számba ment az emberi tisztesség. Meg különben is, tehetséges, mulatságos barátaim, azonos gondolkodású emberek vettek körül. Sok embert ismertem, engem is jó néhányan vallhattak barátjuknak, s mindannyiunknak együtt pergett az agyunk. Egyformán hittünk, egy srófra jártunk. Nem volt nehéz mindent vállalni egymásért. Két barátom, Keleti Márton és Békefy István beszélt rá, hogy vegyem kézbe a Nagymező utcai színházat. Én lettem a befutó Bubik Árpád, az addigi igazgató és Seregi Andor előtt. Vacak helyzetben volt a színház. Megpróbáltunk valamit csinálni. Honthy mellett Karády Katalin, Mezei Mária, később Tolnay Klári játszott az együttesben. Vánszorogtunk. 1944-ben aztán minden becsukódott. Bejöttek a németek, a színházat kibérelte a Nemzeti, mi meg féltünk. Ez volt akkoriban a mesterségünk, és jószerivel az egyetlen időtöltésünk. És amikor elhallgattak az ágyúk, nem volt több légiriadó, nem csattantak a bombák, följöttünk a sötétből. Arról nem érdemes beszélni, milyen kép fogadott. Sokan, sokszor elmondták, azt hittük, évtizedekig nem lesz itt semmi. Akkor egy pillanatra megingtam. Hívtak Amerikába. Kecsegtető ajánlat volt, tehát... maradtam. Még el sem döntöttem igazán, hogy miért, amikor szóltak, kezdjem megszervezni az Operettet. — A romokon? — Azt hittem, ez valami vicc. Nem volt mit enni, le voltunk rongyolódva, mindenki siratott valakit — minek ide Bóni gróf?! Budapest olyan volt, mint egy szakadt, kialvatlan, mosdatlan koldusasszony. Csak a göncei, nyomorúságos rongyai alatt mutatkozott valami a fiatalságából. A szerelmes szem fedezhette fel csupán: megmaradt a csábos termet, a vonzó egyéniség. Volt egy művészeti bizottság: Gobbi Hilda, Major Tamás, Both Béla, Várkonyi Zoltán. Hogy kiknek a megbízásából kerestek meg, miből gondolták, hogy lesz ember, aki beül a nézőtérre — máig rejtély előttem. De tény, hogy följöttek a lakásomra,és azt mondták: kezdd el az operettszínházat csinálni. — És nekifogott. — Neki. Addig imádtam, amíg művészeket, darabokat, muzsikát válogattam. A színpad porszaga, a nyikorgó deszkák, a fények, a próbák izgattak. Szerettem. De pénzről, gázsiról, szervezésről, szereposztásról utáltam beszélni. Nem találtam magam mellé igazi, gazdasági szakembert, ezért fárasztott a dolog. De az első bemutató, az első taps mindenért kárpótolt. — Meddig bírta? — 1949-ig. A színházak államosításáig. Akkor Gáspár Margit került a helyemre, én pedig a Vígszínház zenei vezetője lettem. De a sorsom nem eresztett. 1957-ben megint fölszólítottak, személy szerint éppen Hont Ferenc, hogy Békefy Istvánnal együtt vegyük kézbe a 21