Budapest, 1985. (23. évfolyam)

4. szám március

Pertuban a történelemmel Mi, magyarok, tegezziik történelmünket. Ez nem a barátság jele, inkább az indulaté: szidjuk, mint paraszt a lovát. Néha ugyan szívesen vállon veregetnénk, de már vissza is kapjuk a kezünket: parazsat érintettünk. Történelmünk sosem volt puszipajtásunk, kezes bárányunk, s ha összetorlódó múltunkra nézünk, éppen az új világ igézetében kell szigorú józansággal megállapítanunk, hogy nem is lehetett az. Egymáshoz való viszonyunk mégis szoros, bár sok tekintetben még mindig tisztázatlan. Akkor is így van, ha az utóbbi időben mohón igyekszünk felidézni, megrajzolni távoli és közelebbi múltunk hű képét. Nem megy könnyen. Hol a részletekben veszünk el, hol saját eszméinket, vágyainkat álmodjuk vissza, vagy kérjük számon a gyanútlanul porladó ősöktől. Máskor a Mohács utáni nemzeti nyomorúság ellensúlyozására, miként a koldus, ki gazdag rokonával dicsekszik, sosemvolt ékességekkel aggatjuk tele, majd megszaggatjuk ruháinkat, porba, mocsokba lökjük a múltat — s vele önmagunkat —, „deheroizálunk", kigúnyoljuk a példamutató értékeket is, így próbálván életet lehelni a panoptikumbábbá merevített hősökbe, miközben, akaratunk ellenére, még félelmetesebb bábukat teremtünk. Ám mégis, annyi Mohács, annyi balszerencse és viszály után, napjainkban kezd kialakulni a mértéktartó és reális — szkeptikus lévén, hozzáteszem, mi legalábbis annak tartjuk —, a cselekvéshez tanácsot adó történelemszemlélet. Ennek jövőbe mutató lényegét az elmúlt évszázadok során sokszor megfogalmazták legjobb gondolkodóink. „A haza és haladás" elvét azonban csak ritkán sikerült megvalósítani a gyakorlatban, s ha igen, roppant rövidek voltak azok a tündöklő korok. Pedig népünk fennmaradásának próbája, feltétele mindig az volt, följebb tudunk-e lépni a meghaladottból a magasabb társadalmi forma, az igazságosabb rend irányába. Ezt ismerte föl a honalapító Árpád, az államalapító, kegyetlenül kegyes Szent István, ezt a reformkor parazsát szónoki hévvel fellobbantó Kossuth, ezt a nemességből kiinduló 1848/49-es polgári és a polgárinak induló és szocialistává hatalmasodott 1918/19-es forradalom és szabadságharc. A változó idővel együtt változnak a fogalmak, célok tartalmai és a megvalósítás lehetőségei. A világ kitágult. A kitágult világ sokféleségében kitapintható összefüggéseket, az egységet vette észre Hegel, és megalkotta a világszellem fogalmát, Goethe már világirodalomról beszél, Petőfi pedig a népeket gúzsba kötő Szent Szövetség arcába vágja: világszabadság! És amikor Marx és Engels leszögezi, hogy a történelem az osztályharcok története, ez a csudálatos, ifjú poéta vérfolyamhoz hasonlítja a történelmet, jók és gonoszok harcáról ír a „két nemzetté" szakadt világban, hogy azután a jók ügyéért essen el a harc mezején. Vörösmarty 1836-ban hiába kiált, könyörög „a népek hazája, nagyvilág!"hoz, válasz nem jön az akkori Európától, de a 20. század elején már öntudattal jelenthette ki Ady: „...internacionalista ma már minden becsületes ember". Ennek az új, világot átfogó eszmének a nyomán lettek az oroszországi magyar hadifoglyok 1917 után vöröskatonák, ezért állt Madrid határán az „ezernyelvű, egyszívű brigád." Az egymáshoz tartozásnak, az internacionalizmusnak a tudata szorítja háttérbe a bennünk, magyarokban — nem minden alap nélkül — kialakult kisebbségi érzést, az egyedül vagyunk tragikus traumáját. Magyarországon a levert Tanácsköztársaság, a