Budapest, 1985. (23. évfolyam)

4. szám március - Andai György: Mindennapi vizsga

Mindennapi vizsga Beszélgetés dr. Nyírő Rózsával, a Fővárosi Tanács elnökhelyettesével A korábbi középtávú tervekben hosszú ideig az ágyak számának növelése volt az elsődleges feladat, és ezt nem követte a diagnosztikai és terápiás részlegek arányos fejlesztése. Ez a magyarázata annak, hogy az aránylag kielégítő ágyszám ellenére is korlátozott az egészségügyi intézmények „teljesítőképessége" — Tudja, ez olyan munka, melyben minden beszélgetés, minden értekezlet, tárgyalás egyegy vizsga. Olyan, mint az egyetemen. Csakhát, ha ott szigorlatoztam, rögtön tudhattam: jól válaszoltam vagy megbuktam. Most tulajdonképpen csak a jó válasz lehetősége adatik meg, ha rosszul vizsgázom, ha megbukom, csak később derül ki, később derülhet ki, akkor, amikor esetleg már késő. Első beszélgetésünknek a vége felé járunk, felkapom a fejem. Beszélgetőtársamban annyira fegyelmezett, már-már zárkózott embert ismertem meg eddig, hogy e szavak szinte kitárulkozásnak tűnnek. Úgy érzem, többet jelentenek, mintha egy más habitusú valaki órák óta monologizálna önmagáról, lelkéről, gondjairól. Nem, dr. Nyírő Rózsa, a Fővárosi Tanács elnökhelyettese igazán nem sorolható a „lelkizők" kategóriájába. Ha érzéseiről, érzelmeiről beszél — az csak munkájával van összefüggésben. Például? Kínozza a tehetetlenség, ha nem tud segíteni különböző okok, legtöbbször pénzhiány miatt. Bántja, ha mások elmulasztják a segítségadást ott, ahol pénz nem is, annál több megértés, figyelem, gondoskodás kellene, csak egy jó szó annak a tanácsi apparátustól szinte eleve kicsit tartó ügyfélnek. Olyan területek „gazdája" a tanácsnál, ahol mindennaposak az emberi gondok, sőt, tragédiák, hiszen az egészségügy és a lakásügyek manapság ebben a városban is, akárcsak az országban, húsba vágó dolgok. Keserű, amikor időnként, bizony, kénytelen nemet mondani, mert azok a bizonyos objektív szükségszerűségek ezt diktálják, holott — belül valahol — a legszívesebben igent mondana. — Elég nehezen jutottam be önhöz, úgy tűnik, igencsak elfoglalt. — A munka az életem. Sajnos, az újságcikk csak szavak egymásutánisága a fehér papírlapon. A fenti mondat így, leírva közhelynek, esetleg fellengzősnek tűnhet. Most jó volna láttatni, hallatni milyen arccal, milyen hangon mondja e szavakat ez a magas, elegáns, csinos asszony. Minden mesterkéltség nélkül, magától értetődő természetességgel, őszintén. Ugyanakkor kategorikusan is — mintegy elvágva az újságíró további kérdéseinek útját, amelyek esetleg más, a munkához nem annyira közeli irányba vezetnének. Céltudatos és nyílt ember. Nem sorolható a,,lelkizők" kategóriájába. Ha érzéseiről, érzelmeiről beszél az csak munkájával van összefüggésben — Hogyan lett a főváros egyik vezetője? — Negyvenkilenc esztendős vagyok, és huszonkét éve köteleztem el magamat az államigazgatási munka mellett. A VII. kerületi Tanácsnál kezdtem előadóként, aztán végigjártam a „szamárlétrát", egészen a kerületi tanácselnöki posztig. 1982. április 1-én — nem, nem áprilisi tréfa — kerültem a Fővárosi Tanácshoz. — Mindjárt ebbe a pozícióba? — Korábban a kereskedelemmel, iparral, mezőgazdasággal foglalkoztam. Később úgy alakult a helyzet, hogy az egészségügy, a lakás-és a sportügyek felügyelete került hozzám. Talán azért bízták rám éppen ezeket a feladatokat, mert igen sokat foglalkoztam e témákkal még a kerületi tanácsnál, közel álltak hozzám. — A sport is? Asszony létére? — Testnevelő tanári diplomám van, csak később szereztem meg a jogit. Egy kicsit megint meglepődöm; hiába, az előítéletek: nők és a sport — valahogy még mindig nehezen kapcsolódnak bennem össze. És a lakás? És az egészségügy? Vajon létezik-e csak és tipikusan női szakma — morfondírozom magamban, míg hangosan azt kérdezem: — Lát-e valami kapcsolatot az egészségügyek és lakásügyek között? — Hát leginkább azt, hogy mindkettő igen pénzigényes terület, ugyanakkor egyikhez sincs, sajnos, elegendő. No meg talán egy furcsa kettősség, ami a két területet jellemzi, összekapcsolja. Lakásproblémáik leginkább az életbe indulóknak, a fiataloknak vannak, míg egészségügyi gondokkal, súlyosabbakkal, többnyire az idősebbek küszködnek. — Mindkét nagy téma külön-külön is megérne egy-egy terjedelmes interjút. Mégis, ha választanom lehet, arra kérem: beszéljünk a fővárosi egészségügyről, pontosabban az ezzel kapcsolatos távlati tervekről. — Csak tervekről tudok beszélni, a szó elképzelés értelmében. A fővárosi egészségügy fejlesztésének koncepciója a hetedik ötéves tervre még csak vázlatszerű, pontosabban fogalmazva: a fő irányokat ismerjük, tudjuk, merre kell indulnunk, továbblépnünk, ám lépéseink ütemét, gyorsaságát még sok-sok, későbbi tényező befolyásolja. — Mégis, mi a fő cél az egészségügyi és szociális ágazatban az elkövetkezendő tervidőszak során? — A korszerűsítés, a kórházi ágystruktúra összetételének módosítása, az egészségügyi intézmények működési feltételeinek javítása. — Vagyis? — Nézze, lehet, meglepő, amit mondok, de véleményünk szerint a kórházi ágyak száma elegendő a fővárosban ahhoz, hogy a fekvőbe-