Budapest, 1984. (22. évfolyam)

2. szám február - Dr. Buza Péter: A kis Tuli

adata volt, hogy mindenkit ellásson cipővel, a lábatlanokat meg a béna csúszómászókat, vagyis a csúszósokat — mi úgy mondtuk —, tenyér- meg térdvédővel. Ilyen dolgokat is itt csináltak. Hát ott megkaptam a térdvédőt, de azt mondta a főorvos, hogy arra nekem nincs szükségem, mert énnekem feküdni kell. És akkor gipszágyban feküdtem még sok hónapon át. Aztán megint megvizsgáltak az orvosok, és egy idő múlva azt mondta a főorvos úr, kapok fűzőt, ezt ha fölveszem, megpróbálhatok újra járni. Úgy is volt, megkaptam a fűzőt, adtak két mankót, először nagyon remegtek a lábaim, de aztán már jobban ment. A szombat-vasárnapokat közben mindig a bátyáméknál töltöttem. Telt az idő, erősödött a lábam. Előbb az egyik mankót cseréltem ki botra, aztán a másikat, később már csak egy bottal jártam, és egyszer, amikor a bátyámék nem voltak otthon, egyedül voltam a lakásban, megpróbáltam tudok-e bot nélkül menni. A tűzhely és az asztal közt volt egy olyan másfél méter távolság, én fölálltam és megpróbáltam, hogy eljutok-e a tűzhelyig. Sikerült! Két lépést tudtam menni. Mikor fentjáró lettem már az ötödik elemibejártam. Volt abban az időben egy olyan lehetőség, hogy ha valaki elvégezte az ötödik osztályt, és már elmúlt 14 éves, mehetett inasnak. Én is az ötödikből lementem a szabóműhelybe. Ez kilencszáznegyvenben lehetett, mert akkor még anyám a Zitán lakott. Szóval, lementem szabóinasnak. De zűr volt velem, nem jöttem ki a nevelőtanárommal, úgyhogy kétszer meg is szöktem. Egyszer kimentem Cinkota-Nagyiccére — ott lakott a nagyapám, nagybátyám —, hogy én nem akarok az intézetbe visszamenni. Természetesen előkerült anyám, és némi rábeszélés után csak visszamentem. Utána aztán egy fél év múlva újból megszöktem. Megbeszéltük ketten, hogy kimegyünk Németországba. Átmásztunk a szomszédos vendéglő, a Trieszti Nő kerítésén, irány az országút. El is gyalogoltunk Szentendre határáig. De esős idő volt, a barátomnak elment a kedve az egésztől. Egyre mondta, hogy menjünk vissza, mert ha ezt az apja megtudja, agyonveri. Hát, mondom, ne hülyéskedj, már közel vagyunk a határhoz! Fogalmam se volt róla, hogy csak Szentendrénél jártunk. Na, föl a HÉV lépcsőjére, vissza Pestre! Óbudára éjjel egyre értünk — közben ugyanis leszállított a kalauz. Találkoztunk egy vidám társasággal, vendéglőből jöhettek, az egyik adott tíz pengőt : na srácok, legyen nektek is jó napotok! Akkor aztán elváltunk. Én elindultam haza, a Zitára, gyalog, a társam meg egy telefonfülkében aludt, és reggel visszament az intézetbe. Ott már, persze, híre kelt, hogy a Tuli meg a Horváth megléptek, és kerestettek, de én is befutottam, anyám behozott újra. De amíg mi jártuk a világot, történt valami. Sarlót és kalapácsot rajzoltak a kerítésre. Csúnya botrány volt. Ki csinálta? Hát ki? Biztos a Tuli, ő szökött meg)... Mikor lementem inasnak, a tanár így Szegény anyám ezt nem tudta elintézni búcsúztatott: ne hidd, hogy a hatalmam alól kikerülhetsz, nem fogok nyugodni addig, amíg téged ki nem rakatlak az intézetből! Hát sikerült is neki. Alig telt el két hónap, fölhívattak az irodába. Visznek vidékre. A kísérőlapomra meg ráírták, hogy vigyázat, mert szökésre hajlamos. Vártuk, ugye a kísérőt, közben a tanár rám parancsolt, hogy rakjak ki mindent a zsebemből. A bátyám, ahogy említettem, kommunista volt és járt neki a Népszava. Természetesen én is elolvastam, és találtam benne egy cikket, amelyben egy vidéki iskoláról van szó, ahol a pedagógusok bottal verik a gyerekeket. Nekem a cikk nagyon tetszett, kiollóztam