Budapest, 1984. (22. évfolyam)

2. szám február - Dr. Buza Péter: A kis Tuli

A kis Tuli A Zitát is kórháznak építették, akárcsak az Auguszta- meg a Mária Valériatelepet. Ideiglenes jellegére való tekintettel építési engedély nélkül nőtt ki a földből ez a barakkváros, alig néhány hónap alatt állították össze a Gyáli út, Nagyvárad tér, Könyves Kálmán körút és a Fradipálya határolta szabálytalan négyszögben. „A világ legnagyobb kórháza" — írták 1914 telén a pesti lapok, és büszkén újságolták, hogy egyszerre akár négyezer sebesült katonát is elláthatnak az intézmény orvosai. Négy év telt el, véget ért a háború —- nem jött több vonat megnyomorított bakákkal —, ám a telep tovább szolgált. Földönfutó szegények költöztek be a volt kórtermekbe. Itt élt hajdanán Tuli Gyula is, akit a telep tett beteggé. Most, hogy együtt sétálunk végig a Zita valamikori telkét szegélyező utcákon, szinte kérdezés nélkül ömlik belőle a szó. Nem is volt túlságosan régen, amiről mesél. Édesapám kilencszázharminckettőben lett beteg, tudniillik az első világháborúban aknaszilánk vágódott a fejébe, amit nem mertek kioperálni; ez vándorolt, s mikor elért egy bizonyos részt, akkor elmebaj tört ki rajta. Na most, akkor őt elvitték kórházba, én épp elsőbe jártam, a bátyám akkor már külön élt tőlünk. Anyám, a nővérem, a másik nővérem meg én nem tudtunk fizetni lakbért, kiraktak bennünket a kapu elé. Ez a nyolcadik kerületben volt, a Dugonics utcában. Van ott egy iskola, avval szemben laktunk, a 16-ban, egy ilyen emeletes házban. Volt nekem egy nagybátyám, anyám unokafivére, aki a Népszavánál volt újságíró. Nemrég halt meg. Siller Pistának hívták, de magyarosított Száva Istvánra. Regényei is jelentek meg. Ő szerzett nekünk a telepen egy barakklakást. Nem volt könnyű, mert ez már egy jobb hely volt. A László Kórház végibe is volt ilyen telep, de azt úgy kell elképzelni, hogy kiki a földbe ásott magának gödröt, befedte, és abban húzódott meg. A Zita ehhez képest elit hely volt. így tudtunk hát — protekcióval — kapni itt egy lakást. Ha jól emlékszem, hat pengő volt a lakbér. Meg nem tudnám mondani, hányan laktunk itt, de hogy több mint ezren, az egész biztos. Barakk. Megmondja a neve is: deszkából építették. Mint annak idején a németek azokat a lágereket.. . Csak avval a különbséggel, hogy a hoszszú termek fel voltak osztva lakásokra. A mienk egy körülbelül ötször-ötös, négyzet alakú nagy szoba volt, de mennyezet nélkül. Ha fölnézett az ember, látszottak Barakkiskolába jártam. . . a gerendák, és hogyha esett: ide tettünk egy lavórt, oda egyet, ahol a kátránypapír áteresztett. Télen természetesen minden megfagyott a lakásban. A betonpadló felfűthetetlen volt! De mivel is fűtöttünk volna? A régi bútorunkat hoztuk át. Volt egy faágy, szalmazsákkal. Nekem — ha jól emlékszem — volt egy összecsukható sodronyágyam, a bátyámtól örököltem, anyám nappalra mindig összecsukta, mert nem volt hely a szobában. Hogy folytassam: megfáztam ebben a lakásban. Nem éreztem amúgy semmi különöset, láz, köhögés, nátha — semmi. Csak, ugye, messzire jártam iskolába, persze gyalog, és azt vettem észre, hogy hamar elfáradok. Leültem pihenni. Egyre gyakrabban. Egyszer a nővérem, ahogy mosdatott a lavórban, észrevette, hogy görbül a hátam. Szólt anyámnak, hogy hát a Gyuszival valami baj van! Anyám elvitt az Üllői úti sebészeti klinikára, ott volt egy híres professzor, Dollinger nevű sebész. Édesanyám szegénységi bizonyítványt váltott ki, mert ugye, munkanélküli volt, és ennek a segítségével bejutottunk a profeszszorhoz. Megvizsgált, és azt mondta: aszszonyom a maga fiának olyan betegsége van, amit meg lehet gyógyítani, de nem itt, hanem Svájcban, ott tudnak rajta segíteni. Hát természetes, hogy anyám ezt nem tudta elintézni. A bátyám akkor már önállóan élt, megnősült. Valahogy összejöttek anyával, és mondta, hogy hát a Gyuszival baj van, mit lehetne vele csinálni? Akkor a bátyám magához vett — ő szabósegéd volt, a felesége is szabó volt. Az Almássy téren volt a szabószakszervezet, és az ifi mozgalomban ismerkedtek meg, volt az a TTE, a Természetbarátok Turista Egyesülete, itt találkoztak a baloldali ifjúmunkások, itt találkoztak ők is. A bátyám a harmincas évektől kezdve meggyőződéses kommunista volt. A felesége is. Előfordult, elég sokszor, hogy becsukták őket mozgalmi munkában való részvételért, és nem mertek gyereket vállalni. Mert nem lehetett az, hogy máma gyerek, aztán a gyűjtőfogház. Emellett a bátyám felesége zsidó származású is volt. No, ők vettek magukhoz. A bátyám bevitt a János Kórházba, ott voltam pár hétig. Gipszágyba fektettek, de amikor az OTI-beutaló lejárt, hazavittek, és a kórháztól kaptam gipszágyat, abban kellett feküdnöm. Na és azután sikerült a bátyámnak elintézni, hogy bekerüljek a nyomorék gyerekek országos otthonába, a Mexikói útra, szintén egyhónapos kúrára. Ott is feküdtem, utána hazamentünk, és közben el tudta intézni, hogy fölvegyenek a mostani Heim Pál Kórházba — akkor Állami Gyermekmenhelyként működött, s volt egy sebészeti részlege is —, olyan kikötéssel, hogy engem nem mint menhelyi gyereket ad be, hanem csak kórházi kezelésre. No most aztán, itt engem megoperáltak, kilencszázharminchétben körülbelül, és a műtét után kihelyeztek Mosonmagyaróvárra egy szanatóriumba, hogy felerősödjek. Ott aztán megbénult mind a két lábam. Tudniillik — ez feltételezés a részemről — a műtétnél hibát követtek el. Ha előveszek egy kerti locsolót és egy helyen élesen meghajtom, nincs a víznek tovább menete. Ugyanez történt nálam. A lábszáramból — innen — kivettek egy csontot, beoperálták a hátamba, a beteg csigolya pótlására. Valószínű: ebben a csúcsban, ami a hátamon van, elszorult a központi idegrendszer, és műtét után, fokozatosan, mind a két lábain megbénult. Viszszavittek a gyermekmenhelyre, még kétszer megoperáltak. A harmadik műtét után azt mondta a főorvos, hogy átvisznek engemet egy másik intézetbe, mert műtétileg megoldották a problémát, csak pihenésre van szükségem. És hogyha nagyon akarom, akkor talán egyszer még talpra fogok állni. így aztán visszakerültem a Mexikói útra. Volt ott cipész-, bőrdíszműves, szabó-és kötszövőműhely. A gyerekeket iskolába járatták, hat osztály volt, és utána ki-ki választott szakmát. A cipészműhely fel-12