forradalmi vágyak megcsúfolása után sem csitult a „bírhatatlanság" érzése, a változás iránti vágy ott vibrált a társadalom idegrendszerében. Az igazi változás előtt azonban végigjáratták ezzel a néppel a poklok útjait. Az igazságtalan háborúba hajszolt, „ordas eszméktől" mételyezett, félrevezetett és magát félrevezetni hagyó — hisz „betyár urai így nevelték" — ország valóban a sírja fölött tántorgott, és a fizikai, szellemi meg a morális pusztulástól mentette meg a szovjet hadseregnek, a szövetségeseknek a fasizmus fölötti győzelme. 1945. április 4. az egész magyar nép felszabadulása. Azoké, akik évek, évtizedek óta várták ezt a napot, és cselekvően segítették előkészíteni, azoké is, akik balgán küzdöttek ellene, vagy bizalmatlanul. félve latolgatták helyzetüket az új körülmények között. Emberpróbáló idők voltak azok, gyötrelmesen gyönyörűek. A magyar nép megállta a próbát, szinte egységesen vallotta: új hazát kell teremteni. Megérezte: itt az alkalom följebb lépni a társadalmi haladás lépcsőfokán, élt ezzel a lehetőséggel, s így nemcsak nemzeti létünket sikerült megtartani, hanem a szocializmus útján elindulva, negyven év eredményes munkája nyomán megbecsült tagja lett a népek közösségének. Illyés Gyula úgy jellemezte az elmúlt évtizedeket, az utolsó negyedszázadot: szélárnyékban vagyunk. Valóban, most lehet alkotni, országot, lelket építeni. Ennek a nyugodt, építő korszaknak a gyökerei a negyven év előtti történelmi eseményre nyúlnak vissza. Nem feledjük, hogy kiegyensúlyozott életünk a békeszerető népeknek és a Szovjetunió áldozatainak köszönhető. Ezért hajtjuk meg mi, egy sokat vérzett ország fiai fejünket a sokat szenvedett Szovjetunió népeinek kötelességtudó fiai előtt a felszabadulás ünnepén. Tisztelettel emlékezünk mindazokra, akik az életet oltalmazták, a jobb életért dolgoztak, és lettek ennek a harcnak, munkának hősei, áldozatai. Elődeink áldozatos példája nyomán igyekszünk megvalósítani „a jognak asztala", „a bőség kosara", ,,a szellem napvilága" régen megfogalmazott célkitűzéseit még akkor is, ha küszködéseink során kedvszegő kudarcok érnek. Ám éppen nehézségeink tudatában és tükrében vigyázunk mindarra, amit elértünk, amivel ezt a „szépecske" hazát szolgálhatjuk. Nem somolygunk össze, vagy nem üvöltünk együtt a cinikusokkal, nem vagyunk tagjai a kézkezet-mos baráti beltenyészeteknek, ellenben farkasfoggal támadjuk az önzést, az anyagiakban, szellemiekben létrejött igazságtalan különbségeket, az igazi értékek megkérdőjelezőit, az alkotó erő kibontakozásának gátolóit, a szocialista demokrácia megcsúfolóit, a szabadságot a vagyonnal összetévesztő pökhendieket, a kis hatalommal is embertársukat nagyon megalázni tudó dörzsölteket. Az űrkutatás átkot vagy áldást hozó korszakában nem collstokkal méricskélünk munkát és jellemet, hanem József Attila szavára hallgatunk, aki azt mondja: „A mindenséggel mérd magad". Történelmünk azt mutatja, hogy bármint alakult is sorsunk, a magyarságnak mindig volt ereje a megújulásra, a továbblépésre. Példa erre a felszabadulás, az elmúlt negyven esztendő, az ország vezetését felelősséggel vállaló Magyar Szocialista Munkáspárt tevékenysége, legutóbbi, XIII. kongresszusának munkája és útmutatásai. A szocializmus építésének az idejét éljük. Ezt az időt „mi hoztuk magunkkal". Ez a mi történelmünk, egészen a sajátunk, egyek vagyunk vele, s ha szólunk hozzá, komolyan vagy vidáman, olykor már vissza is tegez. JÁVOR OTTÓ 1