Budapest, 1984. (22. évfolyam)

3. szám március - Seregi László: Pellengéren?

Pellengéren? Beszélgetés dr. Kozma Györggyel, az Országos Orvosetikai Tanács titkárával Régóta szerettem volna szót váltani valakivel az orvosi etikáról. Nem mintha előítéleteim lennének e szakma képviselői iránt, éppen ellenkezőleg: nagyon tisztelem őket, kivált azóta, hogy több alkalommal elhitették velem, talán nem is vagyok annyira puha fából faragva, mint képzeltem. Ezért is idegesít, sőt, bosszant az a sok megjegyzés, amely az orvosokat érte, éri. Bizonyosan tudom, hogy ezt a kérdést sem szabad kiszakítani az összefüggések rendszeréből s csak önmagában, pőrére vetkőztetve vizsgálni. Szerény nézetem szerint nincs szakmák szerint rangsorolt, külön ágazati célokra rendszeresített etika. Csak egy van, egy lehet: olyan, amilyen az egész társadalomé. Ezt a nézetem nem fejthettem ki soha senkinek. Akárhány orvosnál próbálkoztam, mereven elutasított. Ki ezzel, ki azzal az ürüggyel, mígnem jósorsom dr. Kozma Györgyhöz, az Országos Orvosetikai Tanács titkárához vezérelt, aki készségesen vállalkozott a beszélgetésre. Meglepetésem csak fokozódott, amikor szinte minden bevezető nélkül kijelentette, hogy igenis van szakmák szerinti etika, s ha létezik közöttük hierarchia, hát annak felső fokán az orvosi etika foglal helyet. — Kedves főorvos úr, győzzön meg! Etikai szempontból miért más az orvos, mint — teszem azt — a mérnök vagy a kereskedő? — Semmi kétség, a mérnök is, a kereskedő is kapcsolatba kerül az emberekkel. De ez a kapcsolat korántsem olyan szoros, korántsem olyan intim jellegű, mint a mi esetünkben. A beteg kitárja előttünk a szívét, legféltettebb titkait is elmondja, mert másképp nem tehet. Sajátos helyzet a betegé, nem is tekinthető normálisnak. Aki huzamos ideig ágyban fekvő beteg volt csak egyszer is, tudja, érzi, miről beszélek, Hajlamosak vagyunk túldimenzionálni a dolgokat, anélkül, hogy ránk lehetne sütni a hipochondria bélyegét. Az orvos nem élhet vissza ezzel a bizalommal. Tartják is magukat általában az esküjük szelleméhez, de minden viszony legalább két félt, partnert feltételez. Elképzelhető, hogy az akarat visszájára fordul, nem azért, mert lelketlenek, embertelenek vagyunk, hanem mert a beteg többet, mást remélt. — Bennünk van a hiba, igazi, olykor képzelt betegekben? — Ezt nem mondtam, nem is mondhatnám. Annyi bizonyos, hogy az elmúlt évtizedekben lényegesen megváltozott orvosok és páciensek viszonya. Korábban ez afféle joviális vagy inkább patriarchális nexus volt. Egyik oldalon az orvos, a tanult ember, aki segített a butuska, kiszolgáltatottságában is esendő betegen. Döntései úgy hangzottak, mint isteni kinyilatkoztatások, szigorú verdiktek. Az orvos megkülönböztetett helyet foglalt el a társadalmi életben. Aztán valamelyest átalakult az értékrend, s ebben nem feltétlenül nekünk jut a gránátalma. A páciens többé nem érzi magát teljesen kiszolgáltatottnak. Mintegy öntudatra ébredt, s követeli a jogait. Nem elégszik meg a terápiával, tudni akarja a diagnózist is; ha piros tablettát írunk fel, elvárja, hogy megmondjuk neki, vajon miért nem kéket kapott, mint a múltkor? Ugye érti, hogy szándékosan vulgarizálok. Éppen azért, hogy érzékeltessem: a megváltozott, éspedig előnyére megváltozott orvos -beteg viszony idézi elő a legtöbb bajt, félreértést. — Tehát, ha az orvos nem magyarázza el nekem, hogy miért nem írt fel a kékből is, akkor fogom a tollat, és feljelentem az illetőt az etikai bizottságnál? — Igen. Az emberek nagyon érzékenyek, minden hangsúlynak, jelzőnek kiemelt jelentőséget tulajdonítanak. Ám az orvos is ember! Neki is lehetnek s vannak rossz napjai. Főként, ha egy-egy rendelésen többször is felbosszantják. A beérkezett panaszok száma ennek ellenére elenyésző, létszámunk 0,3 százalékát érinti. Még jobb az arány, ha azt nézzük, hogy a bejelentések megalapozottak-e? Évekre visszamenően az észrevételeknek átlagosan 25 százaléka bizonyult jogosnak. Mi tagadás, pár esztendővel ezelőtt lényegesen szégyellnivalóbbak voltak a mutatóink. — Mielőtt az eredményekkel hozakodna elő, hadd térjek vissza egy pillanatra a két adatunkhoz. Engedje meg nekem, hogy kételkedjek: kevésnek, túl alacsonyak tűnnek... — Nézze, mi nem kozmetikázunk, mert nincs értelme. Legfeljebb önmagunkat csaphatnánk be ideig-óráig. Ettől a helyzet még változatlan marad na. Minden bejelentést regisztrálunk, s utánanézünk, mi is az igazság körülötte. És ha kiderül, hogy kollégánk valóban vétett, kötelességeit elmulasztotta, nem késlekedünk a számára kellemetlen ítélet meghozatalával. Persze, csak akkor lépünk fel, ha tudomásunkra jut az ügy. Az intézményi vezetők szemléletén sok múlik. Akadnak, akik úgy vélik, ha jelzik az esetet, maguknak ártanak. — Meg tudom érteni ezeket az intézményi vezetőket, de a beosztottakat is. Arra gondolok, hogy mindenkivel előfordulhatnak ,,balesetek"; azaz jobb hallgatni, ki tudja, mit 10