Budapest, 1984. (22. évfolyam)

2. szám február - Dr. Takács Györgyné:Okkal morgó Forgó-Morgó

Okkal morgó Forgó-Morgó Lokálpatrióta vagyok, Molnár Ferenccel vallom: „Szülőföldem, Pest". Magam, apám, sőt nagyapám is itt látta meg a napvilágot. Szeretem Pestet, érdekel minden, ami szülővárosom múltjával és jelenével összefügg. Ezért forgatom szívesen a Fővárosi Tanács igényes tartalmú és nem kevésbé vonzó küllemű folyóiratát, a Budapestet is. Kedvenc lapom a közelmúltban mégis elkedvetlenített, amikor elolvastam Megyesi Gusztávnak Forgó-Morgó című, energiahelyzetünkről szóló írását (1983/6.). Gondolom, a folyóirat szerkesztősége is azzal a szándékkal adta közre a Fórum rovatban ezt az írást, hogy a szerző által megfogalmazott álláspontokkal és nézetekkel vitatkozni lehessen, vele szemben más vélemény is nyilvánosságot kapjon. Ez adta az indítékot ahhoz, hogy a sajátomat megírjam. Megtudjuk magától Megyesi Gusztávtól, hogy az energia kérdésben „laikus", viszont „az érzéseiről beszél". Elöljáróban szeretném megkockáztatni azt az észrevételemet, hogy az energiaprobléma nem tartozik az érzelmi szférába. Tudvalevő ugyanis, hogy az érzelmek az egyén szubjektív megnyilvánulásai, s bár fontos szerepük van az életben, az objektív jelenségek elbírálásánál azonban mégsem támaszkodhatunk az érzelmeinkre, ha úgy tetszik „érzéseinkre". Azt hiszem, ez belátható, akár laikusról, akár szakemberről van szó. Megmondom, én is laikus vagyok, érzéseim nekem is vannak, de véleményemet, különösen, ha nyilvánosság elé tárom, megpróbálom tényekkel alátámasztani. Ez a biztosabb! A szerző azon berzenkedik, hogy minek borzolgatják a lakosság lelkiismeretét a televízióból ismert Forgó-Morgó és más energiatakarékosságra intő propagandaműsorokkal, felhívásokkal, a rendeletekről nem is beszélve. Szerinte a lakosság energiapazarlása elenyésző a közületi, ipari pazarlásokhoz képest, s a lakosság energiafogyasztása — az ország energiaigényéhez képest — elhanyagolható. Úgy véli ennél fogva, hogy az egyének takarékossága csekély eredménnyel jár. Érdemes szembenézni a tényekkel, hogy erről másképpen vélekedjünk: az ország energiafelhasználásának majdnem 30 százalékát a lakossági fogyasztás teszi ki; az ipar 44 százalékot, a mezőgazdaság 8 százalékot, a szállítás és közlekedés csupán 6 százalékot fogyaszt. Érdekes tény az is, hogy miközben az ipar, a mezőgazdaság és a többi ágazat energiaigénye évek óta általában csökken, addig a lakosság fogyasztása évről évre növekszik. Figyelmet érdemel e szempontból is az energiafelhasználási index. Ha 1975-öt 100-nak vesszük, akkor ehhez képest 1982-ben az ipar 113,7 százalékos, viszont a lakosság 137,4 százalékos aránnyal szerepel. Vagyis a termelő ágazatokban elért megtakarításokat részben a lakossági fogyasztás emészti fel. Ezek is arra mutatnak, hogy Megyesi Gusztáv nyilvánvaló tévedésben van, amikor így méltatlankodik: „Mindenféle Forgó-Morgók próbálják azt a butaságot elhitetni a lakossággal, hogy energiaprobléma azért van, mert a lakosság felelőtlen, pazarló." Megjegyzem, semmiféle Forgó-Morgó, sőt a Minisztertanács idevonatkozó rendelete — amelyet szintén megtámad a szerző — sem akarja ezt „elhitetni". Az energiagondok okozója nem elsősorban a lakosság, jóllehet a lakosság takarékossággal, felelősségérzettel enyhíthet az energiagondokon. Ezzel, azt hiszem, minden józanul gondolkodó ember egyetért, annál is inkább, mert hiszen, mint fentebb jeleztem, az ország energiaforrásaiból közel egyharmados aránnyal a lakosság is részesül, tehát az egyik „nagy fogyasztó". Ez a jelenség viszonylag új keletű, hiszen az elmúlt évtizedekben a lakossági fogyasztás jóval kisebb arányú volt, az ország energiafelhasználását döntően a termelés szükségletei határozták meg. Az utóbbi tíz évben történt az alapvető fordulat, ugrásszerűen megnőtt a háztartások energiaigénye és igényessége is. Igaz, hogy nem mindenkinél, mert akadnak még nálunk is olyan családok, akiknek nem az a gondjuk, mint Megyesinek, hogy a csillárt, a grillsütőt és az automata mosógépet egyszerre be tudják-e kapcsolni. Adja isten, sohase legyen nagyobb gondja Megyesi Gusztávnak. Semmiképp sem közelíthető meg e nagy, országosan „zsebbe vágó" kérdés úgy, hogy mit számít, ha nálam és még rajtam kívül több millió háztartásban csöpög a csap, feleslegesen égetik a csillárt és fűtik az utcát, mert túl meleg a lakás, amikor „odafent" „valahol" nagyban megy a pazarlás. Pazarolni sem nagyban, sem kicsiben nem szabad. Azzal sem lehet egyetérteni, hogy először a közületi pazarlókat „fogják meg", azután „kereskedjenek" az egyéni fogyasztóknál. Azt hiszem, itt is, ott is egyidejűleg mindent meg kell