Budapest, 1985. (23. évfolyam)

6. szám május - Müller Tibor: Fényes Szabolcs

utamba vezérelte Harsányi Zsoltot. Ő írt nekem egy vázlatot, hogy komponáljak hozzá zenét. Nagy gaudium volt. A család drukkban, én tizenkét évesen, a magam kamaszfölényével fogtam neki, és úgy éreztem, most megmutatom a sok nagyképű felnőttjének, mit rejt a dallamok varázsos birodalma. Megette a fene az egészet. Persze, udvarias emberek vettek körül. A polgári etikett megzabolázta a kikívánkozó gorombaságot, apámat tisztelték, szerették, a világért sem bántották volna meg, de azért a dolog lényege mégiscsak az volt: eredj, fiam, tanulj, hallgasd a muzsikát, a mestereket, légy szorgalmas az iskolában. Ráérsz. Csodagyerek mindig akad, de jó zeneszerző kevés. — Mélyen le volt sújtva? — Hát... jó volna most azt mondani, egy világ omlott össze bennem. Csak éppen nem lenne igaz. A fiatalság a legjobb vértezet. A kis sebek pedig, ilyen poétikusan, ifjúi korban észrevétlen gyorsasággal gyógyulnak. Még heg sem marad utánuk. Annak azonban tényleg nem örültem, hogy vissza kell térnem az iskolapadba. — Nem volt jó diák? — A szó szoros értelmében diák sem voltam. Magánúton tanultam egészen az érettségiig, még zenei stúdiumaimat is reguláktól mentesen, szabad időbeosztással végeztem. Az Elnök utcai gimnáziumban maturáltam. Életemben annyit nem szorongtam. A magyar, a történelem, a földrajz érdekelt. Sokat olvastam, szívesen forgattam térképet, atlaszokat, de a fizika nem ment a fejembe a kavargó dallamok mellé. És végül ezek segítettek. Ma is hiszem, tanáraim szigorú lelkét színházi sikereim lágyították meg. — Színházi? — Az. Terhelt család voltunk mi. Nemcsak édesapám dalköltő hajlamai révén. Egyik nagynéném, Fényes Annuska az első Jacobioperettek dédelgetett primadonnája, fájdalmasan korán visszavonult, a másik nagynéném hegedúművésznő volt, vagyis a rivaldafény ne-FŐVÁROSI EMBEREK Fényes Szabolcs Az Orbán-hegyi út házait repkény futja be. A 30-as számú épület mélyvörös téglái ki sem látszanak a fiatal zöld levelek közül. Gondozott kertre nyílik a kapu. És kutyaugatásra. Puli úr végzi a kötelességét. Mint egy fáradt professzionista. Lelkesen ugat. Körbetáncol. Időnként úgy tesz, mintha a nadrágomhoz kapna. De nincs benne különösebb meggyőződés. Inkább csak jelzi: ő, kérem, a házőrző. Erre szerződött. Gyakorlott keringéséből az is kitűnik: itt, bizony, sok a dolga. A vendég, még az idegen kopogtató is, megszokott jelenség. Amint fölfelé haladok a kőlépcsőn, már el is veszti minden érdeklődését személyem iránt. Hja, uram, ön is olyan, mint az a több tucat újságíró, aki felkeresi otthonában Fényes Szabolcsot. — Ha a magyar nyelvtan különbséget tenne a nemek között, a nőneműek vagy a hímneműek közé sorolná Budapestet? — Budapest szeszélyes, gonoszkodó, szépséges és szemérmes, dévaj, állhatatlan, kivédhetetlenül vonzó; rabul ejt váratlanul, nélküle magányos vagy, vele a boldogságnak istentelenül tarajos hullámhegyei és szédítő mélységei vannak. Vagyis: nőnemű. Mélyen redőzött, jellegzetes vonásai, kemény élete, szigorú kérdései, zaklatott környezete és céltudatosan megtervezett