Budapest, 1985. (23. évfolyam)

4. szám március - Seregi László: Menj, munkaerő!

FORUM Menj, munkaerő! A munkaerőpiacon a helyzet változatlan Alig másfél éve például egy számítógépet állítottak csatasorba, persze, nem azt várva tőle, hogy rendet teremt majd a keresleti-kínálati piacon; sokkal inkább azt remélve, hogy gyorsabban megtalálják egymást azok, akiknek szükségük van vagy egy jó munkatársra, vagy egy jobbnak tűnő állásra A munkaügyis megint hiába jött; vagy háromszor tanulmányozta át a felsőfokú végzettségűek listáját, de egyetlen megfelelő jelöltre sem bukkant. Pedig nincsenek különleges szempontjai, mondjuk az, hogy a kiválasztandó személy okvetlenül nő legyen, harmincöt év alatt, s ha egy mód van rá, munkáscsaládból származzék. Beérné csupán annyival, ha okmányokkal tudná az illető bizonyítani, hogy sikeresen megvédte a diplomáját, így hát nincs semmi akadálya annak, hogy mérnökként, jogászként, avagy éppen közgazdászként vállaljon munkát. Például a Tanértnél, ahonnan a munkaügyis érkezett, s ahol állítása szerint igen nagy megbecsülésnek örvendenek a felsőfokú végzettségűek. Már csak azért is, mert hozzájuk valahogy nem akarnak menni, annak dacára sem, hogy a fizetés semmivel sem alacsonyabb, mint másutt, ráadásul a bölcsődei, óvodai elhelyezés sem kilátástalan. Az ódzkodás oka roppant prózai: az iskolai szemléltető eszközöket gyártó cég annak idején Kőbányán, a Kozma utcában telepedett le — a temetővel átellenben. Alig kezdődnek meg a tárgyalások, rögtön meg is szakadnak, amikor kiderül, hogy hová is kellene nap nap után kibumliznia az érdeklődőnek. — Már lassan egy éve, hogy elhagyott bennünket a biológiai csoportvezetőnk. Nem találtuk meg az utódját, pedig, higgye el, próbálkoztunk eleget — panaszolja Erdős Ferencné, s elárulja, hogy az újsághirdetéseikkel szinte semmi eredményt nem értek el. Igaz, nehéz, nagyon nehéz röviden és tömören megfogalmazni a követelményeket, nem feledkezve meg arról sem, hogy cserébe mit tudnának nyújtani — mégis elkeserítő a kudarc, merthogy a felkínált állás kifejezetten igényesnek való, olyan munka, amely egyenesen megkívánja, hogy a delikvens gond nélkül eligazodjon szakmája rejtelmeiben. És hát az sem titok, hogy manapság a biológusok nem dúskálnak az ajánlatokban, s kivált nehéz a dolguk, ha Budapesten akarnak maradni. Eközben egy középkorú úr lázasan forgatja a mérnököknek befutott álláslehetőségek lajstromát, de szemlátomást nem találja, amit keres. Nem mondhatnám, hogy örül, amikor melléje telepszem, és arra kérem, avasson be a titkába: voltaképpen milyen munka érdekelné? Tartózkodása érthető, egy munkaerő-közvetítési iroda általában nem az a hely, ahol az emberek szívesen megnyílnak. Ki amiatt burkolózik némaságba, mert szégyelli magát, úgy érzi, jelenlétével letagadhatatlanul ország-világ színe elé tárja szorult helyzetét; mások meg egész egyszerűen legszemélyesebb ügyüknek tekintik, hogy miért akarnak — úgymond — új életet kezdeni. Az én mérnökömnek, aki csak azért hajlandó velem végül is szóba állni, mert belátta, semmit sem árthatok neki, sőt, inkább jót teszek azzal, hogy meghallgatom, és ha tudok, valamiféle tanáccsal szolgálok, eldöntendő, mitévő is legyen. — Tizenhat évig vezető voltam, s egy percig sem hittem, hogy a beharangozott átszervezés engem is érinthet. Annyira bíztam szakmai képességeimben és pozícióm szilárdságában, hogy egy lépést sem tettem, még a kapcsolataimat sem ápolgattam. Ami így, ütólag nézve, elég nagy hiba volt — idézi fel a történetet, amely azzal a korántsem váratlan fordulattal folytatódik, hogy tévedett: vagy a képességeit becsülte túl, vagy... a lényeg az, hogy egyik napról a másikra rákényszerült a beosztottak kenyerére. Ezt tán még el is viselte volna, de azt már nem bírta megemészteni, hogy heteken belül légüres térbe navigálták. Nem kapott megfelelő munkát, s amikor ez ellen szót emelt, idővel már semmivel sem bízták meg. Mozgósította volna egykori kapcsolatait, mentve a menthetőt, de későn ocsúdott. Mégsem törődött bele a beletörődhetetlenbe, inkább vette a kalapját, és az utcára került. Attól fogva hangulati barométere egyre lejjebb és lejjebb zuhan. Végső elkeseredésében jött el a Katona József utcába, a Fővárosi Munkavállalási Tanácsadóba, hátha itt rámosolyog a szerencse. — Értse meg, nem attól félek, hogy éhen halok. Ebben az országban, aki dolgozni akar, az talál munkaalkalmat. Ami nekem nagyon fáj, hogy bukott embernek tekintenek, s ha komolyabb helyre pályázom, majdhogynem ferde szemmel néznek rám. Nem hiszik el, hogy én a történtek dacára is jó vegyész vagyok. — Mit gondol, mi ennek a magyarázata? — Mit gondol, van ennek ésszerű magyarázata? — kérdez vissza maliciózusan, és újra elmélyed a lista tanulmányozásában. Vajon megtalálja-e, ami számára — az előzmények ismeretében — elfogadható? Nem mernék rá mérget venni. Az azonban bizonyos: a többség, aki nem járta meg a pokol bugyrait, nem távozik innen üres kézzel. Legalábbis ezt állítja Horváth Mihály, az iroda vezetője, aki nem rejti véka alá, hogy a budapesti munkaerőpiacot még mindig az egyensúly zavara jellemzi. Ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a kereslet jócskán meghaladja a kínálatot. Statisztikájukból például kiderül, hogy tavaly havonta általában 2225-en kérték a segítségüket, miközben a gyárak üzemek, intézmények 24 566 új emberre jelentették be igényüket. Könnyű kiszámolni, egy álláskeresőre átlagosan mennyi üres munkahely jutott. Az élet azonban, tudjuk jól, nemigen szereti, ha megpróbálják normatívába gyömöszölni, meghazudtolva kiismerhetetlen természetét. Következésképpen, nem mindenki van ab-20