tenni, hogy szerényebben, takarékosabban éljünk. Furcsállom, hogy ilyen világszerte energiaínséges időben, egy energiaszegény országban valaki a nagy nyilvánosság előtt, egy lap hasábjain a takarékosság ellen győzködjön, ahogyan ezt Megyesi teszi. Például ily módon: „Abban a megoldásban meg végképp nem hiszek, hogy aki évekig 24—25 fokra fűtötte a lakását télen, s egy szál trikóban mászkált otthon, most annak legyen elég a húsz fok". Ha Megyesi Gusztáv nem tudná, a központi-és távfűtéses lakásokban csak ennyire fűtenek, és hiába reklamál a fogyasztó, a hőmérő higanyszála szigorúan 20 foknál áll meg. Egyébként érdekes az is, hogy a folyóiratnak éppen ebben a számában — a 46. oldalon — ezt olvashatjuk: „Ne fűtsük túl a lakást, 20 fokos hőmérséklet elegendő és egészséges". Most kinek higgyünk? Az-e az egészséges, ha télen trikóban mászkálunk a lakásban, vagy ha esetleg beérjük 20 fokkal, és felvesszük az inget, egyszóval valami rongyot kapunk magunkra? A „rongyrázás" helyett talán nem is ártana. Megyesi Gusztáv írásából ugyanis arra lehet következtetni, hogy Magyarország a krőzusok hazája, nekünk semmi sem drága, és mindenre futja. Miközben szerte a világban energiagondokkal küzdenek, s a hazánknál tehetősebb országok sem restellnek különböző takarékossági programokat meghirdetni, népszerűsíteni (Japán, NSZK, Finnország, sőt még az USA is), s amikor a szomszédos Románia vagy Jugoszlávia igen radikális korlátozásokat vezetett be, Megyesi Gusztáv nem titkolja, hogy bizony a csillárt ő akkor is égeti, amikor még nincs sötét, mert „így szokta meg". A minap fogalmazott úgy a kormány egyik tagja, hogy nálunk az emberek hamarabb tanultak meg pazarolni, mint javakat megtermelni. Van benne igazság! Megyesi Gusztáv meglepő magabiztossággal jelenti ki, hogy ő bizony nem ül a félhomályos szobában, mint azt a nagyszülei teszik, „akik úgy szokták meg". Kijelenti, hogy ő megfizeti a villany árát, természetesen csak a villanyszámla kifizetéséről van szó, mert nem a tényleges ráfordítás ellenértékét téríti meg. Ugyanis egy kilowattóra villamos áramért nappal 75 fillért, éjjel 40 fillért (bojler, kandalló stb.) kell fizetni, viszont annak előállítása 175 fillérbe kerül. A szerző tehát „gavallérosan fizet", mint egy hajdani katonatiszt, s egyúttal megfenyegeti az „illetékeseket" ily módon: „de ne kenjék rám, hogy az én túlfogyasztásom miatt került az ország energiaproblémás helyzetbe". Úgy tűnik, nemcsak a takarékosság, hanem a mértéktartás sem erős oldala. Miközben a cikk írója, saját bevallása szerint, lakását fényárban fürdeti, arról panaszkodik, hogy sötét a főváros, szerinte a hetvenes években világosabbak voltak a pesti utcák. Ezt kétlem. Tudni kell, hogy míg 1970-ben világítás céljaira 571 millió kilowattórát fordítottunk, addig az elmúlt években csaknem a dupláját, 929 millió kilowattóra villamosenergiát használtunk fel erre a célra. Igaz, hogy ez országos adat. Erről jut eszembe, egykor — még a Horthy-időkben — az egyik honatya a Parlamentben azt mondta: egy este az Operaházban több villanylámpa ég, mint az egész ország falvaiban és tanyáin. Biztos, hogy a fényben tündöklő Operaház elragadó volt, de milliók éltek, jobb híján, petróleumlámpa vagy mécses pislákoló világa mellett, és éjszakánként vaksötétség borult az ország túlnyomó részére. Nem olyan túl régen volt ez, a 30-as, 40-es években, sőt még azután is, az idősek, középkorúak jól emlékeznek, ha akarnak, erre az időre. így talán mégsem olyan sötét a pesti utca, különösképpen, ha az ország legtávolabbi pontjain is egyre-másra kigyúlnak a fények. Szeretném felemlíteni, hogy egész Európában energiatakarékossági intézkedések születtek. Még Párizsban, a „fények városában" is, ahol este 11 óra után az Étoile és környéke is, mondhatnánk, diszkrét világítást kap, mert ott is bevezették a csökkentett világítást. Budapestnek nincs oka a szégyenkezésre, még akkor sem, ha a közvilágítás érdekében is van tennivalójuk a város gazdáinak. Vitatom Megyesi Gusztávnak azt a felfogását is, ami röviden úgy fogalmazható meg, hogy miközben a közületeknél ésszerűtlenül „takarékoskodnak", az egyéneknek, felróják a pazarlásukat. Az ésszerűtlen takarékosság és a pazarlás nem ellentétpárja egymásnak. A két jelenség nem állítható szembe egymással, mert azonos. Ugyanis: az ésszerűtlen takarékosság pazarlás. Nem olyan időket élünk, hogy ezekről a súlyos gondokról könnyelműen ítélkezzünk. Az ésszerű takarékosság az élet minden területén létkérdés. Anyaggal, energiával, idővel, sőt egymás türelmével is takarékoskodjunk. Sőt, az írott szót se pazaroljuk hiábavalóságokra. Bizony, a Forgó-Morgó okkal morog! TAKÁCS GYÖRGYNÉ DR. 18