változásai vannak. Vagyis: hímnemű. Valójában nem tudok erre a kérdésre válaszolni. — Pedig ön írt egy szerelmi vallomást. Ma is tudjuk minden sorát. Noha a szerelem diszkrét, kétszemélyes, nem tűri a nyilvánosságot. Mégis kapásból idézem, és nem hiszem, hogy akár egy szót is tévesztenék: Budapest, Budapest te csodás, Te vagy nékünk a szívdobogás. Sehol sincs a világon ilyen szép város és ilyen rügyfakadás... Jól mondom? — 1947, Rigó Jancsi. Operett. Romok. Feltámadt élet. Batyuzás. Feketézés. Forint. Színház. Igen. Valami ellenállhatatlan életkedv, csodás nélkülözés, ismerős arcok újrafelfedezése. Szenzációs időszak volt. Ekkor írtam. Azt mondja, szerelmi vallomás? Lehet. Bár azt susogni, szonáta, szerenád rendjébe szedve énekelni szokták. Azt hiszem, menetdalban egyedül én vallottam szerelmet. — És még csak nem is a szülővárosának? — Anyakönyvi bejegyzésem szerint nagyváradi vagyok. És még azt sem mondhatom, hogy legalább az eszmélésem már a főváros képét vetíti elém. A váradi Lukács György utca 47-ben voltam csodagyerek. — Mitől? — Természetesen a muzsikától. Boldog gyerekkoromat meghatározta a szülői ház, amiben otthonosan mozogtak a múzsák. Nem szabad valamiféle örök becsű, nemes veretű művészetre gondolnia. Bár... Apám racionális, mérnök foglalkozása ellenére felejthetetlen dalszövegeket írt Fráter Loránd, kedves barátja és Balázs Árpád muzsikájára. Ha most egyegy sort idézek, biztosan sokan velem dúdolják. Persze, nem a tinik. Figyelje csak: Gyere velem akáclombos falumba... Két babonás kék szemednek álmodója lettem... Egy csomóba szedtem sok-sok sárga rózsát... Ezek a sorok édesapám, Fényes Loránd szívéből fakadtak. Ugye, milyen patetikus?! — Vagyis, Várad 19.. 20 — ..12. április 30. Jézus Mária, hetvenhárom éves vagyok! Olyan ritkán jut eszembe. — Lehetek őszinte? — Nem!!! — Pedig fényképei is tanúsítják, az évek száma bizonyos esetekben egyszerű statisztikai adat. — De csalhatatlan. Tudom, de nem szoktam sokat gondolni vele. Élem az életemet, s nem nézem mennyi fogyott el belőle. — Irigylésre méltó természet. — A zene. Ez a nyitja. A mindig felbukkanó dallamok, motívumok, a csak kottafejekben elbeszélhető csodák. Szerencsés ember vagyok. — Mint minden csodagyerek? — Jaj, hát az tévedés volt. Bár igaz, hogy apámmal azt játszottuk, ő fölad egy témát, hangulatot, verssort, nekem a zongoránál akkordokba kellett gyűjtenem. Élveztem. És imádtam produkálni magam. Sokan jöttek meghallgatni, és összecsapták a kezüket: zseni ez a gyerek vagy mi! Neki is ütköztem volna a saját csúcsaimnak, ha nem jön a józan, kiábrándító csalódás Budapesten, a Király Színházban. — Az első bukás? — Hál' istennek, életre szóló. Legalábbis a tanulsága. Alighanem ettől lettem szorgalmas zenetanonc, szívtam magamba a nélkülözhetetlen ismereteket, lekopott rólam az a csodagyerek-máz, ami a hatévesen jól klimpírozó, gyermekded dalocskákat komponáló, helyrefésült fiúcskára rakódott a szűkebb és távolabbi rokonság, barátok körében. Ezzel semmit nem kezdhettem volna felnőttként. Megkeseredett, csalódott ember válhatott volna belőlem. De a jó szerencse ott, a Király Színházban