Budapest, 1984. (22. évfolyam)

2. szám február - Dr. Buza Péter: A kis Tuli

GADÁNYI GYÖRGY reprodukciója és felvételei után ő vezető pozícióba került, ő volt a szabószakszervezet országos főtitkára, képviselőjelölt is volt, a kommunista párté, úgyhogy volt neki egy kis szava. El is intézte, hogy kijött egy másik orvos anyámhoz, megvizsgálta, azt mondta, nincs tífusza, tüdőgyulladása van. Azonnal kórházba! Akkor a bátyám küldött is ki két mentőst, gyalog jöttek egy hordággyal, elvitték szegényt, de már nem lehetett segíteni rajta. Az apám is meghalt akkorra, negyvennégyben, elmebetegségből kifolyólag, az egri irgalmasok kórházában — több mint tíz évig ápolták ott. A bátyám akkor újból magához vett. Csak aztán úgy alakult, hogy elvált a feleségétől. Egyik nap jöttem haza. Már nem is tudom ... ja, a pártban dolgoztam akkor. A Tavaszmező utcában volt a nyolcadik kerületi pártszervezet, felhívásokat sokszorosítottam, körleveleket. Én is hordtam szét mindjárt a címzetteknek. Ezért kaptam mindennap egy tál ebédet. Eszembe jutott: mondták egyszer, hogy egy elvtárs megjött, nagyon értékes ember, spanyolos volt, és itt fog dolgozni a kerületben. Tudja, ki volt az? Rajk László ... Tartott nálunk egy politikai beszámolót, és én akkor úgy láttam, hogy ez egy nagyon finom, szimpatikus és egy nagyon rendes ember ... Na, szóval hazamentem egyik nap, és a sógornőm mondja, hát ez történt, a bátyám elköltözött, és önmagáról is nehéz gondoskodnia, értsem meg, hogy nagyon sajnálja, de nem tud engem is eltartani. Igazat adtam neki. Akkor az Illatos úton lakott a nővérem, mondom: hazajönnék. Nézd, semmi probléma, gyere! Attól fogva az Illatos úton éltem. Nekem olyan szándékom volt — amikor a sógornőmnél laktam, ők is mondták —, hogy ha konszolidálódik a helyzet, győz a párt, azon leszünk, hogy én is tovább tanulhassak. Még nem volt elképzelésünk, hogy milyen irányba, de valamit kell csinálni — úgy gondoltuk. No, fölkerestem egyszer a bátyámat aztán, hogy ez a dolog történt. Mondom: Pista! Szeretnék már én is valamit kezdeni. Azt mondja: mit szeretnél? Hát nézd, én festő szeretnék lenni. Tudja, mindig szerettem rajzolni, ez nálunk családi örökség. Nagybátyám a monarchia alatt Münchenben tanult, Leiava Ferencnek hívták, litográfus volt, az apám pedig épületlakatosként dolgozott ugyan, de művészi munkákat is bíztak rá. Nagybátyám, aki Cinkota-Nagyiccén lakott, ha bezárkózott a műterembe, senki sem zavarhatta. Csak nekem volt oda szabad bejárásom. Mentem is mindig szívesen... Később kiállításon láttam Derkovits Dózsa-sorozatát, és annyira megtetszett, hogy az egyiket le is másoltam. Kilencszáznegyvenegyben fölvettek a szocialista képzőművészek csoportjába. Ez legális szervezet volt, odajárt többek között Nolipa István Pál, Roxi József — ha még ismerik a nevét —, Szántó Piroska, Bortnyik Sándor. Emlékszem egy kiállításra, ott volt először kiállítva Goldmann Horthy-rendőre. Csupa baloldali munka, és akkor a jobboldali sajtó fölhördült, hogyan engedheti ezt a rendőrség Budapest szívében! Ez a Vasas-székházban, az akkori Magdolna utcában volt, fönt az első emeleti tanácsteremben. Kijött a rendőrség, bezárták a kiállítást, és a csoportot is fölszámolták, nagyon sok embert elvittek. De amíg a csoport működött, odajártam. Na és akkor, mikor mondom a bátyámnak, azt válaszolta: