Budapest, 1985. (23. évfolyam)

4. szám március - Major Ottó: A kor volt fiatal

MEGLÁTTALAK, SZABADSÁG A kor volt fiatal Huszonegyedik születésnapomon, április 4-én az utolsó náci is kitakarodott az országból. Újjáéledés, nemcsak a természetben, a megmaradtak lelkében is. Az emberek életereje valóban bámulatos volt. Megkezdődött az újjáépítés, egyelőre romeltakarítással. Az én romelhordó partnerem a költő Vidor Miklós volt Ha négy évtizeddel a történtek után azt kérdem magamtól, mint úszhattam meg nemcsak ép bőrrel, hanem ép lélekkel is azokat az emberpróbáló időket, válaszként aligha elég, hogy elnyűhetetlen húsz évemmel s azzal, hogy nem volt bennem veszélyérzet és halálfélelem. Tartásomat talán annak köszönhettem, hogy kevés időm jutott önmagamra, másokért pedig, ha még oly keveset is, tehettem valamit. Jártam-keltem a bombázott, háború sújtotta, éhező, náci és nyilas különítményektől meggyötört városban, az ostrom körülményeihez képest még elegánsan is; nem volt más fegyverem, mint bambusznyelű esernyőm, más poggyászom, mint aktatáskám, benne egy váltás fehérnemű és egy paksaméta gépirat, szegény verseim tűzönvízen át magammal hordott kéziratai. Az ostrom végnapjait, a pesti oldal felszabadulását egy követségi épület óvóhelyén éltem át. A megtapasztalt szörnyűségek után oly elcsigázott lélekkel, hogy inkább megszabadulásnak érzékeltem, mint felszabadulásnak. Ahova néztem, égő házak, füstölgő romok, felszaggatott sínek, leszakadt vezetékek, felbontott úttest, tátongó bombatölcsérek, temetetlen holtak és állati tetemek. A felszabadulás katarktikus élménye két nappal később ért a behavazott Városligetben, miközben fejem fölött tűzharc folyt a város teljes birtokáért. A megszabadulás és felszabadulás kettős érzését később egy versemben fogalmaztam meg: Két nap telt el kitágult börtönünkben, s a rabságot egyik se törte meg, gúzsából mint kit éppen szétkötöztek, csontunkba vágtak még a kötelek. Harmadnap végre megszakadt a rabság, hasadt a jég, ágyú szólt siketen, gránát reccsent — megláttalak szabadság, kitárt karral, vérzőn a síneken. A behavazott Városliget szélén — megírtam már —, a Hermina út és a Thököly út keresztezésében találkoztam először költővel a felszabadulás után, Zelk Zoltánnal, aki zuglói otthona felé igyekezett. A költészettel magával azonban elég sokára. A pesti oldal felszabadulása után tovább folyt a harc Budáért; a múzsák hallgattak még... Azaz, valami zajlás a művészetben is elkezdődött, de mily jellemző körülmények között. Híre jött, hogy matiné készül az Izabella téri Magyar Színházban. Ide igyekeztem február első napjaiban. Az Oktogonon — a tegnapi Mussolini téren — izgatott, morajló sokaság zárta el az utat. A helyszínre kiszállt népbíróság hirdette ki talán első ítéletét a két bestiális nagykátai keretlegény, Rotyis és SZÍVÓS ügyében, s éppen szabadtéri akasztásra készültek. Áttörtem magam az embertömegen — engem akkor inkább vonzott a másik látványosság, az első színházi matiné. Visszafelé jövet már csak az akasztott keretlegények himbálózó tetemét láttam. A Körút és az Andrássy út kiégett bérházaival teljesen néptelen volt. Az Oktogont a Margitsziget felől szakadatlanul ágyúzták a németek, akiket valamelyik hívük nyilván rádióadón értesített az itt zajló népítéletről. Hát így éltünk akkoriban a felszabadult pesti oldalon. Átkozva és áldva a nagy telet, mely megdermesztette az embereket ablaküveg nélküli lakásaikban, de akadályozta a dögvészt s mindenféle járványok terjedését. Hiszen az utcák telve voltak el nem földelt állati dögökkel és emberi tetemekkel. A Dohány utcai zsinagóga előtt viaszsárga hullahegy emelkedett, mint valami gigantikus panoptikumban, s a Kazinczy utcai gőzfürdő előkertjében is. Erről a felszabadulás harmadnapján magam győződhettem meg, amikor fogorvoskeresőben, az egykori gettót érintve, végigpásztáztam a Károly körút és a Vilmos császár út környékét. S bármily groteszknek tűnjék is ennyi szörnyűség között, én az ostrom végét azért is vártam, hogy megszabaduljak végre kegyetlenül sajgó fogamtól. Az orvosnő, dr. Retteghyné Lányi Hedda, aki egy Madách téri ház óvóhelyén végre megszabadított odvas fogamtól, — mint tíz esztendő múlva nővérétől, Lányi Saroltától megtudtam, — nem volt más, mint a „Fecske-lány", Kosztolányi egykori nagy ^szerelme. Meglehet, hogy épp akkor döfte belém az injekciós tűt, amikor odaát Budán romba dőlt a Kosztolányi-villa, írói életem első irodalmi szalonja, elragadó festésű és faragású vörös konyhájával, falán a Szegény kisgyermek panaszainak egykorú rajzaival és irigyelt könyvtárával. Lányi Hedda poétikussá stilizált századelői alakja Vály Hedda néven utóbb bekerült regényhősnőim sorába, regényciklusom első köteteibe. Úgy látszik, a felszabadulás az én számomra azt jelentette, hogy bármi történik is velem, most már minden út az irodalomhoz vezet. Az első utam — az egyetlen dunai pontonhídon át — a felszabadult Budára, csakugyan az irodalom tájaira vitt, Mesterházi Lajosék 9