Budapest, 1985. (23. évfolyam)

5. szám április - PESTI TÜKÖR

Aggódunk és reménykedünk Régi fájdalmunk, hogy egyre fogy Budapest zöldterülete. Kellenek a telkek, egyre magasabbra kúsznak az épülő házak a budai dombokon, helyenként parkokból, ősgyepből csíp el egy-egy darabot az építkezés. Mindezt tudva és szükségességét elismerve, aggódunk. Miközben az európai nagyvárosokhoz viszonyítva Budapest légtere, levegőjének tisztasága még viszonylag jónak mondható, egyre sűrűbben kényszerülünk néhány elaggott belsővárosi fasort felfrissíteni: az elszáradt fákat kivágni, helyükbe újat ültetni. Romlik a megmaradt zöldterületek minősége is. Budapest legújabb rendezési tervében kiemelt helyet kapott a zöldfelületek hosszú távú megőrzése, feljavítása és újak létesítése. A budai oldalon az Aranyhegyi-pataknál és a Bécsi út mentén, valamint a Hűvösvölgy, a budai hegy- és dombvidék térségében kínálkoznak fejleszthető területek. A pesti oldalon hasznos volna a központi városrészek nagy zöldfelületeit egymással és a külső zöldfelületi gyűrűvel összekötni fasorokkal, ligetekkel. Erre jó lehetőségeket kínál a gödöllői, dabasi, csévharaszti erdőség. A hosszú távú elképzelések megvalósítására jó néhány igen érdekes tervvariáció található a rendkívül gazdag és sokrétű anyagot felölelő munkában, amely az ezredfordulóig vázolja föl Budapest ilyen irányú fejlesztését, többek között például azt, hogy a dombvidék nem építhető be jobban a mostani állapotnál, és a főváros mind több természeti részét védetté nyilvánítják. Takarékos pazarlás „Fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy úr vagy" — mondja Lucifer az Úrnak Madách Tragédiájában. S a nagy magyar drámaíró jól ismerte az emberi természetet. Tudta, hogy a nagyhatalmú, gazdag emberek alaposan megnézik, mikor mennyit adnak ki a kezükből. Közismert figura az irodalomban a dúsgazdag fösvény, a garast is fogához verő krőzus. Mondják: a pénz ahhoz ragaszkodik, aki ragaszkodik a pénzhez, s hűtlenül elhagyja azt, aki könnyű kézzel bánik vele. Nem tudom. Az ilyen tetszetős bölcsességeknek az a nagy bajuk, hogy sok alóluk a kivétel. De azért az tapasztalati tény, hogy a szegény vásárol drágán, amikor olcsón vesz. Vagyis bóvlit, silány minőséget kap a viszonylag alacsony árért. A jót mindenütt meg kell fizetni. Kivált, ha nem tömött az ember pénztárcája. Mostanában nem vehetünk számolatlanul a közös kasszából sem. Igaz — remélhetőleg —, elmúlnak a legszűkebb esztendők, amikor csak úgy jutott ide, ha onnan elvettünk. Azért dúskálni — amennyire én tudom — a közeli jövőben sem fogunk. A beruházási stop idején százszor is meg kellett fontolni egy-egy építkezés, beruházás megvalósítását. Meg kellett kurtítani néhány nagyvonalú tervünket, beérni kisebb, de hamarabb megtérülő rekonstrukcióval, fejlesztéssel. Szűkítettük például az országos autópálya-programot, viszont a megépítendőre nagyobb erőket összpontosítottunk. így gazdaságos. Ha nem futotta új kórházak létesítésére, felépítettünk pavilonokat, rendbe tettünk jó néhány régit. így racionális. Oda koncentráltuk a rendelkezésre álló összegeket, ahol jó szervezéssel, előkészítéssel, feszített, hatékony munkával kedvező határidőre be lehetett fejezni egy-egy beruházást. Hogy dolgozzon, értéket hozzon