Budapest, 1985. (23. évfolyam)

6. szám május - Szász Imre: Életünk a víz

Milyen is a Duna? Líra mindenekelőtt. A mindenekelőtt kétféle időrendet is hivatva volna jelezni ebben a mondatban. Az ősi kötődést a vízhez, tengerhez, nagy méltóságteljes folyókhoz, de még kis hegyi patakokhoz is, az életfenntartóhoz, a misztikushoz, a széphez, az istenek és a szörnyek lakhelyéhez. Szép és — még a legátlátszóbb csermelyben is — titokzatos lakhelyéhez, amelyet varázslattal népesített be a képzelet, istenekkel vagy legalábbis csodahallal és halállal. De a mindenekelőtt nemcsak történelmi időrend, hanem személyes is. Amikor már magához tért a háború pusztításaiból a budapesti Duna-szakasz, már állt egy-két híd is, s a hidakon, a parton itt-ott már gyenge fények világítottak esténként, végigdőltek, feketearany imbolygó oszlopok a hullámokon. A sötétség és a fény e megtörő, múlékony és örökkévaló játékába, az ifjúkor édes hülyesége mindent bele tudott érezni, a szerelmet is, az elmúlást is. Meg az örökkévalóságot, az életet, az irodalmat. József Attila nagy verse, Illyés hídsiratója, a Hét bagoly jégtáblán szeretkező szerelmeinek láza és félkamaszfélfelnőtt gondolatok és érzelmek fényfodrozódása volt akkor a Duna. Lett aztán a halfogás vize. S a halfogás vágya, mint minden eredményre törekvő cselekvés, önkéntelenül, de szükségszerűen a jobb megismerést is szolgálta. Nemcsak azt a tudományt, hogy hol vannak kanálisbefolyók, amelyek hordalékukkal magukhoz csalják a halakat, milyen mély ott a víz, hanem ezek a Margit-híd és a Lánchíd közé szoruló nappali és esti csavargások, s a Kvassay-zsiliphez, a Műegyetemhez, a Margitszigetre vagy az akkor még Szúnyogszigetnek emlegetett Népszigetre, vagy le, a Hengermalomhoz tett alkalmi kirándulások révén, közelebbről is ismerőssé vált a Duna. Esztétikailag is, nézvén a szemközti parton az Országházat vagy a Belvárosi templomot. Emberileg is. A hidak környékén alkonyatkor szülők sétáltak kisgyerekekkel, gazdák kutyájukkal, szerelmesek egymással, diákok könyvvel — akkor még nemigen volt ott autójárás —, mintha valóban kimenekültek volna a városba, a szabadságba, a kötetlenségbe. Kassák Lajos horgászott úszós szerelékkel olykor a Margit-híd környékén, elhúzódva a jobb és zsúfoltabb horgászhelyektől, Mesterházi Lajossal járkáltunk szeptember végén márnázni egyik helyről a másikra éjszakánként, mikor már csak néhány elszánt horgász és még elszántabb szerelmes maradt a parton. A kanálisokból sárszínű vagy olykor lila és kék víz zúdult elő, zöldséghéj, rongy, vatta, koton úszott benne, s úgy véltük, szennyesebb e folyó már nem lehet. Pedig lett: a kémia kevésbé gusztustalan, de halálosabb hordaléka csak később kezdett gyárból és háztartásokból a folyóba ömleni. Ezzel követtük el talán a legnagyobb bűnt a természet s önmagunk ellen: a vizek szennyezésével. Nem tanultunk más, iparilag fejlettebb nagyvárosok példájából, mint ahogy egyetlen város sem tanult a másik példájából, Európa nem tanult az Egyesült Államok példájából, s a harmadik világ mostanában fejlődő városai sem fognak tanulni, úgy látszik, Európa vizeinek balsorsából. A termelés, a minél kisebb befektetés, az ellátás politikai kényszere még ma is fontosabb, mint maga az élet — mert vízről, tiszta vízről lévén szó, az életről beszélünk. Emlegetjük gyakorta a Temze megtisztulásának példáját, a lazacot és tengeri pisztrángot, amelyet ma már nem állít meg útjában fel a folyón a London nevezetű szörnyű szennydugó, s közben nagyon kevés történik, hogy a szinte Budapesthez nőtt Ráckevei Duna-ág hányadékzöldre eutrofizálódott vizének további romlását megakadályozzuk, holott tízezrek fürdenek benne, még kevesebb, hogy a Nagytétény, Százhalombatta tájékon a mederfenékre rakódott kátrányos pempő ne vastagodjék — pedig a Csepelszigeti csáposkutak révén a saját szennyvizünket is isszuk, igaz, sokszorosan, a talaj által is, önmagunk által is tisztítva. Szerencsénk, nem érdemünk, hogy a Duna oly hatalmas folyó, hogy még ezt is kibírja. De kibírja-e tervbe vett beavatkozásainkat a jövőben is? Nekem, személy szerint, elegendő érv volna a szennyezés és egyik-másik Dunaátalakítás ellen halbiológus barátom fanyar szellemessége: „Olyan országban, ahol kipusztul a hal, lehet élni, de nem érdemes." De olyan országban, ahol nincs elegendő ivóvíz, már nemcsak nem érdemes, nem is lehet élni. Budapesten — kivéve egy-egy aszályos nyár legrosszabb napjait — van ivóvíz. Ivóvíz az embernek, a kertek locsolására, kocsik mosására, gyárak működtetésére. Ivóvíz a pazarlásig. Ha emlékezetem nem csal, a vezetékes hálózatból élő ember naponta 200 liter vizet fogyaszt el, a kútról élő ennek negyedét sem. A higiénia természetes és üdvös vízhasználatán túl ezzel a kétszáz literrel mossa a csapos folyó vízben, ahogy kötelező, de csekély eredménnyel a poharakat, hűlnek a hűtőszekrényből már kiszorult sörök, tisztul a kocsi. Hiszen legtöbbször amúgy sem magunk fizetjük a vízdíjat, hanem a ház. Olcsón kiszolgál bennünket Budapest egyik legnagyobb üzeme. Régi, Duna-parti, lírai csavargásaim során sohasem gondoltam arra, hogy Budapest legnagyobb nyersanyaglelőhelye mellett lírizálok vagy horgászom. Hogy a ráépülő bányarendszer több ezer kilométeres vezetéken nagy nyári napokon majd másfél millió köbméter vizet — egy kisebb tavat — kerenget fenntartásunkra. Nem exportálható javakat, aszályos időszak kivételével, nem hiánycikket. Csak kinyitjuk a csapot, és folyik a víz, mint a rádióból és tévéből a sokkal kevésbé fontos ügyekben nyilatkozókból a szöveg, hogy megfordítsuk ez egyszer — a víz érdekében — a hasonlatot. Talán csak néhányan, háborút átéltek gondoltunk néha kiszolgáltatottságunkra: hogy mi lenne velünk, ha egyszer napokig, hetekig nem jönne abból a csapból más, csak gurgulázó üres hang. Ha a Vízművek valamilyen oknál fogva nem működne. De ezt a rémképet bizodalommal elhessegeti magától az ember. A homályosabbat, bizonytalanabbat nehezebben: mi lesz, ha beavatkozásaink és szennyezéseink nyomán egyszer csak nem működik már a Duna? Remélhetőleg azonban, egy nagy folyónak nagyobb az életereje, mint a dinoszaurusznak, a bölénynek és a szilfának. Legalább annyi, mint az embernek. SZÁSZ IMRE 1 Életünk a víz