nézd, a művészet bohém pálya, én ebben nem támogatlak, de hogyha valami tisztességes ipart akarsz tanulni, akkor szóljál. Hát énnekem meg mindenem volt rajzolni, festeni. Azt mondtam, jól van, rendben van, ha nem akarsz segíteni, akkor megpróbálom a magam erejéből. Elkezdtem ilyen dekorációs dolgokat készíteni a kommunista pártnak, plakátokat festettem, transzparenseket. A MADISZ-ban — azt hiszem, május elsejére — csináltam például tablókat. Petőfi, Marx, Lenin fejeket festettem meg, olyan csomagolópapír nagyságban. A MADISZ-os fiúk fölerősítették őket táblára, és azzal mentek föl vonulni. A Magyar Híradó fölvette a felvonulást, úgynevezett dekorációs verseny is volt, és kihozták, hogy a kilencedik kerületi ifik nyerték meg, nekik volt — azaz nekünk — a legszebb a felvonulásuk. Komornyik Zoli meg a Feri, ezek voltak a MADISZ akkori vezetői. Mind személyesen ismerték a bátyámat, úgy hívtak, hogy a kis Tuli, mert a bátyámat emlegették nagy Túlinak. Ezek mind mondták: jól csinálod, próbáld meg! Csak aztán, ahogy múlt az idő, más-más funkcióba kerültek át, és valahogy rólam mindenki elfeledkezett. Már úgy voltam, hogy nem volt miből éljek, árultam cigarettát, újságot, ami éppen jött. Vagy lejártam a csarnokba gyümölcsöt lopni, krumplit. Akkor jöttek az inflációs idők, sokan éltek úgy, mint én. Na most, mikor úgy láttam, hogy semmiféleképpen a magam emberségéből előbbre lépni nem tudok, fölmentem a bátyámhoz megint: nézd, így alakult! Jöjjön a tisztes ipar. Akkor ő fölvette a telefont, és átszólt a Mexikói útra, a nyomorékotthonba, a doktor Nagy Sárának. Na most ez a bátyámnak még az illegalitásból volt ismerőse, és mondta neki, hogy itt van az öcsém, rokkant, és szeretném bevinni az intézetbe valami szakmát tanulni. Kérdezte: mi akarok lenni? Cipész, bőrdíszműves vagy szabó? Szabó az voltam két hónapig, az nem leszek, mert a spanglin egy ilyen mellkassal csak gyötrődnék, cipész sem akarok lenni, mert azt durva szakmának tartom, próbáljuk meg a bőrdíszművességet. így vettek oda föl bőrdíszművesnek. Látták aztán — csináltam faliújságot, színpadi díszletet —, hogy elég ügyesen rajzolok. Sokszor előfordult, hogy bizony aludtam nappal, mivel az igazgatói szobában hajnalig dolgoztam, hogy reggelre kinn legyen a faliújság. Baj nem lett belőle, hanem beírattak a Dési Huber szabadiskolába. Ez ott volt a Puskin mozi épületében, az emeleten, ahol a vívótermek vannak, azok mellett. Gráber Margit korrigált nekünk rajzot. Kilencszázötvenben aztán felvételiztem a Képzőművészeti Főiskolán. Négyszázan voltunk, ötvenet vettek fel. Na most, mikor közölték velem is, hogy nem leszek hallgató, elmondták, hogy ők úgy látják, énbelőlem igen jó ötvös lenne, jelentkezzek az Iparművészeti Főiskolára. Dehát nekem az volt a mániám, hogy festő, csak festő! Oda már nem mentem el. És látja, festő is lettem, igaz — ahogy mondják —, vasárnapi festő. Hétközben dolgoztam a szakmában — harminc évig voltam bőrdíszműves —, hét végén meg rajzoltam, festegettem. Főleg csendéleteket, tájképeket, mert,- ugye, iskolába keveset jártam, emberi figurát nem mertem. így ment ez egészen addig, amíg nyugdíjba nem mentem. Kilencszázhetvennyolcban leszázalékoltak, azóta hétközben is rajzolhatok. Elértem, amit akartam... Boldog vagyok. DR. BUZA PÉTER 14 » ÍJ9U . . * : ••<Hát nézd, én festő szeretnék lenni