Budapest, 1984. (22. évfolyam)

3. szám március - Seregi László: Pellengéren?

hoz a holnap. Meg aztán holló a hollónak... Ugye, ismerős szöveg? — Hogyne, de higgye el, kedvező irányú elmozdulást tapasztalunk. Mintha egyre kevésbé lenne mindegy a valóban jól dolgozók számára, hogy mit tesznek az ilyen-olyan okok miatt gyengék. És idegesíti őket, hogy a közvélemény — óhatatlanul is — általánosít. Ha valakihez nem megy ki az ügyeletes, az másnap még Kovácsra haragszik (feltéve, hogy tudja a nevét), de egy hét múlva már azt híreszteli széltébenhosszában, hogy ,,na, az orvosokról is tudnék mesélni egyet s mást". Mindannyiunkat egy kalap alá vesz. Az megint más lapra tartozik, hogy etikus-e ez a viselkedés. Mondom, minket, orvosokat más mércével mérnek, mint a többi foglalkozási ág képviselőit. — Én még mindig a 25 százaléknál tartok. A panaszokat szakmabeliek vizsgálják ki. Azt meg, ugye, még a középiskolából tudjuk, hogy minden szentnek maga felé hajlik a keze. Miért pont az orvosoknál lenne másként? — Nem lesz népszerű a válaszom, de kimondom. Sok a grafomán, neuropata, akinek az okozza a legnagyobb örömet, ha másnak kellemetlenkedhet. Nézze meg az újságok levelezési rovatait, tele van mindegyik, s akkor nem is említettem a főhatóságok vezetőit. Jó néhány notórius panaszkodó eleve indigóval írja a feljelentését, hadd tudják meg mindenütt, mi történt vele. — Hát igen, már megint a turbulens állampolgár. Aki nem fér a bőrébe, aki szólni mer, ha valami nem tetszik neki. Úgy látszik, a feudális jogrend maradványai tartósan beépültek hétköznapjainkba. — Most is csak azt tudom mondani, amit az imént: az orvostársadalom kész a megtisztulásra, arra, hogy kivesse magából azokat, akik nem közénk valók. Erre annál is inkább szükség van, mert igaz, ami igaz: a 0,3 százalékon belül igen csúnya esetek is találhatók. Nem részletezem, sajnos, eléggé közismertek, még ha a főszereplő neve változik is. Anynyi bizonyos, nem tekinthető orvosnak az, aki gyorsan behúzza az ajtaját, mintha otthon sem volna, ha a háza előtt valaki összeesik. Vagy nem engedi meg, hogy orvosért telefonáljanak, ha már egyszer ő tehetetlennek bizonyult — és vég nélkül folytathatnám dicstelenségeink sorát. Szerencsére, csökken a mulasztások száma. — Ön szerint ez mivel magyarázható? Hiszen a munkafeltételeik olyanok, amilyenek, az életszínvonal alakulásáról pedig jobb, ha nem is beszélünk. — Összehangolt intézkedéseink, úgy tetszik, kezdik meghozni a várt eredményeket. De azért nem merném itt, országvilág színe előtt kijelenteni, hogy hamarosan feloszlathatjuk testületünket. Az öntisztulási szándék sem akármilyen erő, mert elegünk van abból, hogy folyton pellengéren, a társadalom pellengérén lássuk magunkat. A közeljövőben újabb előrelépés várható. Széles körű felmérést készítünk például a hazai magánpraxis rendszeréről, tényekkel és adatokkal igyekszünk csokorba gyűjteni az e téren mutatkozó ellentmondásokat. A kezdeményezés annál is inkább indokolt, mert ennek a területnek a szabályozása kirívóan idejétmúlt. Azt sem tudjuk, hogy milyen szakágakban hányan tevékenykednek; nincs egzakt számunk arra sem, hogy valójában mennyibe kerül egy-egy vizit, kezelés. Hallani elrémisztő összegekről, amit elkérnek fogsorokért, szülések levezetéséért, de nem léphetünk közbe, mivel nincs a kezünkben bizonyíték. Fokozottan nehéz feladat hárul ránk az ifjabb orvosnemzedék etikai nevelésének előmozdításában. — Gyaníthatóan ök olyanok lesznek, amilyen a környezetük. Mert mások nem lehetnek. .. — Igen, mindent az alapoknál kell kezdeni. A legfontosabb, persze, a személyes példamutatás. Az a pályakezdő, aki azt látja, hogy a főorvosa nem fogad el hálapénzt, az kétszer is meggondolja, hogy később belép-e a szabályok ellen vétők táborába? Bár megjegyzem — s itt önnek adok igazat —, ha kevés a fizetés, és a fiatal kolléga saját fedelet akar a feje fölé, tényleg nehezen állhat ellen a kísértésnek. Egyébként a hálapénz utólagos elfogadása — jelenlegi szabályozásunk, etikai felfogásunk szerint — nem elítélendő cselekedet. Csak akkor az, ha jogtalan előnyökért, elvégzetlen munkáért adják, és teszik zsebre. Érdekes módon, a paraszolvenciával kapcsolatban elég kevés panasz érkezik: mindenki hallgat róla. Hiszen, ha úgy vesszük, a beteg is vétkezik... — Mi lesz hát a fiatal orvosokkal? — Tervezzük, hogy egy kis sillabuszt juttatunk el hozzájuk, s ebben részletezzük a viselkedési normákat. Felsoroljuk a legfontosabb tudnivalókat, mikor, hol, kinek milyen megszólítás dukál, hogyan viszonyuljanak bizonyos megjegyzésekhez, magatartási formákhoz; mondom, afféle etikai kiskátét készítünk. Szükség van rá, de majd meglátjuk, mennyire válik be a gyakorlatban. Az azonban biztos, hogy szakmai körökben kedvező fogadtatásra találtak a konzíliumokat és a tudományos munkát, a publikálást szabályozó irányelveink. Számos visszásságot fedeztünk fel ugyanis ezeken a területeken. Dióhéjban: vissza kell adni a konzíliumok és konziliáriusok rangját: meg kell akadályozni, hogy a publikációkkal visszaéljenek. Népiesen fogalmazva: egy rókáról több bőrt húzzanak le. A szerző pedig azonos személy legyen a tudományos eredmény felszínre hozójával. Folytassam még? — Nem, nem szükséges. Csupán egyetlen kérdésem maradt, amelyre, ha nem akar, nem felel. Az egészségügyi ellátás ingyenessége mennyire befolyásolja az etikai helyzetet? — Válaszolok rá, mert fontos kérdésnek tartom. Elsősorban azért, mivel — szerény véleményem szerint — ágazati szabályozásunknak pontosan ebben a vonatkozásban kellene továbblépnie. Az igények és a lehetőségek közötti feszültségekről van szó tehát. Ha nincs fizetési kényszer, megkötöttség, elszabadul az emberi képzelet, s nincs, ami visszafogná, ami józan belátásra, mértékletességre intené. Minden beteg ragaszkodik például a röntgenhez. Azelőtt szó nélkül megkapta a beutalót. Most viszont takarékoskodni kell a filmmel, csak azt küldjük el, akit feltétlenül muszáj. Ám ezt a beteg rossz néven veszi, úgy érzi, megfosztották valamitől, ami pedig járna neki. És már megy is panaszra. A kis elégedetlenség így válhat etikai üggyé. És minden kezdődhet elölről. SEREGI LÁSZLÓ