magamnak, bevittem az intézetbe, és természetesen meg is mutattam egy-két jobb barátomnak. Na most, mikor azt mondta, rakjak ki mindent a zsebemből, megtalálta ezt a cikket. Elolvasta, lángvörös lett, és azt kérdezte, miért van ez nálam? Hát, mondom, mert egyetértek a mondanivalójával. Szerencsére már nem volt fölöttem hatalma. De azért még ütött rajtam egyet. A transzportnak volt egy olyan részlege, úgy hívták, hogy szökött szoba. Ide azokat a srácokat tették be, akik hajlamosak voltak szökésre. Olyan volt, mint egy börtöncella: vasajtóval, kémlelőnyílással és egy pár matraccal a földön. Tizennégyen laktunk benne, kicsi volt pedig, tíztizenöt négyzetméter ha lehetett. Két napig kínlódtunk itt, amíg végül eldöntötték, hova megyünk. Én Szombathelyre kerültem, több gyerekkel együtt, azzal, hogy kihelyeznek bennünket parasztokhoz. Na most, én másnap reggel — mert az éjszakát Szombathelyen aludtuk át — szóltam az igazgatónak, amikor vették föl az adatokat, hogy én nem vagyok menhelyes, engem a bátyám csak kórházi kezelésre adott be annak idején az intézetbe. Tehát engem küldjenek vissza Pestre, ahol a szüleim értem jönnek. És akkor az igazgató táviratilag meghívta Budapestet, utánanéztek és azt mondták, valóban úgy van a dolog, úgyhogy még az aznap esti vonattal vissza is hoztak. A bátyám újra magához vett. A Práter utcában lakott akkor, én is odaköltöztem, és a Dugonics utcában elvégeztem a hatodik elemit. Egyik nap azt mondja nekem a bátyám: Gyuszi, úgy alakult a helyzet, hogy valószínűleg nem tudunk rólad gondoskodni, haza kell menned a mamához. Az Illatos úton lakott akkor már anyám meg a nővérem. Kilencszáznegyvenegyben költöztek oda, amikor lebontották a telepet. Ennek a mozgatórúgója nem szociális meggondolás volt, hanem, hogy a Fradi-pályán nagy nemzetközi meccseket tartottak, és a tribünökről egyenesen a nyomortelepre lehetett látni. A Horthy-Magyarországnak kínos volt, ha a nemzetközi közönség látta, hogyan élnek itt az emberek. Ennek megszüntetésére döntöttek úgy, hogy széttelepítik az itt élőket Budapest különböző városrészeibe. Anyámék az Illatos úti, úgynevezett Dzsumbujba kerültek. Hétfői napon költöztetett át anyám az Illatos útra, és szerdán letartóztatták a bátyámat. Volt egy óriási per, az újságok nagy hangon írták, hogy hatvanan a vádlottak padján, kommunista összeesküvést lepleztek le. Hát végül az én bátyám is kapott két és fél évet. Ezt Vácon kellett letöltenie. Volt ott egy főtörzsőrmester a fegyőrök között, azt kérdezte a bátyámtól: Hogy hívták a maga apját? — Tuli János. — Nem ült az itt minálunk?— De igen, tizenkilences dolgokért. — Na, akkor vigyázzon, mert az apjára is én vigyáztam, kemény fiú vagyok én! Én aztán az Illatos úton újra iskolába jártam. Elvégeztem a hetet, a nyolcat, félig a kilencet is. Be akarták ugyanis vezetni a tízosztályos elemit, a mi iskolánkat kísérleti iskolának jelölték ki, így kezdtem el én a kilencediket, de jöttek a bombázások, úgyhogy az egész abbamaradt. Anyám nyomdában rokkant meg, elvitte az egyik ujját a gép a tulajdonos hibájából. Meg is ítéltek neki havi 19 pengőt, ez is segített abban, hogy nem haltunk éhen. Szóval, anyám bement az OTI-ba, elintézni, hogy továbbra is folyósítsák neki a pénzt, őneki az jár. Na most, mivel gyalog ment be, gyalog jött vissza, a szakadó esőben megfázott, és május 11-én tüdőgyulladásban meghalt. Volt ott egy kis műhiba is, tudniillik, kihívtuk az orvost, azt mondta anyámnak, flekktífusza van, s hogy vigyük a László Kórházba. Mentő nem volt. Gyalog? Akkor szóltam a bátyámnak, tudniillik a felszabadulás 13