Budapest, 1985. (23. évfolyam)

4. szám március - Seregi László: Menj, munkaerő!

ban a módfelett kedvező helyzetben, hogy mérlegeljen; sokaknak meg kell elégedniük a számolással, ami — emlékezzünk csak a francia ancien régime szavazási procedúráira — nem egészen ugyanaz. Noha az irodavezető nyomatékosan felhívja a figyelmet arra, hogy náluk az állásváltoztatásoknak csak egy bizonyos hányada bonyolódik le. Mekkora ez a hányad? Mindegy, hisz hazánkban az állampolgár szabadon választhat munkahelyet, anélkül, hogy terveibe bevonná a hatóságokat. És ez nagy vívmány, mert nem is olyan régen merőben másként viszonyultunk a munkaerő szándékaihoz. Ekkor, a gazdasági mechanizmus jellegzetességeiből kiindulva, az volt a becsületes és példamutató dolgozó, aki onnan kapta meg az obsitját, ahol annak idején kezdte a pályafutását. Ahogy új szelek fújdogálása érződött a vállalatok életében, szinte minden azon nyomban megváltozott. Belátták, akiknek be kellett látniuk, senkinek sem jó az, ha mindennapjainkat a mozdulatlanság jellemzi, s különösen káros az, ha emberek csupán amiatt nem próbálhatnak szerencsét másutt, mert a szabályozók indokolatlan marasztalásra ösztönöznek. Az oldással megszűnt némely vállalat privilegizált helyzete, ők is rákényszerültek arra, hogy megmérkőzzenek a munkáskezekért, nemcsak a múltjukkal, hanem jelenlegi körülményeikkel is vonzást gyakoroljanak a náluk elhelyezkedni akarókra. Emögött az a felismerés húzódott meg, hogy a rangsorolás kétélű fegyver. Mert hiába enyhül a mammutcég gondja, ha eközben a C vagy D kategóriás gyár, amely nemegyszer ugyancsak nélkülözhetetlen termékek előállításával járul hozzá a népgazdasági tervek teljesítéséhez, hovatovább képtelenné válik a folyamatos működésre. Előbb az éjszakai műszakot számolják fel, majd következhet a délutáni, mert nincs, aki irányítsa a gépeket. A kezdeményezést ennek megfelelően egyöntetű helyeslés fogadta. Tényleg, mondogatták, miért ne menne oda a munkaerő, ahol a leginkább megtalálja a számítását? Csakhogy hamarosan kiderült: az emberek oda mentek, ahol a leginkább megtalálták a számításukat. Ami abban nyilvánult meg, hogy imitt-amott annyian tolongtak, mint egy sikerdarabot játszó színház jegypénztára előtt, miközben egyes üzemek szinte teljesen elnéptelenedtek. Ekkor újra előkerült az íróasztalfiókok mélyéről az adminisztrációs eszköztár, s bevezették, hogy kötelező a közvetítés mindazok számára, akik „kilépett" bejegyzéssel váltak meg előző helyüktől, s azoknak is, akik egy évben háromszor cseréltek gazdát. Horváth Mihály készségesen elismeri: a gyakorlatban mégsem szólhattak bele, merre és hova áramoljon a munkaerő, eldöntötték ők maguk, négyszemközt. Az egykori észak-pesti Munkaerőgazdálkodási Hivatal feladata abban merült ki, hogy rányomja pecsétjét a nyélbe ütött alkura. És ez semmiképp sem lehetett a jövő útja. Már csak azért sem, mert ekkoriban, a 80-as évtized legelején polgárjogot nyertek az új vállalkozási formák, nemkülönben megindult a trösztök, a kiemelt nagyvállalatok szervezeti korszerűsítése, jobban mondva: kisebb, de önálló egységekre bomlottak szét. A hivatal is megszűnt hivatal lenni, és átalakult szolgáltató profilú intézménnyé, nevezetesen ekkor jött létre a Fővárosi Munkavállalási Tanácsadó. És új szerepkörüket nagyon komolyan veszik. Egy sor olyan ötletet valósítottak meg, amelyek szükségességéről percekig sem vitáztak, de nem voltak abban a helyzetben, hogy hozzálássanak a gyakorlati átültetéshez. Igen, sokszor, nagyon sokszor tapasztalták, a betévedő nincs tisztában a lehetőségeivel, azzal, hogy hol, mely szakmában, munkakörben helyezkedhetne el, de hát, kötve lévén a kezük, nem csináltak ügyet ebből; megválaszolták a kérdéseit, aztán hagyták, hadd menjen a dolgára. Ahelyett, hogy rászántak volna öt percet, s elbeszélgetve vele kiderítették volna: miért is nem érzi jól magát ott, ahol éppen dolgozik, s egyáltalán: közösen rájöttek volna, merre tovább, mire alkalmas igazán? Most főfoglalkozású pszichológus hivatott a tanácstalanság okainak feltárására, s akkor sincs baj, ha bizonyos esetek megoldása jogi ismereteket kíván, mivel munkajogban járatos munkatárs is készenlétben áll. S tudásukra szükség is van, mert az új helyzetben szaporodnak azok az ügyek, amelyek általában nem zárhatók le rövid úton, baráti kézfogással. Most már ugyanis foglalkoznak a munkaviszonyban lévőkkel is, akik szívesen váltanának, ha erre megteremtődnek a feltételek. Ez teljességgel új eleme a munkájuknak, korábban minden efféle kérés elől tüstént elzárkóztak. Miért? Igen, a hivatali szemlélet miatt, amely a népgazdasági érdekek érvényesülését akkor vélte biztosítottnak, ha kevésbé törődik az állampolgár szempontjaival. Magyarán, az úgynevezett „össztársadalmi elvárások" alapján vették kézbe az ügyeket, szemben napjaink gyakorlatával, amikor nem elsődleges cél, hogy helyreálljon a béke munkáltató és munkavállaló között. Eljutottunk odáig, hogy ma már senki nem vonja kétségbe: az általános érdekek valóra váltása nem történhet meg az egyéni érdekek csorbításával. Ennek jegyében ragadnak meg minden lehetőséget, hogy még élénkebbé tegyék a valóban indokolt munkaerő-áramlást. Alig másfél éve például egy számítógépet állítottak csatasorba, persze, nem azt várva tőle, hogy rendet teremt majd a keresleti-kínálati piacon; sokkal inkább azt remélve, hogy gyorsabban megtalálják egymást 21