létre. Minél előbb betöltse feladatát. így szakszerű. így józan. Azért a legfontosabbakra jutott a legzordabb időkben is. Mert a takarékosság nem egyszerűen azt jelenti, hogy nem adunk ki pénzt. Bármilyet. Forintot, rubelt, dollárt. Az ésszerű gazdálkodás néha látszólag éppen költekezés. Aki csak alapfokon van tisztában a külkereskedelemmel, a nemzetközi kooperációval, az is tudja: venni is kell ahhoz, hogy eladni tudjunk. És aligha képzelhető el, hogyha mindez igaz népgazdasági méretekben, megkérdőjelezhető egy kerület, gyár, intézmény hatáskörében. Védhetetlen például egy kulcsrakész ABC élelmiszer-áruház hónapokig tartó tétlen magányossága. Üres polcokkal, csak a friss festésről árulkodó raktárral. Ajtaja zárva. Miközben a környék apraja-nagyja a város másik végéből cipeli a teli szatyrokat. És bosszankodik, aki csak arra jár. Az aprócska boltból kibuggyan a vevősereg, a korszerű, tágas új üzlet vaksin hunyorog egy egész télen át. Nem hoz pénzt a kereskedőnek, nem ad árut a vásárlónak. Mintha egy láthatatlan taxióra ketyegne a Kapy utcai homlokzaton. Alighanem már iszonyú nagy összeget mutatva. Vajon ki fizeti majd a számlát? Érthetetlen a másfél évvel ezelőtt teljes hosszában felbontott Kapás utca szőnyegbombázást idéző látképe. A munka ugyan folyamatos, három ember mindig kapargál valamit a gödrökön, de az utca hosszú, a munkaidő véges, az eredmény sovány. Vagy mit lehet kezdeni a novemberben kiszállított, milliós értéket képviselő beton csatornaelemek, járdaszegélykockák, burkolóanyagok szemmel látható romlásával, ahogyan a minusz húsz fok, a ráfagyott-megolvadt, majd ismét jégpáncéllá összeálló hólé repeszti, mállasztja a polgár szeme láttára. Ki szállíttatta a helyszínre, pipálhatta ki a rubrikában: elvégezve? Az utca lakói néhány követ már elhordták, hogy maszek járdát rakjanak ki belőle a tavaszi nagy esőzések idejére. Ezek valószínűleg megmaradnak. De hát ez igen szerény mennyiség. A java kárba vész. Sopánkodunk, hogy nem jut mindenre, amit szeretnénk, s közben ellenőrizhetetlenül (?) folyik ki a pénz a kezünk közül. Hiszen a példák száma tetszés szerint szaporítható. Az országos tervezésben már kialakult egy nagyon körültekintő, a tények elemzésén-értelmezésén alapuló, előrelátó gyakorlat. Néhány „meleg", nehéz helyzetből éppen ez a vezetési módszer segítette ki az országot. Ám minél közelebb kerülünk a szűkebb döntésszférához, annál csikorgóbban mozdul ilyen irányba a szemlélet. Mintha a hivatal küszöbén, a vállalati forgóajtónál, a gyárkapuban orra bukna a józan takarékosság. Pedig a már működő szabályozók, sok helyütt érezhetően, máshol csak rövidesen, az idő előrehaladtával minden felelős vezetőt kényszerítenek, akár nyereségből, akár költségvetésből gazdálkodik: takarékosan bőkezűnek s nagyvonalúan fukarnak kell lenni. M. T. A főváros szépitése. Jankó János rajza az 1873-i bécsi kiállítás alkalmával külföldi látogatókat váró Budapestre. E gyönyörű allegorikus rajzot tulajdonképpen csak a piperet szol ealtató erote-zk angyalkák teszik karikatúrává. Ezek kozott fehsmerm véljük balról aluwí'kezdvíf Gorove István volt közlekedési n.m.s.tert Pu ^ Ferenc esztétikust, Barabás Miklós festőművészt. Országh Sándor kozmunkatanacs, elo adót és Sennyey Pál báró országos képviselőt.