Budapest, 1985. (23. évfolyam)

4. szám március - Major Ottó: A kor volt fiatal

41® Logodi utcai otthonába. Útitársam szegény Földes Gábor volt, akit akkoriban mindannyiunknál inkább és pirosabban lobogtatták a fényes szelek, akárcsak közös barátunkat, akit végül is a krisztinavárosi kommunista pártházban találtunk meg; ő volt — ha jól emlékszem — a kerületi párttitkár. Örült nekünk, összeölelkeztünk, egymás szavába vágva meséltük, mi történt velünk, mióta nem láttuk egymást. Szó esett mindenről, kivéve az irodalmat. Ez Lajosunkat akkoriban a legkevésbé sem látszott érdekelni. A koratavaszi verőfényben fájdalmas látvány volt a romba dőlt Bu-Huszonegyedik születésnapomon, április 4-én az utolsó náci is kitakarodott az országból. Egy hónappal később, a győzelem napján, a Földi versben már azt írhattam: „Elmúlt ez is, nyomát csak árkok őrzik / dőlt városok s a fölszaggatott földig / bukott csúcsíves templomok..." De hát nemcsak Európa hevert romokban, hanem az emberek lelke is, nem volt család az országban, mely ne gyászolt, ne siratott volna valakit. Ikeröcsémet büntetőszázadban gyilkolták meg tizennyolc éves korában, apám egész családja elpusztult, anyám vidéki rokonságát Auschwitzban égették meg, eltűnt barátaimról akkor még semmi hír sem érkezett. Tavasz volt mégis. Újjáéledés, nemcsak a természetben, a megmaradtak lelkében is. Az emberek életereje valóban bámulatos volt. Megkezdődött az újjáépítés, sorra jelentek meg a lapok, várták kéziratainkat s kivált a fiatalokét, akik tiszta lappal indultak. Elkezdődött az egyetemi élet, egyelőre romeltakarítással, a Pázmány Péter Tudományegyetem Múzeum körúti épületében. Az én romelhordó partnerem a költő Vidor Miklós volt; ő abban az évben abszolvált. Együtt mentünk el Rónay Györgyhöz, a Révai Könyvkiadó szerkesztőjéhez, kinek kiadóbeli kicsiny szobája fiatalok találkozóhelye lett. Itt fogtam kezet először a nyugati hadifogságból hazatért Pilinszkyvel. Itt találkoztam Thurzó Gáborral, kinek otthonában hétről hétre, 10 da; sehol egy épen maradt ház, házsor, a háborús sebeket az éledő vegetáció sem fedhette el. Anélkül, hogy észrevettük volna, magunk mögött hagytuk az egykori Kosztolányi-villát, ahol oly sok szép órát töltöttem hajnalig tartó vitákkal, iszogatással. Az ostrom eltüntette, a földdel tette egyenlővé. E budai látogatásból is vers született, az első, mely a felszabadulás után a Kassák Lajos és Fodor József szerkesztette Új Időkben megjelent, hadifogságba került költőbarátomnak, Rába Richárd Györgynek szóló ajánlással: szombat esténként, állandó társaság jött össze: Birkás Endre, Rónay György, Toldalaghy, Pilinszky, olykor-olykor Sőtér és jómagam. Ezen az őszön már megkezdődtek az egyetemi előadások. Az 1945-ös első szemeszteren ismertem meg Keresztury Dezsőt, az Eötvös Kollégium igazgatóját; ő magántanárként Horváth János professzor szemináriumát vezette, amelyet a századelői Négyessy-féle stílusgyakorlatok példájára alakított át stílusgyakorlattá. Mint amabból egykor a Nyugat munkatársai, úgy kerülnek majd ki ebből az Újhold némely alapító tagjai. Köztük Rába György is, aki őszre megjött az oroszországi hadifogságból. S megérkezett Svájcból első mesterem és példaképem — családjával túlélte a Bergen Belsen-i haláltábort — Komlós Aladár. Azontúl, mint annakelőtte, ő és felesége, Palotai Erzsi voltak kézirataim első olvasói. Komlós Aladárt ódával köszöntöttem. Ezt a verset már betehettem első verskötetembe, mely Ezer alakban címmel az Anonymus Könyvkiadónál jelent meg, nem a szerző költségén, mint korábban szokás volt. Hegedűs Gézának, a kiadó versszerető irodalmi vezetőjének köszönhettem ezt. A kézirat leadásától a megjelenésig majd két hónap kellett, oly nagy volt az infláció és a papírhiány, de így is megjelenhetett 1945 és 46 fordulóján. Valójában innen számítom írói pályám kezdetét. Erre bolyongtunk — rég volt, ha jöttünk Lajoséktól, házak hús sora közt. Illatozott az akác s borzongva figyeltek az ormok, összehajoltak a fák. Szőttük a gondolatok szövetét szakadatlan a rajzos ágakra s meredek sziklafalakra. Te meg csak egyre csodáltad a holdat s újra meg újra az éjt. Angyalok ujjasait s a csillagok ércseregét még nézed-e Rába Richárd? Hol vagy s hol vannak vigadással járt utaink és néma sikátoraink? Jaj, nem is áll Buda már, csak öröknek írt soraidra rezzen néha a szív. (In memóriám hesterni mundi) Itt vagy ismét. Lám, hazahoztak édes álmaid — vagy tán temetője elhalt kedvesednek vont a kietlen éjbe vissza kegyetlen'. Szállj le közénk, tégy nevelőnk. Tanítsd meg újra járni s nem fenevadként élni, elbitangolt bús fiaid — hívatlan, halkszavu pásztor. (Az érkezőhöz) így hát az 1945-ös év az én írói életem nyitánya volt. Sorsmeghatározó esztendő mindenképp. Közben éltem a magam mozgalmi életét is. A Szociáldemokrata Párt sajtóosztályán dolgoztam, pártnapok és népgyűlések szónoka voltam. Később titkára lettem a Szoci-